Az utolsó mohikán

Az 1930-ra hárommillió-kilencszázezer pengős költségvetésből felépített Szent Domonkos (ma Cházár András) utcai buszforgalmi telep a budapesti buszközlekedés a húszas években megindult növekedésének köszönheti a létét. A főváros a garázs leendő helyszínének, az egykori Lóversenytér egyik szegletének kijelölése után eredetileg pályázatot írt ki, ez azonban résztvevő pályázó hiányában eredménytelen maradt.

A tervezésre így az akkor ötvenes éveinek második felében járó Hültl Dezső egyetemi tanárt kérték fel, a korszak tekintélyes építészét, aki számos lakó- és középület, sokszor városképi jelentőségű építmények tervezése mellett harminc éven át volt a piarista rend vezető építésze (szinte mindegyik iskolaépületen rajta hagyta a keze nyomát, ami az országban a piarista rendhez tartozott). Hültl terve a forgalmi telep teljes komplexumát felölelte: tornyos, két hatalmas órát magába foglaló irodaházat, öltözőt és szerelőműhelyt, kétlakásos portaépületet, üzemanyag-töltőállomást. Az egész középpontja azonban a szabályos, észak-déli tájolású garázsépület volt, amely valóságos műszaki csodának számított a korban. Külön építészirodát, a Bánó László és fia céget bízták meg az épületgépészeti tervezésekkel, Hültl Dezső szerkezettervezőként pedig maga mellé vette műszaki egyetemi kollégáját, Mihailich Győzőt, aki a tartóoszlop nélküli, feszített vasbeton nyeregtetős, 72 méter széles, 100 méter hosszú, legmagasabb pontján 15 métert elérő, építése idején  180 autóbuszt befogadni képes garázscsarnokot megtervezte. A csarnok a nyugati oldalon a kiszolgáló épületekhez csatlakozik, a kereszttartó pillérek onnan indulnak ki, a keleti oldalon viszont szabadon áll. A hangsúly a tartóoszlop nélküli hatalmas térre esett, hiszen közel hasonló volumenű, ugyanilyen funkciójú épületet húztak fel a közelben is néhány évvel korábban (az Egressy úton, Bierbauer István és Hübner Jenő ma is álló postai központi járműtelepét), viszont az, hogy ebben a térben a beálló járműveknek nem kellett oszlopokat kerülgetniük, elsőrendű fontosságú volt.

A buszgarázs történetét néhány évvel ezelőtt az épület keleti oldalán látható Bory Jenő-szobrok miatt a Köztérképen röviden megírtam már, annak mégis oka van, hogy most újra előveszem. Abban a szövegben megemlítettem, hogy a buszok üzemeltetéséhez szükséges gázolajat villamossíneken közlekedni képes tartálykocsikkal szállították az 1970-es évek elejéig, azért, hogy kikerüljék az üzemanyag átfejtését. Ám az történt, hogy tavasszal az egyik ilyen tartálykocsira a szentendrei BKV-múzeumban véletlenül rátaláltam.

Annak idején azt gyanítottam, hogy ennek a speciális városi kistehervonatnak a megépítését a magyar vasúti, illetve budapesti villamosok nyomtávjának (az egy tengelyen lévő két kerék távolságának) különbsége indokolta, de aztán utánanéztem, és kiderült, hogy a nyomtáv mindkettőnél azonos (1435 mm). A tengelytáv (a két szélső tengely távolsága, ami az itt látható tehervagonnak az esetében 3 méter) azonban lényeges, hiszen a városi sínek kanyarjait a hagyományos vasúti olajszállító teherkocsik nem tudták volna bevenni.

Ez a Szentendrén látható példány kéttengelyes,

de készítettek erre a feladatra, a városi olajszállítás ellátására később négytengelyes változatot is. Ami itt látható, eredetileg 1908-ban Győrben készült, egy Magyarországon működő amerikai érdekeltségű olajkitermelő cég részére, évtizedekig vasúti vonalakon szállított, az 1950-es évek végén vette át a BKV, teljes hossza 6.85 méter, 13.000 liter gázolajat volt képes szállítani, ami 10 tonna hasznos súlynak felelt meg.

