Furcsa, hogy Kovács Ferencről, akinek szobrait a blog kezdete óta szorgosan gyűjtögetem, mindezidáig nem írtam külön bejegyzést. Pedig a gyűjtögetésből, az alább következő képek dátumaiból is jól látszik, pályája és köztéri életműve régóta élénken foglalkoztat. 

Az iránta tanúsított érdeklődésemnek az egyik összetevője egészen biztosan az, hogy Kovács három nap különbséggel egy idős volt apámmal, 1926. szeptember 1-jén született, és nagyjából ugyanannyi jutott ki mindkettőjüknek a földi paradicsomból: Kovács 1990. január 11-én halt meg, apám egy bő esztendővel később, de lényegében ugyanúgy a rendszerváltozás utáni időszakban, 1991 tavaszán, az új világ már, azt hiszem, egyikőjüknek sem hozott új tapasztalatokat. Azon túl, hogy fiatal férfiként mind a ketten az Alföldről keveredtek fel a háború utáni Budapestre (Kovács Kiskunfélegyházáról, apám egy kis bihari faluból), és mind a ketten pár évvel haláluk előtt kényszerűen abbahagyták azt a tevékenységet, amiből addig megéltek (Kovács Ferenc 1984-ben állította fel utolsó köztéri szobrát, apám nagyjából ekkoriban egy titokzatos betegségből kifolyólag elveszítette hivatásos gépjárművezetői jogosítványát és így addigi munkáját), más hasonlóság nemigen akad közöttük. Illetve hát úgy pontosabb ezt mondani, hogy mindezt nem tudom: Kovács nem került be az újabb művészettörténetírás fókuszába, a könnyen hozzáférhető, közkeletű helyeken ugyanazokat a valahol a hatvanas években megszakadó életrajzi adatokat és tényeket emlegetik vele kapcsolatban, rendre ismétlődő, egymástól átvett hibákkal, pontatlanságokkal, végig ugyanazokkal a művészetére általában vonatkozó közhelyekkel. Számomra az ekkoriban, az ezerkilencszázhúszas évek közepén született szobrászok közül a fenti életrajzi párhuzam miatt (amit a kezdetektől felerősít, hogy például az Artportal róla szóló szócikke, megkülönböztetendő őt a többi Kovács Ferenctől, születési és halálozási évét is megadja címében) bizonyos értelemben mégis Kovács Ferenc jelenti  az etalont, az ő előrehaladását tudom az időben a saját léptékemre a legpontosabban lefordítani.

De ami igazán furcsává teszi, hogy eddig nem írtam róla áttekintést, az inkább az a tény, hogy Kovács Ferenc pályája minden másnál kézenfekvőbben és egyértelműbben reprezentálja a blog az egész szocmodern magyar szobrászatra vonatkozó, ezeken az oldalakon már sokszor kifejtett alaptézisét. Pályája első szakaszában ugyanis Kovács a realista figuralizmus művelőjének számított, ami nála aztán szinte egycsapásra, mindenfajta átmenet nélkül adta át a helyét a geometrikus-organikus absztraktnak, úgy, hogy ezután soha, egyetlen alkalmi munka erejéig sem tért vissza az első szakasz egyik vagy másik állomásához, még ironikus idézet formájában sem, és minden ez utáni monumentális köztéri megbízását új választásának szabályai szerint teljesítette. És ahogyan az első etapban sehol nem sejlik fel a második, ugyanúgy a másodikban sincs semmilyen nyoma az elsőnek. Finomabban, óvatosabban, kisebb radikalizmussal ez a váltás a korszak (és a blog) mindegyik jelentős szobrászának a pályáján lejátszódott valahogyan (illetve előfordult, hogy egyáltalán nem játszódott le, de annak a nemnek is megvolt a maga jelentősége) — Kovács Ferenc viszont egyszerre, látni fogjuk, többé-kevésbé váratlanul lépett nagyot, valóban a színtiszta mértan felé, és ezt a lépést a jelek szerint soha többé nem akarta meg nem történtté tenni vagy az irányán fordítani. Következzen tehát az ő pályaképe — az ilyen bemutatások már megszokott eljárása szerint azoknak a szobroknak a segítségével, amelyekről saját fényképpel rendelkezem.

