Kosztolányi nem sorolta a tíz legszebb magyar szó közé. Festményeken nem szokták megörökíteni, szobrokon sosem szerepel, versekben, prózában is nagyon ritkán, legfeljebb rendőrviccekben. A magas kultúrából leginkább még Örkény Istvánt idézi fel, ha az embernek kellően tág a képzelete, de a franc vágyik egy kis melegségre a negyven fokos kánikulában.
*
Radiátorból persze sokféle van,
a klasszikustól
a modernig,
a minimalistán funkcionalistáig, ám hogy egy radiátor visszafogottsága ellenére mennyire domináns tud lenni, azt érdemes szemügyre venni az alábbi képeken — bármit helyezünk elé, mellé vagy mögé, fölé vagy alá: figyelmünk középpontjában, ellenőrizzük csak, végig a radiátor marad.
És dehogynem szokták festményeken megörökíteni, lásd csak a francia posztimpresszionista, Pierre Bonnard képét vagy sok tucat, a képzőművészet terrénumára befelé igyekvő fotográfiát.
Akármennyire igyekszik Pauline, a szigorú Pauline Moulettes, nem tudja elvonni a tekintetünket a radiátor kerekded egyszerűségéről.
Állíthatjuk egy szobával,
két szobával arrébb,
a balett-terem
vagy saját szobánk ellentétes falára,
vagy akár ugyanarra a falra,
vagy bárhova,
akárhova,
kicsi darabja,
legalább egy ilyen
vagy olyan részlete,
egy nézete,
egy töredéke,
egyetlenegy darabja
vagy épp a telt egésze ott lesz,
a tekintetünk kereszttüzében
lesz.
Akármilyen praktikával
próbálkozunk,
lezserrel,
riadttal,
csábossal,
ez így marad.
Helyezhetjük félig
vagy egészen ágy,
másik ágy,
franciaágy,
sárga ágy,
ülőágy,
pamlagszék,
bőrfotel,
klasszicizáló
vagy tőrőlmetszett IKEA-berendezés,
kanapé,
akár fehér kanapé mögé,
kisszekrénytől elrejtve — ott marad, szem előtt marad.
Mert hát mi van megvilágítva? Persze hogy a radiátor.
Az asztallal,
a közmondásos fehér asztallal,
a közönséges kis kávéasztallal,
az ebédlőasztallal ugyanaz a helyzet, mint az ülőalkalmatosságokkal.
És a színház örök érvényű fogalma,
Peter Brook “üres tere” sem segít,
még ha kicsire vesszük,
a lehető legminimálisabbra
szűkítjük is a teret,
jóformán nonszensz az üres tér,
olyan nyomasztóan domináns a főszereplő,
pláne ha az “üres térben” megjelenik például a konnektoraljzat —
hiába minimalista,
hiába hófehér az egész.
Terek persze vannak,
amelyekben a radiátorok helyet foglalnak,
és ezzel megteremtik saját szabályrendszerüket.
Radiátor és a japán városi táj.
Radiátor és a brit városi táj.
Hidak, az urbánus lakás-lét összekötő elemei, hiszen a melege a tiéd is, az enyém is.
Aztán radiátor brit városi táj nélkül.
Radiátor radiátor nélkül.
Radiátor premier plánban, felső részén a meleg megtartására és áramoltatására szolgáló redőzettel.
Tekeregj csak, akár egy megtestesült Oetl-kályha,
örülj, míg nem vagy kikötve,
megkötözve.
És nézz szelíden,
mosolyogva.
Hiszen nem mindegy, hogyan nézel,
nem mindegy, milyen testhelyzetben,
és az sem mindegy, honnan.
És persze a tárgyak, a radiátortól különböző tárgyak.
A legnagyobb kortárs radiátorfényképező,
az orosz Marat Szafin
egyszerre hanyag és rendkívüli módon gazdag felvételein
valósággal tobzódunk a tárgyakban,
szinte puskini ambíció az övé,
radiátorképei úgyszólván az orosz élet enciklopédiája,
még akkor is,
ha az orosz életről időnként bebizonyosodik,
hogy annyira üres, tárgynélküli, mint a pusztaság
vagy az űr.
Ne hagyjuk Marat Szafint, távolról se hagyjuk, de itt meg kávéscsészék jönnek befele, és egy antik darab,
meg egy kacagó álarcos, ugyancsak megkötözött, ugyancsak a régi szép időkből.
Aztán egy régies, bár az előtte álló argentin modell, Melissa Stasiuk nagyon új.
De ne rejtsük el a tekintetünket.
Mert fontos, hogy mit nézünk,
fontos, hogy mit látunk, és egyáltalán nem szeretném, ha az olvasó azt hinné, valamilyen tréfa alanya most,
amikor éppen nézni és látni tanul.
Boldogság a radiátor,
rejtélyes mosoly.