És a vagon táblája bizonyossá teszi, hogy azoknak a járműveknek az egyikéről van szó, melyek az Újpest-Rákospalota MÁV-állomásról elindulva, az Erzsébet királyné úton elhaladva, a Thököly útról a Cházár András utcába befordulva gázolajat szállítottak a Récsei Buszgarázshoz, egészen az 1970-es évek elejéig. A lentebb látható képen jobbra ott a Thököly útról, a Rózsafüzér Királynéja plébániatemplom előtti kereszteződésnél a Cházár András utca déli része fele forduló iparvágány.

Az aszfalt szövedéke persze még 2017-ben is mindig felfeslik valahol, és időnként feltárja, láthatóvá teszi a régi iparvágányt, ezen a képen például a vietnámi követséggel szemben,

a macskakő mellett jól látszik a sín egy darabja. De vissza a múltba: a forgalmi telep a súlyos háborús károk (70 bomba vagy nagyobb harci lövedék érte az épületet, a tetőszerkezet komolyabban károsodott) gyors kijavítása után, 1948. április 20-án felvette az üzem egyik mártírhalált halt dolgozójának, Récsei Ernőnek a nevét. Récsei Ernő személyét számomra homály övezte e bejegyzés írásakor. Elsőre arra jutottam, hogy buszkalauz volt, akit az ostrom során lelőttek; a háborút megelőző években a tömegközlekedés munkavállalóinak képviseletében részt vett a szakszervezeti életben. Egy lentebb olvasható hozzászólás azonban felhívta a figyelmemet Kossa István, a későbbi nehézipari, majd pénzügyminiszter 1948-ban írt, A Dunától a Donig című munkájára, mely szerint Récsei Ernő munkaszolgálatosként vesztette életét 1942-ben. Kossa már a háború előtti időkben ismerhette Récseit, hiszen villamoskalauzként kezdett dolgozni, belépett a szociáldemokrata pártba, és ő is részt vett a szakszervezeti mozgalomban, ugyanabba a 401. sz. büntetőszázadba vezényelték, mint Récseit, de neki 1943 januárjában sikerült átszöknie a fronton. A buszgarázs névadása mindenesetre a háború utáni munkásmozgalmi elnevezésözön egyik hulláma volt, de a névadónak legalább volt azon kívül is köze a tömegközlekedéshez, hogy utazott már buszon vagy villamoson (az újbudai busztelep például Fürst Sándor nevét kapta). Az ötvenes évek első felében néhány évig, átmenetileg az itteni irodaházban kapott helyet a teljes budapesti buszközlekedés vezetése. Egészen 1997-ig Récsei Buszgarázs volt a komplexum elnevezése. Sokan láthatták fénykorában, hiszen a Népstadion Keleti pályaudvar felőli szektoraiba, illetve onnan el igyekvő szurkolók nagy része előtte haladt el. 1997-től BKV Belvárosi Autóbusz Üzemigazgatóság lett belőle, de már nem sokáig, hiszen 2000. július 1-jén végleg befejezte működését, a buszokat elszállították innen, a forgalmi telepet felszámolták. A műemléki védettségű épületet néhány évre bezárták, teljesen átalakították, a telephely szabadtéri parkolóinak helyén, a Cházár András utca túloldalán megkezdték az István lakópark felépítését. A garázscsarnokot 2004-ben nyitották meg új funkcióval, bevásárlóközpont lett belőle, a garázscsarnok északi és déli oldalán parkolókat képeztek ki, az egykori kísérőépületeket irodaházakká alakították át, különös módon azonban a Récsei név rajtaragadt a komplexumon, hiszen Récsei Centerként működött tovább és működik azóta is. Récsei Ernő így annak a nagyon kevés egykori háborús mártírnak az egyik hírmondója maradt, akinek a nevét a 2010-es években is őrzi az utókor, anélkül, hogy tisztában lenne nem csupán azzal, kire, de hogy egyáltalán emlékezik.

