Tornateremből az angyal

Ezzel a bejegyzéssel régi adósságomat törlesztem, hiszen Győri Dezső balatonboglári Tornászlányát a blog indulásakor megígértem, az árnyék mellett a szobor háromalakos ősváltozata is régóta a blogon látható. A boglári szoborral két egymást követő nyarat pepecseltem el. 2012 nyarán igazán élénken foglalkoztatott az angyal-problematika, melybe ez a mai szemmel nézve inkább vaskos, erőteljes tornászlány a maga szépséges légiességével tökéletesen beleillett. Ám az akkori képeimmel elégedetlen voltam. Szerencsére idén júliusban alkalmam volt újra többször, több napszakban is végigfényképezni. Klasszikus körbe-körbe következik, elsősorban a Bogláron álló magányos tornászlányról — a történet azonban elválaszthatatlan a Népstadion-beli hármas kompozíciótól.

A fekete-fehér archív kép a Fortepan gyűjteményéből származik, és a szerkesztők 1953-ra datálták. Ez a dátum itt azonban valószínűtlen, hiszen a Népstadion dromoszának (bevonulási díszútvonalának) egységes elvek alapján eltervezett szoborcsoportjai nem készültek el mind az 1953. augusztus 20-i megnyitóra. Éppen Győri Dezső Tornászlányokja is a közé a hat szoborcsoport közé tartozott, melyek — utolsóként — csak 1958-ban kerültek a helyükre. A képen látható, hogy a kérdéses mű (a stadion felől nézve a bal oldalon, hátulról a harmadik pilonközben) már ott áll, ahogy valószínűsíthetően a jobb oldalon lévő, e szögből nem látható darabok is; a képnek tehát legalább 1958-asnak kell lennie.

Anélkül, hogy ezt a képet ismertem volna, 2008 januárjában készítettem egy panorámaképet majdnem ugyanerről a pontról, ahonnan a Fortepan-kép készült; a pozíció nem teljesen egyezik, de az összehasonlítás tanulságos.

A fenti és a lentebb látható kép összevetéséből (a fölső tavasz közepi és az alsó aszályos nyár vége felé eső természeti körülményeitől most tekintsünk el) könnyen megítélhető, hogy a dromosz és szobrai ezen a helyen halálra vannak ítélve. A felső kép 2010 áprilisában, az alsó 2013 augusztusában készült. Az elválasztó pilon vakolata mostanra levált, a szobrok talapzata a bő három év alatt tovább rongálódott, az egész felújítás vagy legalább kijavítás után kiált, de ezt a munkát a jelek szerint itt már aligha fogja elvégezni bárki is. Gyerekkoromban a szobrok közötti zöldet a Népstadion gyepével megegyező minőségű fű borította, nagyobb futballmérkőzések előtt itt, az érkező szurkolók között melegítettek be a focisták. Ma ez nemcsak a szurkolók miatt elképzelhetetlen, a terület is alkalmatlan rá. 

A Köztérkép a szoboregyüttessel foglalkozó oldalán, ahonnan ennek a bejegyzésnek a főbb adatait szereztem, látható 2008 nyaráról néhány olyan kép is, ahol a megroggyant főalak faácsolat megtámasztással áll. Kétségtelenül jobb kondícióban van most, mint akkor volt, de a szoborkompozíció pillanatnyi állapota, a dromosz többi szobrához hasonlóan, így is kétségbeejtő.El lehet még viccelődni a Mercedes Benz-emblémával, de ez az egykor szabályos karika mára eléggé viharvertnek látszik.

Pedig a Tornászlányokat, noha magán viseli kora jószerével összes stílusjegyét, és letagadhatatlanul szocreál mű, a Népstadion előkertjének szoborcsoportjai közül inkább a sikerültebbek közé szokták sorolni. Elsősorban a közelebbi témaválasztás, az egyik olimpiai sportág bemutatása miatt (a 16 szoborcsoportból mindössze 6 ilyen, a többi nem a helyhez illő sportszobor, inkább valamilyen Mohosz-tevékenységet prezentál vagy fiatal emberek munka vagy az aktív pihenés során végzett ténykedéseit ábrázolja). Másodsorban azért tűnik úgy, hogy a sikerültebb szobrok közé tartozik, mert a három nőalak megformálásában mégiscsak van valami jellegzetes dinamizmus, és mindhárom megörökített mozdulat kecseset és kifinomultat, és persze nagyon referenciálisat, nagyon ismerőset közvetít.

Ha a kompozíciót tovább nézzük, egyértelművé válik a trió három szereplője között a hierarchia.

De ezt a hierarchiát nem valamilyen apró díszítő jellegű részlet különbsége teremti meg, hiszen például a bal oldali alak arcjátéka éppen ugyanolyan elmélyült,

mint a középsőé,

vagy a jobb szélen lévő figuráé. Pusztán az arckifejezésben, az érzelmek, a szépség, a vonzás előretolásában vagy visszafogásában tehát nincs különbség hármójuk között. Három tornászlány az ötvenes évekből.

A kezek-ujjak játéka és ábrázolása sem megkülönböztető tényező.