Kovács Ferenc 1947-ben nékoszos diákként, a Derkovits Gyula Népi Kollégium tagjaként indult el a szobrászi pályán, és a legsűrűbb időszakban, 1948 és 1953 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, ahol Beck András, Mikus Sándor és Pátzay Pál keze alatt tanult. 1956-59 között Derkovits-ösztöndíjas volt, fiatalon, először 1956-ban, és hat évvel később, 1962-ben is elnyerte a Munkácsy-díj III., illetve II. fokozatát. (A díjnak 1976-ig bezárólag voltak ilyen fokozatai: gyakran előfordult, hogy valaki fiatalabb korábban megkapott egy alsóbb fokozatot, pár évvel rá pedig egy magasabbat.) Kovács Ferenc 1961-től 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított mintázást az Iparművészeti Főiskolán. Első nevezetes köztéri szobrainak egyike a főiskolai diplomamunkájának számító, 1954-ben köztérre került Olvasó lány.

A gyönyörű szocreál szobor történelmileg meglehetősen csalóka módon

ma virtigli szocreál építészeti környezetben áll,

Angyalföldön, az egykori Thälmann (ma Fiastyúk) utcai lakótelep épületei között,

ráadásul az ölében tartott

hatalmas kinyitott könyvből

éppen felpillantó és elmerengő lány egy kolonnádokkal kiképzett bejáratú könyvtárfiók elől néz át rajtunk valahova a messzeségbe —

ám ez a kontextushű, 1963 óta tartó elhelyezés, akárcsak a Trabant kiváló gyorsulása, nem szabad, hogy bárkit is megtévesszen,

az Olvasó lány ugyanis eredetileg a Mikszáth Kálmán téren kapott helyet, oda készült, és néhány évig, 1960 végéig, 1961 elejéig,

Fortepan-azonosító: 101150. Az előző bejegyzésben emlegetett Kocsis András-hagyatékból

Kocsis András korpulens Mikszáth-szobrának elhelyezéséig vizes kútszoborként ott is állt/ült, nagyjából majdnem ugyanott, ahol a tér többszöri átrendezése és némi bolyongás után ma Mikszáth szobra foglal helyet. Akárhogy is van,

Kovács olvasó lányalakja

ízig-vérig a magyar szocreál

terméke, ám közvetlen témája a korszak elmúltával is időszerű és semleges maradt — ez őrizte meg nekünk a szobrot egészen a mai napig.

Finom részletei (nézzük csak ezt a lány gyönyörű formás fenekénél begyűrődő szoknyát),

a lány tekintetének

jóformán minden lépéssel változó

karaktere,

egyáltalán ennek az arckifejezésnek

a végtelen zártsága, szenvtelen és szelíd megközelíthetetlensége kiemelkedő dologgá teszik az Olvasó lányt.

Közeli képeim különben megtévesztőek,

mert monumentálisnak mutatják

ezt a még a lánykorából, Mikszáth Kálmán téri idejéből származó magas kúttalapzaton álló,

ám törékeny, kicsi szobrot,

amelyben a zárt tekintetnek megfelelő mozdulatlan statikusságot

a testtartás ellensúlyozza és dinamizálja, és e dinamika erőteljes jelzései közé elölnézetből

a félredobott hajfonaton, a hátrahúzott jobb lábon kívül a két szépségesen megformált, egymáshoz képest finoman megbillentett mell is odaszámít.

Az Olvasó lány 1954-ből mindenesetre fiatalkori figurális remekmű,

és főtémája, az olvasás olyasmi,

amihez Kovács nagyjából ugyanekkor készült másik szobrán,

a ma egy Villányi úti lakóépület zárt kertjében magasabb talapzat nélkül álló szobránál is szívesen folyamodott,

megkettőzve az alapzsáner figuráját.