De hát lássuk ugyanezt képekben.

Légifelvétel a Récsei Buszgarázsról, körülbelül az 1980-as évek első feléből. A kép bal felső sarkában az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskola és Gimnázium téglaépülete (fő tömbje 1923-ra állt már: az iskolaépület alapkoncepcióját az építészeti aktivitásával 1912-ben felhagyó és 1920-ban fiatalon elhunyt Lajta Béla gondolta ki, két “kartársa”, ahogy az udvaron látható emléktábla tudósít róla, Böhm Henrik és Hegedűs Ármin teljesítette be), előtte az egykori Postás Nyugdíjas Otthon (ma József Attila Középiskolai Kollégium, 1938-ra készült el), az alatt balra a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskola modern tömbje, annak bal alsó sarkánál a régi iskolaépület, az 1900-as évek elején emelt egykori Állami Gyakorló Felső Kereskedelmi Iskola, a modern épülettel egy vonalban, a kollégium alatt jobbra a felvétel idején még álló Sport mozi

(a kilencvenes években lebontották és ma szálloda van a helyén), a Cházár András utca és a Thököly út sarkán a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja plébániatemplom (1915 októberében szentelték fel). A Cházár András utca a garázs mellé forduló kanyarulatában a képen már nincsen nyoma az ipari vágánynak. A komplexum déli oldalával szemben, a kép legalján a Nemzeti Sportcsarnok épülete (1941-re fejezték be). A dátumok jól mutatják, hogy Zugló Istvánmező nevű kerületrészében milyen beépítettség volt 1930-ban, a buszgarázs üzembe helyezésekor (1950-ig Zugló nemcsak adminisztratív értelemben, hanem ténylegesen is “a város peremén” helyezkedett el). A forgalmi telep bal oldalán, ahol a buszok egymás mellé sorolva parkolnak, kezdett épülni az István lakópark a 2000-es évek elején. A kép forrása.

A garázscsarnok déli oldala, bal oldalon a portaépülettel és az üzemanyagtöltő-állomással.

Ugyanez a délkeleti sarokról nézve; hátul az István lakópark.

A portaépület ma.

Az egykori kijárati kapu, ma használaton kívül.

A garázscsarnok déli főhomlokzata, háttérben a Népstadion életveszélyessé vált és évek óta nem használt fölső lelátóival.

Ugyanez szemből,

majd pedig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményéből való korabeli képen, a rizalit ablakában a főváros griffes-oroszlános címerével (bal oldalt az irodaház-rész még nem épült ki úgy, ahogyan ma ismerjük).

Archív kép a tornyos kiszolgálóépületről, a komplexum nyugati oldaláról, nagyjából az 1960-as évek elejéről. A macskaköveken jól látható az iparvágány kitérője, amely 1959-es helyszínrajzokon már így szerepelt.

Ugyanezt a perspektívájú képet ma a felépült István lakópark miatt már nem lehet elkészíteni.

De az óratorony jól látható.

És még az órák is pontosan jártak benne.

Igaz, ez a kép 2010. áprilisában készült, és sok helyen még ott felejtődtek a karácsonyi díszkivilágítás kellékei.

A garázscsarnok és a kerítés északkeleti irányból.

Az északi homlokzat.

Ugyanez a 72 méteres, üvegfelülettel jól ellátott fal oldalnézetből.

Az épület nagy tömegén, általános külső megjelenésén, a kerítésen és néhány jellegzetes építészeti elemen kívül a sok kis apróság már mind eltér az eredetitől. A nyílászárók új építésűek.

De lám csak, az az ajtó elüt a többitől.

A trafóház ajtaja eredeti.

Még az iparosmester neve is kiolvasható.

Csak a közeli képen látható jól, hogy az 1930 óta egymásra rakódó festékrétegek hogyan homályosították el az eredeti feliratot.

Ugyanez a díszítőelemeken is látható.

