De izzó szellemét a tűz nem

Ezzel a szoborral túlságosan sokat pepecseltem, többször is nekiveselkedtem, hogy megírjam hozzá a kísérőszöveget, de mindig kudarcot vallottam vele. Ha létezik lista a veszélyeztetett budapesti szobrokról, Kiss István Dózsa György-emlékműve bizonyosan előkelő helyen áll rajta. Ne gondoljuk, hogy az a hatalom, amely a gyűlöletes keresztény középosztály hamis nosztalgiáitól, félművelt kúriai ábrándoktól indíttatva, árra-fizetségre tekintet nélkül épp ezekben az időkben teszi át székhelyét a budai várba, túlságosan sokáig viseli majd el ennek a szobornak a közelségét — azét a szoborét egyébként, melynek a főszereplőjéhez köthető legfontosabb év ötszázadik fordulójáról 2014-ben nemhogy emlékévvel, egyetlen kukkal sem volt képes megemlékezni. Magyarország 2017-ben. Ma még csak az ülő Kodály-szobor az egykori kármelita kolostor/Várszínház, a készülőfélben lévő miniszterelnöki rezidencia mellől, vissza arra a helyre, ahonnan annak idején áttelepítették, mert túlságosan sokszor lett megrongálva; három-négy év múlva majd a Dózsa — alighanem sehova. És ez az eltávolítás, akármit mondok a Dózsa-emlékmű esztétikai vonatkozásairól az alábbiakban, előre szólok, szégyenteljes, ezekhez a mostani tahókhoz méltó lesz. 

Pedig a napos nyári képeim a poszthoz egy rövid vízivárosi séta eredményeként már 2015 közepén rendelkezésre álltak, és a Kiss Istvánról szóló korábbi bejegyzéseim mindegyike megemlítette a Dózsa-emlékművet mint a húszas éveinek második felében járó, igen nagy tehetségű szobrász első nagy jelentőségű, a pálya későbbi fejleményeit is befolyásoló állomását. Körülbelül a fényképezéssel egy időben felkerültek a Fortepan oldalára a civilben író, szabadidejében szenvedélyes amatőr fotós Hunyadi József werkképei a szobor 1961-es felállításának utolsó simításairól. De mire megtaláltam őket, elsodortak egyéb dolgaim, és nem volt időm foglalkozni a poszttal, időközben pedig ezeket az archív képeket szorgos szerkesztők hozzátöltötték a Dózsa-emlékmű köztérképes oldalához is. Ilyen módon már nem újdonság  tehát a kezdeti és a mostani állapotok összevetése sem. És őszintén szólva, Kiss István Dózsa-szobra testvérek között sem számít párjanincs remekműnek, semmi esetre sem olyan dolog, ami valamelyik művészeti attribútumával előremutatna valamilyen ideális szobrászati jövőbe, mindegy, hogy 25, 50 vagy 100 évben határozzuk meg ennek kereteit. A Dózsa-emlékmű sok jellegzetességet magán visel a szobrász erényeiből

(nézzük csak ezt az aprólékosan kidolgozott részletmegoldást az öt lábujjal, a meghajló, lábhoz igazodó sarutalpat, Dózsa jobb alsó karizmait vagy a buzogányt fogó kezet az ujjakkal),

még többet közvetlen álheroizáló érájából,

mindent összevetve mégiscsak középszerű kompozíció. Kora, illetve a korszakában megkötött kompromisszumok tették sikerületlenné, érdemes tehát végigtekinteni létrejöttének történetén.

Pótó János a budapesti köztéri emlékművek 1945-49 közötti időszakával foglalkozó nagy tanulmányának egyik fejezetéből tudjuk, hogy Dózsa György (Martinovics Ignác, Táncsics Mihály, Bajcsy-Zsilinszky Endre, József Attila, Bartók Béla és mások mellett) azok közé a történelmi személyiségek közé tartozott, akikkel kapcsolatban a szoborállítás igénye szinte közvetlenül a második világháború befejezése után azonnal felmerült. Igen jellemző, hogy a hatalmi és gazdasági viszonyok tekintetében igen változékony háború utáni három–három és fél évben, a koalíciós időszakban egyik reprezentatív szobor felállítására sem került végül sor, kivétel nélkül mindegyikük évekkel-évtizedekkel később, már a Kádár-korszakban valósult meg. Emléktábláig a kiválasztottak zöme azonban eljutott, Dózsa például ehhez a domborműhöz az Arénáról még 1945-ben az ő nevére keresztelt út 7-es számú épületének falán,

Domján Árpád alkotásához 1949-ben. Domján ekkoriban a budapesti műemlékvédelmi felügyelőségen dolgozott, 1956-ban elment Magyarországról, és az Egyesült Államokban futott be szobrászkarriert.