Két fiatal lányt látunk, az egyikük ölében

kinyitott könyv,

e fölé görnyednek,

látjuk a könyvet tartó kezet,

a rendezői jobbon ülő lányt, amint bal kezével a copfjával babrál,

és ezzel az apró mozdulattal a leginkább hitelesíti, érzékíti a néző számára az egész jelenetet.

A hitelesítés másik eszköze ugyanennek a lánynak az elölről nem látható,

de hátulnézetből jól kivehető,

megtámaszkodó jobb karja a könyökkel, a kézfejjel, az ülőalkalmatosságba fogódzkodó ujjakkal. A magától értetődő ismerősség hordozói ezek a részletek, a realizmus kinyilatkoztatásai, noha az egész nem hat olyan aprólékosan részletezettnek, mint az egyedül olvasó lány.

Az én szememben a legmegnyerőbb apróság mégis egy echte szobrászati megoldás,

a már említett rendezői jobbon ülő lány keresztbe font, és végül a szobor voltaképpeni

talapzatából reliefként kilógó jobb lábfeje,

amitől alig marad el a bal oldali lány szintén keresztbe vetett, ugyancsak amolyan féldombormű-szerű eljárással a talapzaton kialakított két lába, térd, lábszár és lábfej együtt.

Az Olvasó lányok szabatos, pontos szobor,

szépen érzékelteti a belefoglalt interakciót,

az olvasás izgalmát,

az ismeretlen közös feltárásának kalandját,

tökéletességéből csak az von le valamennyit,

hogy noha ma, mint említettem, a szobor egy lágymányosi lakóépület zárt kertjében letisztítva, védetten áll,

sajnálatos módon mindkét kőarcot

erősen megrongálták valamikor, és ezek a sérülések a mai napig kijavítatlanok. A két kőanyag eltérő természete is indokolhatja, hogy az Olvasó lányok rusztikusabban hat, mint az Olvasó lány, nem csupán a két megcsonkított arc.

Pedig az arc következik Kovács Ferenc pályáján,

például az 1956-ban készített, az Erkel Színház bejáratánál, a belső térben

ma is ott álló Erkel Ferenc-mellszobor,

melyben bizonyos nézetekből

határozottan benne van a kubista látásmódra hajló beütés (vagy csak a jó öreg Erkel arcberendezkedése volt ilyen), miközben persze abszolút klasszikus szoborportré;

vagy a korban szokásos míves utcanévtábla, ez itt 1963-ból vagy 64-ből, a zeneszerzőről újonnan elnevezett utca új nevét nyomatékosítva. (A műlisták 64-et adnak meg, de az utca 63-tól viseli Weiner Leó nevét.) Harmincvalahány évesen, az 1960-as évek elején Kovács Ferenc kanonizált művésznek számít, amit nemcsak a fenti kisebb volumenű köztéri munka vagy az országban sok helyen felálló Kovács-szobrok bizonyítanak, sokkal inkább három politikai jellegű köztéri megbízása, a győri (1959) és a várpalotai (1963) tanácsköztársasági, illetve a szolnoki (1964) munkásmozgalmi emlékmű. Ezek közül az egymáshoz nagyon hasonló, egyalakos vaskos figurákat valamilyen diadalmas pózban bemutató nagyméretű bronz szobrok közül a Fortepan jóvoltából egyet tudok megmutatni, lépcsős, dísztálas, zászlótartós megoldás,

Fortepan-azonosító: 107208. Hunyady József felvétele

hiszen a rendszerváltás után mindegyiket eltávolították (a győrit és a várpalotait a városon belül, más konnotációval, áthelyezték; ma ugyanezen a szolnoki környéken Kligl Sándor negédes utcai nippjeit és Pogány Gábor Benő heroikus giccseit élvezheti a tisztelt közönség). Az 1960-as évek a bronz korszak volt az eredendően kőszobrászként elkönyvelt Kovács Ferenc pályáján. Nagyon sokáig arra gondoltam, hogy újbudai kis zsánerszobra,

a Baranyai téren, az egykori Lágymányosi Közösségi Ház, a mostani MU Színház közelében álló, szintén 1963-as Táncoló lányok a kor “vonalszobrainak” közeli rokona (képes válogatást ezekről a “vonalszobrokról” a Kucs Béláról szóló bejegyzésben lehet látni),

de a két táncoló, filigrán, meztelen bronz lányt Kovács politikai szobrainak vaskos férfialakjait különféle képeken elnézegetve most inkább látom azok szerves, öntörvényű leágazásának.