Meg az egykor funkcióval bíró szerelékeken is, amelyek közül az egyik ép,

a másik törött.

És persze, megvan majdnem mindegyik szobor, Bory Jenő saját maga által kifejlesztett technikával készült szobrai, melyek a buszos élet allegóriáját jelenítik meg. (Itt jegyzem meg, hogy Dr. Hültl elégedett lehetett Bory szobraival, hiszen következő nagyobb munkájánál, a Péterfy Sándor utcai MABI-kórháznál újra felkérte őt közreműködésre.)

Az Utasnő, Temérdek című írásom modellje.

Aki közelebbről szemügyre véve kicsit megsérült az idők során, de óvó kezek végül mindent megtettek azért, hogy visszailleszkedjen Szabó József utcai életébe.

A Kalauz, kedves, idős bácsi,

suttyomban fenéksimogató pernahajder.

A mindig tettre és segítségre kész Szerelő,

akinek szelíd egykedvűsége miatt aztán buszok borulnak fel,

és a kissé magánakvaló, begubózott Gépkocsivezető,

aki pontosan tisztában van vele, hogy előbb-utóbb így lesz. Letörik, simogat, felborul.

A sorból csak az ötödik figura, a Közrendőr szobra hiányzik; szoborvadász életem egyik legnagyobb rejtélye, hogy vajon mikor került el erről a helyről. 1945-ben? 56-ban? 89-ben? 2000-ben? Valószínű, hogy nem az épület újabb keletű renoválásakor, hanem valamelyik korábbi időpontban, hiszen a fa takarásában álló posztamens rendbehozatalával csak nagyon szőrmentén foglalkoztak. Talán egyszer majd megtudom, mikor történt.

Ami a belső részeket illeti, tulajdonképpen csak a tetőzet érdekes a rovatcím sugallta éthosz, a “Nem úgy van most, mint volt régen” szempontjából. Illetve akad még valami, ami feltehetőleg nem változott az eredeti állapothoz képest, mégpedig a földszinti vizesblokk elhelyezése; a belső burkolatok persze megújultak, belső arányai átalakulhattak, de a vécék-mosdók az eredeti buszgarázsban is itt, az utca felé ereszkedő keresztgerendák alatt helyezkedhettek el.

A lényeg azonban a nagy szerkezetek megőrzésében áll.

A kolosszális nyílászárók.

A hosszan ívelő, kékre festett keresztgerendák és a szegecselt, sötétkék hosszgerendák.

Összevetésül álljon itt egy archív kép a belsőről, amely az épület egykori fűtéséről is árulkodik:

A támpilléreket nyeregtetőszerűen átívelő tetőtartók fényáteresztő, felülről világított kiképzése.

Itt-ott elfedetlenül látható a tartóoszlopok eredeti rögzítése is:

És aztán az északi oldalon újra a hatalmas üvegablak.

A többi: néma bevásárlóközpont.

*

További olvasni-, nézegetnivalók:

Ferkai András (szerk.): Pest építészete a két világháború között. Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Közhasznú Társaság, 2001.

Szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeum, a HÉV-végállomástól öt percnyi sétára. Minden kisgyermekes szülőnek, magára hagyott anyáknak, vasárnapi apáknak is szívesen tudom ajánlani.

A villamos iparvágányokat legrészletesebben tárgyaló oldal, azon belül a Cházár András utcait bemutató rész, Fejes Balázs munkája.

Ugyanitt hivatkozás a budapesti buszközlekedés történetével foglalkozó Ikarus-oldalra, benne több részlet a Récseiről.

A számomra továbbra is első számú villamos-honlap, Varga Ákos Endre kolosszális munkájának a Récseire vonatkozó oldala, sok képpel.

Vargha Mihály beszámolója az epiteszforumon az átépített Récsei Centerről.

A Budapest City.org áttekintése a garázsról.

Rövid összefoglaló a garázs történetéről; a hozzászólások közt adalékok Récsei Ernőről.

Néhány 2000 elején, a már bezárt, kiürített épületről készített fotó az óratoronnyal a középpontban.