A jobb oldali figura éppen olyan pontosan formázott e tekintetben,

mint a bal,

sőt, ez még voltaképpen a legérdekesebb kéztartás az összes közül: a bal oldali tornászlány felfele lendülő és végül mégis visszaejtett kézfejű jobbja

mindenesetre biztosan figyelemfelkeltőbb dolog, mint a főalak előrenyúló üres jobbkeze.

A bal oldali mellékalak jobb keze is érdekesebben áll, jóllehet itt inkább a perspektíva változtatja a dolgokat annyira frivollá, amennyire nem azok.

De még a csípők meg az övvel derékban összefogott tornadresszek is ugyanazok.

Ám jóval közelebb jutunk a talány megoldásához, ha az alakokat nagyobb kivágatban nézzük, akár hátulról, mint itt a szemből bal oldali figurát,

vagy akár túloldali párját. Mert innen, akárcsak szemközti nézetből,

jól látható, hogy a két mellékszereplő mindkét lába a földön van,

mindkettejük mozdulata a földön játszódik le, teljesedik ki, és mindkettejük tekintete lefelé irányul,

mondom újra, mindkettejük mindkét lába a földön, fejüket előrevetik, tekintetüket pedig lefelé, a földre szegezik.

A két szélső mellékalak kartartása is hasonlatos egymáshoz, megformálójuk ráadásként azzal is operál, hogy olyan pillanatban mutatja be őket, ami nem azonos a főalakéval: egyikük mintha még előtte lenne, a másikuk pedig már utána annak, amit a főhős épp csinál: lábujjhegyen fölfele emelkedik.

Az egész kompozícióban így érvényesül a főalak és a mellékszereplők kontrasztja, és minden apróság ennek a kiemelésnek a deklarációja: a levegőben hátrafelé emelt bal láb, az ugyancsak magasba emelt jobb kéz, amiben ráadásul még tornaszert is tart (ez a másik két lánynak nem adatott meg), a tény, hogy valóban tornamutatványt hajt végre, nem pedig valamilyen át-, be- vagy levezető mozdulatsort, az előreléptetett alak, mely fél testmagassággal, a perspektívát eltúlzóan fölé is magasodik a másik kettőnek — nos, mindez együtt a főtornászlányt a csúcsává teszi ennek a háromszög alakra egyszerűsíthető látványnak, és egyértelműen a néző értésére adja, hogy ki a főszereplő ebben a trióban.

No de megálljunk csak.

Hónapokkal a poszt feltöltése után megtaláltam a fenti képet a Fortepan gyűjteményében, az archív képek kincsesbányájában. Ennek a fotónak a datálása bizonytalan (a szerkesztők 1952-re teszik, a szobor adatainak birtokában másutt 1958-ra), de vélhetően röviddel a szoborcsoport felállítása után készült. Jól látható egyrészt, hogy a szobor félmagasan, a földből kiemelkedő posztamensen állt, a korabeli szemlélő felfele nézhetett rá, akárcsak a többi szoborra a pilonok között, ez innen nézve jól látszik a posztot nyitó fortepanos képen is — a területet utóbb feltölthették, ezért helyezkedik el most a dromosz összes szobra a föld szintjén, “piedesztálról levéve”, egy magasságban a nézővel. (A kép perspektívája is csalóka, hiszen a szobor hátterét azóta benőtték a fák, a dromosz körül utóbb kialakítottak egy salakos futópályát, hátul, a mai Stefánia, akkori Vorosilov út felé pedig még mintha nem építették volna meg sem a Népstadion kerítését, sem a dromoszt elkerítő nyúlfogót.) Másrészt egyértelmű, hogy mind a három tornászlány kezében karika van, mindaz tehát, amit az ujjak-kezek játékáról fentebb mondtam, érvényét veszíti, és átalakul részben az is, amit a három lány közötti, a dinamika teremtette hierarchiáról mondtam. Itt van továbbá még egy archív kép, a Százados úti művésztelep munkáját 1965-ben bemutató kis képeskönyvből,

Győri 1952-es datálású kisplasztikájáról, az elkészült Népstadion-beli változatban bal oldalon álló lányról — különösen a kezek-ujjak nagyon szép harmóniáját szeretném a néző figyelmébe ajánlani. A fentebb olvasható leírás ily módon a szoborcsoport jelenlegi állapotára vonatkozik, nem pedig arra a változatra, amit a szobrászi képzelet eredetileg megálmodott és annak idején létre is hozott. Tekintve, hogy a Népstadion tervezett átépítése/elbontása miatt a dromosz szobrainak is meg vannak számlálva a napjai, igazán sajnálatos, hogy nem nagyon van remény rá, hogy ez a trió valaha is visszanyerje eredeti formáját.

Hát lássuk akkor őt, a főszereplőt, egyedül.

Mert elmagányosodott Balatonbogláron, 21 évvel eredeti, budapesti felállítása után; barátnői, szertársai nem követték őt ide.