Kétségtelen persze,

hogy a két összekapaszkodó lány zsánerében

ott a derű,

a humor,

ott van, voltaképpen középponti szerepben, a jellegzetes mozdulattal megtöltött egyensúly,

és ott van,

mint a már bemutatott kétszereplős figurális Kovács Ferenc-szoborban,

főtémaként a két ábrázolt alak közötti akció.

Meg a részletek,

a két arc

és fej

minden oldalról,

testek,

alakok,

kvázi tükörszimmetriában,

figurák,

kivágatok,

végtagok,

közelítésben,

távolításban,

játékból,

újranézhetően,

lábak ugyanúgy, fókuszpont áthelyezve, akárcsak a fotóiskolában,

támaszkodó lábfejek,

kinyújtott kezek,

és persze az összekapaszkodás, mélységélességgel,

nem engedlek el, és így el se esel —

de a lényeg mégiscsak két önfeledt kislány

boldog-figyelmes viháncolása,

egy, a korszak hasonló jellegű plasztikáit különösképpen nem tromfoló, mai szemmel nézve apró részleteiben viszont mégiscsak kimunkáltnak ható, egészében átgondoltnak tetsző és a visszafogott modernizmus ihletésétől sem mentes szoboregyüttes keretén belül. (Zárójelben tartozik ide, hogy a táncoló kislányokat még 2014 februárjában fényképeztem, azóta a szobrot felújították, újrapatinázták.)

Még két kisebb figurális szobrot mutatok be Kovács Ferenctől a hatvanas évekből,

előbb ezt a Gubbasztó fiút a szolnoki belváros főterének egyik kis mellékutcájába szorítva,

az olvasónak, aki idáig eljutott, de a valóságban ide nem jutott el, el kell hinnie nekem újfent,

hogy ez az 1967-es zsáner minden visszafogottságával és egyszerűségével,

minden hátrányos elhelyezése és gondozatlansága ellenére is különb dolog a főteret ellepő mai cukiszobroknál. És persze eszembe jutott, ha nem apám, hanem Kovács Ferenc fia lettem volna, és ugyanakkor születek, amikor valóban születtem, ennek a szobornak lehettem volna én is a modellje, ábrázolhatna engem is — eltekintve attól, hogy nem emlékszem, hogy kisfiú koromban valaha is ültem így; igaz, a valódi apám soha nem is kért ilyesmire.

És itt ez az 1966-ból való,

keskeny, magas posztamensre ültetett

Petőfi-fej Kalocsáról (van egy vele egykorú, belső térben felállított másolata Kiskunfélegyházán, és van egy néhány évvel későbbi, 1972-es változata Aszódon — az jelenti majd Kovács Ferenc végleges búcsúját a köztéri figuralitástól, és áll Petőfiszálláson egy abszolút modernista Petőfi-büszt is Kovács Ferenctől). És ebben a portrészoborban is van némi rendhagyás, ha kicsit figyelmesebben,

oldalról, és ha kicsit figyelmetlenebbül,

messzebbről nézzük: a klasszikus Petőfi-ikonográfia modernizáló vonalakkal van átírva itt, a mellszoborban egyszerre érvényesül a régi, unásig ismert arc és a kornak megfelelő, a vázlatszerű felé hajló megformálás, mintha a portrét egyetlen, mindent elsodró lendület rajzolta volna meg.