1953-ban országos pályázatot írtak ki a Dózsa-szobor elkészítésére, a 156 beérkezett pályamű közül az első és a második helyet egyiknek sem osztották ki, a harmadik helyet megosztva Kiss István és Wágner Nándor kapta. A pályázatot szűkebb körben megismételték, a megbízást végül Kiss István nyerte el. Az emlékmű eredetileg tervezett helye a Dózsa György út és a Thököly út kereszteződésétől délkeletre fekvő kis teresedésen lett volna. Ez 1988, a karmester születésének centenáriuma óta a Reiner Frigyes park nevet viseli, de még a névadáskor is egészen más karaktere volt, mint ma; a 2000 után, az egykori Récsei Buszgarázs kültéri parkolója helyén felépített István-lakópark és a körülvevő épületek elbontása tökéletesen megváltoztatta a tér jellegét, a park azóta építészeti értelemben is kialakult centrumában néhány éve egy turulmadár-szobor áll — a Dózsa-emlékmű helye az akkori körülmények miatt nem pontosan ez lett volna. És megváltozott menet közben az egész emlékmű-terv elképzelt struktúrája is. Kiss eredeti terve az volt, amely 1958-ban bronzból, a végső budai mészkő változat nagyjából egyharmados-kétötödös arányaival elkészült, és amelyet 1959-ben Veszprémben, az akkor már négy éve a népvezérről elnevezett Dózsa György Általános Iskola előkertjében fel is állítottak.

Jól látható (itt most lényegtelen, hogy a veszprémi változatban a főalak magassága 140 centiméter, az oldalsó alakok 100 centiméter körüliek,

míg a budapestiben a főalak 470 centiméteres, a mellékalakok 350-370 centiméter körüliek, és lényegtelen az is, hogy a bronz változat cizelláltabb, részletgazdagabb), hogy a fő különbség az eredeti kompozíció széthúzása, a főalak és a mellékalakok eltávolítása egymástól

Kiss István eredeti tervéhez és elképzeléséhez képest. A veszprémi szobor hátulnézete megmutatja, hogy a kompozíciónak ebben a felállításban bizonyos hátsó perspektívája is lett volna, a kétoldali csoportosulásból kiforduló egy-egy alaknak szerepe volt, ami a budapesti hiányzó hátsó nézetben végképp elvész. A Kisfaludi Strobl-, Pátzay- és Mikus-tanítvány Kiss eredetileg tehát pontosan olyan emlékművet képzelt el, mint amilyet például mestere készített Kocsis András és Ungvári Lajos közreműködésével

1952-ben Kossuth Lajosról, legfeljebb valamivel sűrítettebbet: a középső oszlopon felmagasodó főalak valamivel magasabb, termetesebb ugyan, mint a mellette kétoldalt sorakozó mellékalakok, ám ők így is ugyanabban a narratívában vesznek részt, mint Kossuth. Ez Kiss Dózsájával is így történt volna, de végül nem így alakult, a budai vár nyugati aljában lévő Palota téri helyszín másfajta elrendezést kívánt.

És nem is a tér kívánta meg ezt elsősorban,

nem a királyi palota ekkor még teljesen romos, kilőtt nyugati homlokzatának sokemeletnyi függőleges tömbje,

hiszen a kissé lejtős, szűk területen végül is nagy valószínűséggel érvényesült volna a zártabb plasztikai elrendezés is — sokkal inkább a kis, az ereszkedő szerpentinút megteremtette teresedés köztéri előélete. Itt ugyanis előzőleg Ligeti Miklós 1937-ben avatott

Lovas tüzérek hősi emlékműve című szobra állt, 19 méter hosszú, a terecske formájához illeszkedő talapzaton. Az emlékmű az 1945-ös ostrom során súlyos, bár nem helyrehozhatatlan károkat szenvedett,

a mészkő roncs a bronz ezredcímerektől megfosztva ilyen sanyarú állapotban maradt a helyén egészen 1959-ig, amikor végleg elbontották. Ám rövid köztéri jelenléte ellenére is olyan erős kihívást jelenthetett (az alapforma végső soron huszonkét évig állt a helyén; csak összehasonlításul: a Sztálin-szobor öt évet töltött a Városliget szélén, talapzata viszont annak is több mint negyvenet; Kiss István Tanácsköztársasági emlékműve, a népszerű nevén “Asszonyom, itt felejtette a törülközőjét!” szobor huszonegy-kettőt, míg Hofer Miklós tervezte spirális talapzata ma is, immár 48 éve rendületlenül a helyén van), a fennálló hatalomnak olyan késztetést vagy ingert, hogy amikor eldőlt, a Dózsa György-emlékmű erre a helyre fog kerülni 1961-ben, valakinek az az ötlete támadt, az új emlékmű tágabb szerkezetében, piedesztáljának megformálásában utánozza az ugyanitt álló régit.

