Röviden a tébolyról. Őrület

Senkit ne tévesszen meg az itt következő képek hátterében látható bokrok derűs színe, egyáltalán a némelyik szögből feltűnő őszi színkavalkád. Ez véletlen. A képeket különben valóban ősszel, 2016 októberének végén fényképeztem Szombathelyen, egy esős, mégsem egészen fénytelen délelőtt, de aztán félretoltam őket, mert akkor még csak fejben, körvonalakban volt meg végül februárban posztolt áttekintő Vilt Tibor-portrém. Abba a posztba pedig azért nem kerültek bele ezek a képek, mert úgy éreztem, a nevezetes csepeli strandszobor ott részletesen ismertetett kálváriájával a Vilt pályaképéről szóló tézisemet inkább támasztja alá, mint ez az egy-két képnél viszont feltétlenül többet érdemlő szombathelyi szobor.

Senkit ne tévesszen meg továbbá a szobor a különféle műlistákon olvasható címe, az Ülő fiúk sem. Se nem ülnek, se nem fiúk. Közvetlen témájához és tárgyához sokkal közelebb kerülünk, ha tisztában vagyunk vele, hogy a szobor 1977-ben a Vas Megyei Kórház Ideg- és Elmeosztályának épülete elé, a főbejárat előtti kertrészbe került, alkotója ide gondolta el, megbízása erre szólt, és a szobor itt is állt fel; ideiglenes munkacíme élhetett azután tovább a műlistákon. A kilencvenes évek vége felé lezajlott intézményátszervezéskor a Gagarin úti komplexum a Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet elnevezést kapta, az eufemisztikus névvel az addigi fő tevékenység, az őrület gyógyítása vagy gondozása is kikerült a hely falai közül, a nem túlságosan exponált szobor kvázi köztéri helyzetében viszont (kissé nemtörődöm módon ugyan, lásd például a talapzat jobb szélére a fényképezéskor épp felpakolt téglarakást, egyáltalán a talapzat lepusztultságát) a helyén maradt, immár áttételes vagy nem egészen evidens emlékeztetőként az épület egykori funkciójára.

Mert ha akarom, a szobor valóban az őrületet, a tébolyt, a megzavarodást teszi fő témájává. A kétalakos kompozíció arra feltétlenül alkalmat ad, hogy körbejárva fogalmat alkothassunk a XX. század magyar köztéri szobrászatának erről a kiemelkedő, a kortárs európai trendekkel többé-kevésbé szinkronban lévő képviselőjéről, Vilt Tiborról. Ez a minősítés, a szinkronban levés emlegetése több puszta szólamnál, ha végigfutunk a Vilt életidejében kanonizált, aulikus magyar szobrászok névsorán, és felidézzük a köztereken ma látható fő műveiket.

Vilt ebben az összehasonlításban kívülálló volt, jóllehet, már nem a számára hektikus hatvanas éveket írjuk, hanem a szobrász kései szakaszát, az öregkori beérkezés éveit. Az Ülő fiúk azért is kiváló kulcs Vilthez, mert szemmel láthatóan e pálya legfontosabb kérdésére reflektál, olyasmire, amivel Vilt Tibor jóval kevésbé exponált kisplasztikai munkájában számtalan változatban foglalkozott. Figurális, emberi alakokat ábrázoló szoborról van szó, amelyben ráadásul valamilyen felfejthető, magyarázható narratív elem is benne van (a nézőnek muszáj kezdenie valamit a két, deréktól lemeztelenített férfifigura furcsa interakciójával), a tényleges plasztikai megformálás viszont szembetűnően, már-már absztrakt módon modernista, és úgyszólván faképnél hagyja a szobor alapját képező figuralitást.

A jobb oldalon szétterpesztett lábbal ülő,

félig-meddig eltakart arcú alak a jobb combjával megtámasztva az ölébe vonja

a mellette magatehetetlenül,

talán öntudatlanul, végállapotban heverő figura fejét,

és valamilyen óvó, vigasztaló gesztust, kézmozdulatot tesz a másik felé. Két beteg vagy két áldozat ez, a jobb állapotban lévő próbál valahogy segíteni a reménytelen helyzetben lévőn.

A mozdulatok, a testtartások, az egyensúlyi helyzet szándékoltan természetellenes keresettsége és a szobor elnagyolt felületkezelése, szinte szemmel tapintható, a szem számára is taktilis textúrája összhangban van egymással,

az összkép a szakadozottságot, az eltörtet, a romlást, a pusztulást, az elmúlást, hogy a legnagyobb szót használjam, a halált juttatja a néző eszébe, mindent összevetve Vilt Tibornak, ennek az eredendően vagány, néha nagyon kaján szobrásznak az alapmodalitását, a tragikusságot.

Ugyanakkor egy pillanatra felvillan a szobor határozott intertextuális játéka, mintakövető klasszikussággal megrajzolt részlete is:

a fekvő alakban Edvard Munch Sikoly című képéről a koponyaszerű fej közismert arckifejezése köszön vissza, ezen a helyen fejjel lefele fordítva.

De az összbenyomásban semmi játék — az az elesettség, a vesztés, az áldozatiság bemutatását szolgálja,

amit az eredeti helyszín tovább is ír,

így tehát 1977-ben, a felavatáskor a figuralitás, a szoborba belefoglalt történet kerülhetett előtérbe,

ma pedig inkább a megformálásában artikulálódó absztrakció érvényesülését érzékelhetjük benne.

Akárhogy is van, a téboly a címben ígért rövid összefoglalása az, amit látunk,

őrület,

amennyiben a normális többség őrületnek tekinti, amit valaki ismétlődően, rendszeresen, monomániásan csinál, megint, lényegében ugyanúgy nekiveselkedik, az érvényes szokásokkal vagy normákkal szembe megy, noha nem tör a másik kárára vagy épségére.

Finoman (vagy nagyon is durván) ezzel metaforizálom, amit Vilt ebben a szoborban és sok más munkájában végbevisz: újra és újra megformálja, szoborrá változtatja  művészetének ugyanazt a vezérlő traumáját, és nem törődik közízléssel, közfelfogással, köztetszéssel, nem törődik a széppel,

hanem megint, még egyszer, itt nagyban, ötnegyedes életnagyságban szembesít minket azzal, elénk teszi azt, amik vagyunk, amik leszünk, vagy hogy ne ilyen ad hominem fogalmazzam: amivé az ember válik. Ez az igazi téboly, ez Vilt Tibor legkézenfekvőbb, gyönyörűséges normalitása.