Fortepan-azonosító: 39639. Angyalföldi helytörténeti Gyűjtemény

Elképzelhető, hogy ellentétben azzal, amit a bevezetőben írtam, az 1970-ben a Szent István parkban felállított Szír-csoport-emlékművet

mégiscsak állomásnak, a figurális és az absztrakt közötti átmenet pillanatának kell tekintenünk (a korabeli fekete-fehér Fortepan-képet azért töltöttem fel, mert azon jobban kijönnek a szobor hangsúlyai, mint az én színes, a szobor több mint negyven éves köztéri létét is belefoglaló képemen); (és még egy zárójel: Weinberger Dezső, akinek ellenállási fedőneve volt a Szír, és az általa vezetett csoport a nyilasokkal 1944-ben folytatott összecsapásokkal írta be a nevét a magyar történelembe, ugyanabban az évben született, mint a szobrász; vagy mint apám).

Az emberi alak még felismerhető, a megformálás egészében azonban már az absztrakció, a figurától való elvonatkoztatás az uralkodó,

és az előbb említett aszódi Petőfi-változatot leszámítva innentől Kovács hátralévő, nagyjából másfél évtizedet számláló, igen termékeny pályáján nincsen több emberábrázoló, figurális szobor. Mértan van, geometria, számolás, absztrakció, legfeljebb ezek szigorúsága/megengedése módosul az egymást követő változatokban.

1971-ben Kovács Ferenc részt vett a villányi szobrászszimpozion munkájában, ott készült művét, a Noé bárkáját három évvel később, 1974-ben állították fel a nagyharsányi szoborparkban (itt az ellenfényes kép közepén, szép, szabályos árnyékkal látható). Eddigre szerte az országban már több hasonló szobra is állt köztereken, a legelsők 1972-től szülővárosában, Kiskunfélegyházán, a Szabolcs-Szatmár megyei Balsán, Szentesen, Szeghalmon.

Mindegyikük hasonló megformálású, alapvetően a vízszintes állással és a függőleges formákkal

(vagy éppen fordítva) eljátszó,

az általuk elfoglalt térhez képest nem különösebben nagy méretű, geometrikus-absztrakt plasztika,

úgyszólván variációk ugyanarra a kísérletre.

Sosem szabályos a mértanuk,

mindegyikben benne van egyfajta hajlás, elmozdulás, játék vagy játszódás a szigorúbb, merevebb megfogalmazással,

idővel a szobrok kialakításába beleszólt maga a tervszerűen kiválasztott kő (melyeket Kovács mindig saját kezűleg munkált meg),

az anyag belső mintázata is.

Van aztán mindennek egy funkcionálisabb, díszítő jellegű fali változata, ezek közül ez az első, 1974-ből, amikor a metróvonalat a Deák tértől meghosszabbították a Déli pályaudvarig, és kiépültek a pályaudvar ma is ismert kísérő közlekedési terei (akkoriban a metró a közbeszédben még elkülönült az Andrássy út alatt húzódó földalattitól, és évekbe telt, mire divatba jött — mert hogy a második csak tervként, aztán épülőfélben lévő valamiként létezett még — a jóval későbbi számozás óta elfelejtett “kelet-nyugati” és “észak-déli” megnevezés).  A sötétszürke márványból készült domborműnek van egy 1976-ban készült párdarabja is a Belvárosban, az egykori telefonközpont passzázsában (mindkettő Józsa Bálint közreműködésével készült),

azt elmulasztottam lefényképezni, a passzázst pedig utóbb lezárták, így jártam,

ehelyett évekig azzal vesződtem, hogy megpróbáltam eltüntetni a zöld kukát a dombormű elől,

míg végre megtaláltam az autentikus megoldást.

A Déli pályaudvari aluljárót az Alkotás utca felőli oldalon lezáró monumentális dombormű mindenesetre egyszerre idézi fel a gördülő vonatkerekeket

és a Déliből a Balaton felé induló vagy oda érkező vonatozókban asszociációkat keltve a tó hullámait,

a víz forgatagát,

és itt egyértelműen látszik, amit az anyagválasztásról,

a kő belső anyagának a díszítő működéséről fentebb elmondtam. A szemmagasságban, kéznél lévő dombormű a Délinél mindenesetre sérült,

és hát mondanom se kell, nem gumilabdával kellett rugdosnia annak az illetőnek a díszfalat, aki kárt akart okozni benne.