És azt sem szeretném,
hogy az új, a friss, a fiatal tévesszen meg minket,
a feszesen simuló,
az elkalandozó,
a roppanva hersenő,
a homályosan ártatlan,
az extravagáns —
vagy a szépkor réstelen bátorsága.
Ez a poszt ne a szépség,
ne is az érett bársonyos szépség
vagy az ártatlanság
hübriszéről szóljon,
ne is a célirányos bátorságról,
de igenis beszéljen
a tünékenységről
és a nyomában fellobbanó, szövevényesen tekergő
kíváncsiságról,
az odaforduló
tudni vágyásról,
a keresésről,
a tűnődésről,
a felemelt tekintetű
vagy hátat fordító büszkeségről,
az erőfeszítésről,
az élet folyamatos nekirugaszkodásáról,
a sokasodás,
a termékenység csodájáról,
a játszani tudásról,
beszéljen a geometriáról,
a szimmetriáról,
a középpontról,
az aszimmetriáról,
hiszen a radiátor a lélek tükre,
árulkodjon a vonalakról,
egyenesekről,
ívekről,
hajlatokról,
szóljon a hajlékonyságról,
a lendületről,
az imádásról,
az önátadásról,
az átszellemültségről,
az elmerülésről,
az elkalandozásról,
az összpontosításról,
a tekintet elvonásáról,
az elidegenedés
különböző,
néha megtévesztő
fokozatairól,
a türelmes várakozásról,
a diadalról,
a radiátor diadaláról,
ahogy a mindennapi élet természetes részévé válik (Vincent Kenzie felvételein),
magától értetődővé,
fesztelenül,
természetesen
beleoldódva
tökéletesen hétköznapi
életünkbe,
miközben megőrzi rejtekező sejtelmességét,
természetes fesztelenségét,
finom titkosságát is.
(Vagy éppenséggel nem,
egyáltalán nem.)
És végre egy gép, a 68 Fahrenheit pontosan 20 Celsius, de hogy ez fűtés vagy hűtés,
azt ennyiből nem lehet megállapítani — a gép is az elidegenítés eszköze.
De általában sejtelem van,
rejtés,
rögtön egy sejtelmes antik,
egy merengő függönyös, Willy Wiez tollából,
függöny függöny hátán,
roskadozó függönyök (én sem vagyok fából: előtte egy egészen hihetetlen bal lábkisujj),
aztán egy sejtelmes, függönnyel rejtett,
egy teljesen függöny mögé bújtatott,
egy függöny-közeli, románcra alkalmat adó,
mondom, románcra, nem pornográfiára,
és egy függönnyel tökéletes harmóniában együttműködő.
A függöny,
a mindenkori függöny
félrehúzva,
behúzva fontos mellékszereplő a főszereplő oldalán.
Vagy egy minden vonatkozásában kihasznált,
teljes súllyal elnehezített,
tornamutatvánnyal (híddal!) kiemelt,
és még egy,
mert hát a radiátort munkába vesszük,
rápakolunk,
ráteszünk dolgokat,
gépnek tartjuk alapállapotában is,
törülközőt,
cipőkanalat,
piros melltartót,
néha színlelt szenvedélyességgel,
a színjáték gesztusokon alapuló túlzásával
vagy teljes átéléssel
önmagunkat,
saját valónkat helyezzük rá (noha ez csak unokatestvére a radiátornak, gázkonvektor),
önmagunk egy kicsiny részét
vagy másodmagunkat helyezzük rá,
ruhát szárítunk rajta,
vagy maga is munka,
valamilyen célirányos tevékenység közvetlen tanúja.
És fogjuk fel célirányos tevékenységnek a fényképezést,
munkának a fénykép készítését,
a megfelelő kamera kiválasztását,
egy fényképállvány óvó megőrzését,
a kellő szög
vagy a helyes fókusz kikeresését,
a közelebbi téma részletes megvitatását,
az elrendezést mint komponálást,
a tárgy pontos megtalálását erős ellenfényben
és ideálisabb körülmények közt,
a rend
és a rendetlenség közepette egyaránt.
De érthetjük célirányos tevékenységen generálisabban a képalkotást, a szigorú festészetet,
a derűs alkalmazott grafikát,
a ceruzarajzot,
még generálisabban valamely műalkotás létrehozását (lám, a sok agyagvázlat, kisplasztika, állvány,
minden dolog rengetegében is ott van ő),
általában a művészetet végső környezetében,
éppenséggel attribútumai segítségével,
és akár e tevékenység végeredményét, magát a képet, a művet, bár a jó öreg Burroughs nem tudja,
ahogy ez az életvidám fiatal teremtés sem, hogy képet, pláne olajképet nem szabad radiátor fölé, a meleg áramlásának útjába függeszteni.