Ez így is történt, Kiss ezt az elképzelést magáévá tette, belement,

a középpontban felmagasodó Dózsa alakja azonban a végül 28 méteresre szabott talapzaton

olyannyira groteszk módon távolodott el

saját népétől,

a közelhozás pedig olyannyira perspektívafüggő,

hogy az már az emlékmű eredeti intencióját fenyegeti.

Dózsa Györgyöt magányos, elhagyott alaknak mutatja,

akit nem is három,

hanem harminchárom lépésről

mernek követni támogatói.

Az egészben mégis rengeteg a részletszépség,

minél kisebb kivágatban

nézzük a szoborkompozíciót,

annál többet

veszünk észre rajta, a főhős izzó szellemét és

például ezt a sodronyos páncélvértet, mészkőből,

de persze vonzó vagy szeretetreméltó

vagy kedves

mindettől éppenséggel még nem lesz az emlékmű.

Abban mutatja legjobbnak alkotóját,

amiben éppen itt kötelezi el magát,

az emberábrázoló monumentalizmusban,

a nagyszabásúság óvatlan, túláradóan anyagszerű illúziójában,

akár teljes alakokról,

akár arcokról,

fizimiskákról,

akár érzelmeket kifejező tekintetekről van szó.

Hunyadi József 1961-es werkképeiben,

a nyakkendős,

szépen cigiző 33 éves fiatal férfi portréjában

pedig éppen csak annyi csináltság rejtőzik, amennyi 1961-ben a vélt népszerűséghez, a szobrászkodás aurájának érzékeltetéséhez feltétlenül szükséges volt, hiszen Kiss Istvánról köztudott, hogy szobrai készítésében a legutolsó fázisokig saját kezűleg, tevékenyen vett részt, akár fémöntésről, -megmunkálásról, akár kőfaragásról volt szó — és biztos vagyok benne, hogy ezekhez a munkákhoz rendszerint nem kötött nyakkendőt,

ráadásul a Fortepan jóvoltából azt is tudhatjuk, hogy a szobrok nagyrészt készen álltak már a Százados úti szobrásztelep kertjében,

mielőtt a miattuk frissiben Dózsa György térre átkeresztelt Palota térre szállították volna őket.

A nyakkendős sürgölődés,

a dolgok lezser szemmel tartása (itt Kiss Istvánra egyáltalán nem jellemző módon épp kézrátétellel),

a még nem létező, később jótékony/kártékony vegetáció,

a fakalapácsos-vésős-védőszemüveges magyarázás

tényleg csak színjáték tehát,

kamerás fényképész, bakon ülő nő, halasztást nem tűrő reflexvizsgálat, villamossínek az Attila úton,

annak felismeréséhez segít, milyen rettenetesen magányos dolgokká lesznek a szobrok, miután a helyükre kerülnek,

ám mindenekelőtt épp annak a pillanatnak a rögzítése,

amikor ez a ragyogó tehetségű fiatal művész végleg megköti a maga paktumát az alkatától különben egyáltalán nem idegen ördöggel. Az eredeti kompozíció széttérplasztikázásával

nem tud nemet mondani a monumentálisnak, megnyitja vele maga előtt az utat a feltétlenül látványosabb, láthatóbb és látszólag megbecsültebb vagy a könnyebb ellenállás irányát jelentő szobrászati világ felé, hogy aktív szobrászéletét aztán ebben a végül zsákutcának bizonyuló univerzumban élje le.

És fölényesen azért nem kell mosolyognod, ha eljutsz idáig, kedves olvasó, akárki vagy, mert minél tovább élsz, annál gyakrabban kerülsz majd pontosan ugyanilyen vagy-vagy helyzetekbe.

*

A szobor lapja a Köztérképen:

Dózsa György-emlékmű, 1961

A veszprémi változat:

Dózsa György-emlékmű, 1959

*

Felhasznált irodalom:

Pótó János: Budapest köztéri emlékművei, 1945-1949. In: Uő: Emlékművek, politika, közgondolkodás. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1989. 64-66. o.

Tasnádi Attila: Kiss István. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1982.

Herth Viktória: A veszprémi köztéri alkotások adatbázisa. PDF-változat, D-109-es tétel. A szerző szíves hozzájárulásával.

Prohászka László: Szoborhistóriák. Városháza, Budapest, 2004. 61-62. o.

Ráday Mihály (szerk.): Budapesti utcanevek A-Z. Corvina, Budapest, 2013.

Külön köszönetet mondok régi köztérképes szerkesztőtársamnak, Kotricz Tündének, hogy a veszprémi változatról készült fényképfelvételeit elküldte nekem, és ebben a bejegyzésben felhasználhattam őket.