A díszfalakkal nagyjából egy időben készült ez a miskolci térplasztika, a Megyei Könyvtár épülete elé, egy, a homlokzat előtt végig elnyúló vizes medence szélére, kútszoborként.

A víz megszűnt, kizárólag az absztrakt plasztika maradt a földdel feltöltött medence betonkávájának szélén, szépséges, lendületes mozdulatával,

de szárazon álló köztéri szoborként, és úgy érzem, kissé le is értékelődött ezzel, amolyan megtűrt, félretolt, lesajnált dolog lett belőle, mint Magyarországon általában a modern köztéri szobrászatból;

gondosan kialakított élei is megadták magukat, visszafordíthatatlanul ki-kicsorbultak. (Nem maguktól, persze.)

Tulajdonképpen ugyanezt a “nem is tudom, mit kezdjek vele” viszonyt nyomatékosítja Kovács városligeti szoborcsoportja is,

mai állapota igazából a megtűrtségről beszél. Nem arról van szó,

hogy ezt a páratlan, 11 darabból álló, egyes darabjaiban tervszerűen variálódó kicsi szoborparkot valamilyen felsőbb hatóság el akarná tüntetni (arról sincs tudomásom, hogy bármelyiket Kovács geometrikus szobrai közül),

de abban a nemtörődöm formában, ahogyan mindez ma a Vajdahunyadvártól kicsit arrébb magára van hagyva, egyúttal át is van adva az enyészetnek.

Pedig gyönyörű dolog, egymagában apológiája Kovács Ferenc pályafordító választásának, a legteljesebb ensemble Kovács második pályaszakaszából,

tulajdonképpen nem is tudom, mi kellene hozzá, zöld alap vagy valamilyen utólagos körbehatárolás, hogy a közönség műalkotásnak, ne kerti bútoroknak lássa őket,

se ne grafittis üzenőoszlopoknak.

Így a bejegyzés vége felé be kell ismernem, hogy nem jutottam közelebb Kovács Ferenc váltásának magyarázatához. Ismert a mondás, miszerint egy költő legvalóságosabb életrajza a verseinek az egymásutánja; nem biztos, hogy a költők mindegyikére megáll ez, egy köztéri szobrásznál ugyanez a rengeteg külső befolyásoló körülmény (közakarat, hivatal, cenzúra, pénzek-költségek stb.) miatt egészen biztosan nem igaz.

Valahogyan mégis az az érzésem, hogy Kovács Ferenc szobrainak sora az életrajzát adja ki, bár pontosan ugyanúgy nem vagyok tisztában vele, miféle impulzus, milyen alkotáslélektani motiváció, milyen személyes tapasztalat húzódhat meg az ő nagy fordulatának a hátterében, mint amikor az egészbe belekezdtem. Apám majdnem ötven évesen, 1975-ben jutott el első, és mint utóbb kiderült, egyetlen hosszabb nyugati útjára, egy Trabant volánja mögött a testvérem kíséretében Párizsba; de a rozoga Csepelek és az otromba ZIL-ek vezetéséhez nem volt szükség nyugati inspirációra — felteszem, hogy a vele egy idős szobrász, akinek viszont igenis szükségesek a pályájához az ilyen impulzusok, erre sokkal korábban sort kerített — de vajon ki lehetett az a képzőművész, hol pillanthatta meg azt a művet, amelyik ilyen sorsfordítóan inspirálta Kovács Ferencet, hogy minden addigi teljesítményét maga mögött hagyta, úgyszólván lerombolta, nem tudom.

Vagy mindössze arról van szó, hogy elkövetkezett egy szakasz, amikor Kovács úgy döntött, visszatér a kezdetekhez, a kiinduló anyaghoz, a kőhöz, és úgy érezte, ez többé nem tűr meg figurális megformálást?

Sokszor elmondtam már, hogy 1971-ben, amikor az angol művészettörténész, Herbert Read A modern szobrászat című könyve magyarul megjelent, a magyarországi köztereken nem állt annyi, a könyv képanyagával összevethető modern szobor, amennyinek az összeszámlálásához egy kéznél többre lett volna szükség.