Persze vannak modern, kicsi, széles, méretüknél fogva szinte már észrevehetetlen radiátorok,
a lamellás csőhernyó, ki ne látott volna már olyat,
akár rusztikusabb változatban is,
a térdradiátor (van-e, ki nem ismeri)
a meleget felfele kibocsátó hatalmas lukaival,
aztán az észrevehetetlen bokaradiátor,
egy ütött-kopott vádliradiátor,
vádliradiátor ez is, akármilyen hihetetlen,
egy hamisítatlan combradiátor,
a felmagasodó derékradiátor,
a klasszikus fenékradiátor — mert hogy ezek nagyjából a nevüket adó testrészekig érnek,
és képtelenségnek hallatszik elsőre, de még lábujjradiátor is van,
nem is egy.
Felgyorsult életünk lassúdad kellékei ők
(és tudjuk, a modernizmus nem ismer határokat
technikai értelemben sem,
néha épp a környezet teremti meg magát a modernet),
ha kicsi az a radiátor,
hát kicsi,
néha mindössze néhány vaskos cső,
csövek,
vagy esetleg két szál,
két vastag szál,
esetleg egyetlen végigfutó pőre vezeték,
vagy mindössze egy elvetélt ötlet, mostanra másképp gondolt, tervként maradt, padlófűtéssé alakult csőhajlat.
De ha még radiátor-szerűek, néha akkor is úgy érezzük, dolguk már nem is a fűtés, pusztán egy kis harmatpamacs kibocsátása, hogy a száradásra ítélt növények átvészeljék a megállíthatatlanul közeledő nehezebb időket,
és így is tudnunk kell, mégsem a méret a lényeg, hanem a formák,
mert formákon múlik az élet, ahogy Füst Milán A feleségem története egy helyén ezt pontosan megfogalmazza,
telten moderneken,
ösztövéren áramvonalasakon (ezt a combradiátort Dmitrij Naumov találta nekünk),
“mindig az az íz”, bár ez lehet, Pepsi-reklám volt,
abszolút régimódian,
régiesen,
egy másik kor gyermekeként,
vagy hányavetien klasszikusokon,
esetleg a múlt századközép átmeneti megoldásain —
de minden kétséget kizáróan formákon.
Ám semmi nem csak fekete, és semmi nem csak fehér.
És egy pillanatra muszáj visszatérni a fentebb már pedzett fogalomhoz,
mert láthatjuk, a rejtőzés,
a rejtettség,
a rejtekezés, az elrejtettség a dolog kulcsa. De hiába festik barnára,
ilyen barnára,
olyan barnára
vagy amolyan barnára,
hiába himbálózik előtte könnyű tüllfüggöny,
hiába borítják be mégoly tetszetős, erezetes faszerkezettel,
elölről vagy hátulról,
fával,
rattannal,
esetleg geometrikus designban takarják,
másik változatban,
Petr Chernysh képein,
vagy erezés nélkül,
de hiába találnak neki új, áramvonalasabb öltözetet — mindig szemet szúr.
Viszont ne piszkáld,
mert még el találod állítani a pillangó-szelepet, és egész teled keserű lesz.
Azt se felejtsük, a radiátort meg is kell építenie valakinek,
nem lóghat csak úgy a levegőben,
sőt ha tönkremegy, el kell bontani,
mert hát romlásnak indul,
és ez a munka bizony áldozatokkal jár,
és néha oly módon kell eltüntetni a radiátort, hogy csak a tartókampók maradnak belőle hírmondónak.
Szóval ne zárjuk magunkra az ablakot,
mindig legyen bennünk
egy adag
kíváncsiság,
ha valamire felkapjuk a tekintetünket,
abba ne unjunk máris bele (Fedor Shmidt észrevétele),
mert szükséges a figyelem,
hogy végül ennyire magától értetődő,
ennyire függönyt felhajtóan fesztelen,
ilyen beállítottan vonzó,
ilyen látványosan természetes
vagy unottan egyszerű,
vagy éppen jó elhelyezésének köszönhetően ennyire napsütötte módon visszafogott legyen.
Nem is elég az egy, kettő kell,
néha meg egyenesen három.
Mert még ha teljesen fal mögé rejtik is,
csak kicsiny szellőző rés marad, akkor is érvényesülnie kell,
ha sima olajradiátor,
vagy egy másik féltestvér, a fürdőszobai teregető-radiátor,
akkor is.
Mert ha kicsi, attól még magas,
és ha hosszú, akkor bizony nem rövid.
Mindez persze, mint minden, felveti az Idő problémáját. Hiszen ezek a radiátorok, ahogy múlik az idő, elveszítik fiatalkori szépségüket, vonzásukat, roppanó frissességüket, visszakerülnek a normál hétköznapi életbe, menyasszonyok, feleségek, anyák, nagymamák lesznek (némelyikük már most is az). Vajon hogyan gondolnak pályafutásuk e rövid, ám annál csillogóbb szakaszára? Mit szól (majd) (leendő) partnerük, férjük, gyermekük, unokájuk hozzá, hogy egyszer, egy rövid pillanatra mindenkié voltak? Igazából ezek a radiátor-lét a végsőkre csupaszított kérdései.
*
A szerzővel vagy külön forrással nem jelölt képek a Tumblr közösségi oldalról valók.