A Tornászlány Balatonbogláron a kikötő előtt, hatalmas, virágágyásokkal és kavicsos járóutakkal parkszerűen kiképzett, de kopárnak tetsző, fátlan tér szélén áll, nagyjából 120 centiméteres, vékony, keskenyebbik hosszú oldalára állított hasáb tetején. Ennek a piedesztálnak köszönhetően a szobor sokkal architekturálisabbnak és légiesebbnek hat, mint a Népstadion-beli, a földre rögzített hármasban.

A talapzat déli oldalán látható kőfelirat ismerteti a szobor főbb adatait.

A szobrot ezen a helyen 1979 júliusában, néhány héttel Győri Dezső augusztusban bekövetkezett halála előtt állították fel. A község ajándékként kapta a művésztől, olvasható a táblán, és a szoborra felnézve látható, hogy anyaga bronz, szemben a Népstadionban álló eredeti felületkezelt alumíniumával. A felállítás alighanem viszontgesztus lehetett Boglár vezetőinek részéről; a szobor a szobrász mementója is lett. Az 1910-ben született Győri kortársaihoz hasonlóan a klasszikus technika biztos kezű művelője volt, felállított köztéri szobraival azonban nem mindig volt szerencséje (Ifjú mérnökök című szobrát

például a Nyíri István tervezte, 1950-52 között épült UVATERV-székház elől, a belső Duna-korzóról

még az évtized végén Békéscsabára telepítették). Legközismertebb, leggyakrabban látott műve a Tornászlány(ok)on kívül minden bizonnyal a Ferenciek terén álló klasszikus kútszobor,

a Nereidák kútjának szobrászati restaurálása, illetve a Pongrác úti lakótelepen a közelmúltban teljes felújításon átesett, szocreál ihletésű szobra,

a Család.

Körbe-körbe akkor, teljes nézetben. A boglári változatnak ugyanis éppen ez a jellegzetessége — szemben a Népstadion-beli hármas egyetlen nézetével –, hogy egész tere, elhelyezése, kiemelése a körbejárását, a sokféle nézetét kényszeríti ki.

Virágok közt veled lenni, tudod, jó volna.

Egylábon.

Írásnak olvasó, zenének hallgató, képnek, filmnek, színháznak, operának néző, köztéri szobornak járókelő. Magam sem értem, hogy a többnyire teljesen kihalt, néptelen területen, ahol csak ritkán tűnt fel egy-egy elvonuló sétáló, honnan lett hirtelen, egyetlen képkocka erejéig ennyi ember.

Jöjjenek a részletek, a megbúvó ördöggel. Lássuk a fejet, és persze a tőle elválaszthatatlan karikát.

Csak emlékeztetőül, ugyanez a Népstadionból:

De következzen tényleg a kör.

Alulnézet:

Ugyanez nagyban:

És a karika, körbe-körbe:

Egyenesnek azért ez sem mindenhonnan nézve egyenes.

De azért karika.

Bronz lennél egyedül, így karika, karika.

Kezet nézni. Fókusz a kézfejen:És azután egy csiklandós terület: a törzs.

Csak ráncainkat veszthetjük, hogy a közismert parafrázissal éljek.

A pajkos balatoni ifjúság mindenütt ott hagyja nyomát, ahová felér.

De már újra a végtagoknál tartunk, először a lábaknál:

Az egész szobor kulcsa, a néhány négyzetcentiméternyi felületen egyensúlyozó, az ujjaknál megtámaszkodó lábfej.

Ma már persze, amikor nagy sebességgel haladó hétköznapi személyautók is meg tudnak állni négy képeslapnyi felületen, akár nagy hóban is, ez kevésbé figyelemfelkeltő. És engem mégis lenyűgöz.

És emlékeztetőül, ilyen egy valóságos láb, Luca Helios felvételén a legendás Little Caprice lába,

és tényleg csak emlékeztetőül, az eredeti a Népstadionban:

A térdek, a vádlik:

A felemelt, hátrafeszített bal láb:

Ezeknek a lábujjaknak nem kell elbírniuk azt a roppant súlyt, mint a másik ötnek.

És persze a lábfej:

Bár történetesen épp ez a Népstadionban sem kutya, ahogy a mondás tartja:

És újra a kar,

a kéz,

meg a szer érintése, mely a szobor másik egyensúly-csodája. Hiszen itt is alig van érintkezési felület a kéz és a karika között, és a korábbi képek némyelyikéből jól látható, hogy nem is a fejen támaszkodik meg.

Végül egy gyors körséta még,

(“Az életem eseményei, úgy tűnik, nem kápráztatnak el eléggé, ezért muszáj könyveket olvasnom.”)

— hogy a legvégére a Nap is alábukjon.

Hiszen nem kell félni a széptől.

*

Ajánlott olvasmányok, nézegetnivalók:

Igen komoly, alapos blogbejegyzés a Köztérképen a “dromoszról” és szobrairól, átfogó történettel és elemzéssel, és linkekkel a 16 szoborcsporthoz.

Ugyancsak erről a témáról blogbejegyzés képekkel a Szerelmem, Budapest blogon.

Saját, 2008-2010 között készített képeim a Népstadionról a Flickr-en.

A balatonboglári Tornászlány oldala a Köztérképen, a képek közt egy csodálatos panorámafotóval.

Győri Dezső munkái a Köztérképen.