Kovács Ferenc utolsó aktív tízegynéhány évében rengeteget tett azért, hogy ezek az arányok valamelyest módosuljanak, az itt bemutatottaknál még vagy tucatnyival több hasonló műve áll országszerte (a legtöbb Kiskunfélegyházán), a geometrikus-organikus absztrakt modernizmusnak a legfőbb letéteményese lett a hetvenes-nyolcvanas években, és mindent összevetve igen szerencsés dolog, hogy ezt a munkát olyan szobrász végezte, aki a szobrászat hagyományosabb területén is kiemelkedő dolgokat hozott létre azelőtt.

Feltételezem, munkájának hirtelen elapadása és pár évvel később, művészettörténeti értelemben épp a legszerencsétlenebb időpontban, egy korszakhatáron bekövetkezett halála lehetetlenné tette, hogy ezek a kifinomult, átgondolt, szépséges modern, és megismétlem újra, kézműves plasztikák metaforikusan is átkerüljenek az újonnan kezdődő korba.

Így tehát annak kell örülni,

ami van, például ennek a veszprémi sétálóutcán eredetileg is kútszoborként felállított,

ma is így működő 1981-es Csobogónak,

a taktilitás mesterművének,

az anyag és az emberi elképzelés győzelmének,

ami Kovács Ferenc életében utolsóként felállított szobrában,

a margitszigeti Szabadtéri Színpad előtt 1984-ben elhelyezett szobrában is olyan természetesen érvényesül. Mert az talán igaz, amit Lermontov mond Szabó Lőrinc magyar szavaival, Kovács Ferenc mindent lerombolt, de nemhogy mégse mindent ölt meg, a kőszobrászat eredetéhez visszafordulva, onnan kiindulva éppen hogy vadonatúj életet indított az útjára. Mint egy igazi apa, mondhatnám bombasztikusan befejezésül.

*

A képpel bemutatott szobrok a Köztérképen:

Olvasó lány (első elhelyezés: Budapest, Mikszáth Kálmán tér, 1954)

Olvasó lány (második elhelyezés: Budapest, Tomori köz, 1963)

Olvasó lányok (Budapest, Villányi út, 1954)

Erkel Ferenc mellszobra (Budapest, Erkel Színház, 1956)

Weiner Leó utcanévtábla (Budapest, 1964)

Táncoló kislányok (Budapest, Bölcső utca, 1963)

Gubbasztó fiú (Szolnok, 1967)

Petőfi Sándor mellszobra (Kalocsa, 1966)

A Szír ellenállási csoport emlékműve (Budapest, Szent István park, 1970)

Arca Noe (Nagyharsány, szoborpark, 1974)

Dombormű (Józsa Bálinttal közösen, Budapest, Déli pályaudvari aluljáró, 1974)

Térplasztika (Miskolc, 1976)

Plasztikai kompozíció (Budapest, Városliget, 1979)

Csobogó (Veszprém, Kossuth utca, 1981)

Díszítő térplasztika (Budapest, Margitsziget, 1984)

 

 

 

 

 

 

 

 

Advertisements

“…mindent lerombol, / mégse mindent öl meg…”” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Hát ez tényleg bombasztikus lett (nem a befejezésre gondolok, inkább az egészre). Egyébként pedig a képekről az derül ki, hogy az a zöld kuka nincs lebetonozva. Én nagyon szívesen arrébb teszem.

    Kedvelés

  2. Tisztelt Csuhai Úr,
    Most épp ilyen megszólítás esett, elnézést kérek.
    Megszédültem kissé ettől a szeretettől és tisztelettől, melyet édesapám munkássága iránt tanúsít. Valóban én vagyok az a kisfiú, akit megkért az alkotó, hogy guggoljon ebbe a pózba. Jó látni újra. Tudnék segíteni a korszakváltás tisztább megértésében, ha felkeresne a otthonomban Óbudán, ahol rendezetten megtalálhatók a hiányzó művek.
    Üdvözlettel,
    Kovács Ferenc
    http://www.magony.hu
    A legtöbb lány alakjában felesége, édesanyám, Magony Ida rejlik.

    Kedvelik 3 ember

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s