Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.
A történet 2015 őszén kezdődik, Londonban, a Westminster híd északi főjénél, a Parlamenttel átellenben lévő oldalon álló Boudica és leányai (Boadicea and Her Daughters) című szoborcsoporttal, a blogban már emlegetett két Thornycroft, az apa, Thomas (1815–1885) és a fiú, Hamo (1850–1925) több mint huszonöt éven át közösen készített munkájával, a Római Birodalomnak ellenálló kelta királynőnek és lányainak emléket állító szoborral; a címet adó hős szereplők két ágaskodó ló vontatta harci szekéren száguldanak a Westminster Palota irányába. A szobrot elkészülte után majd húsz évvel, 1902-ben állították fel mostani helyén, és ez a hely (talán a XX. század elején ez még nem volt így) a XXI. századra meglehetősen zavaros lett.
A túlságosan alacsony piedesztálon elhelyezett szoborba belekavar most már nemcsak a Westminster híd körüli folyamatos zsúfolt nyüzsgés, turisztikai árusok és teherautók, közlekedési lámpák és hirdetések,
hanem a Temze déli partján álló londoni óriáskerék is.
A másik oldalról szép, már-már geometrikus, de mégis inkább nyugtalanító hátteret ad a parlament irodaházának folyóra néző homlokzata,
bármekkora kivágatot választunk.
Igen rossz fényben tünteti fel a szobrot a szabályos oldalnézet, rávilágít legkérdésesebb kompozíciós sutaságára, a dinamikus állatok és statikus utasok ellentétére —
akkor már inkább ez a fél oldalprofil, ami a fenti ellentmondást legalább optikailag feloldja, és a felhős kék ég perspektíváját képes nyújtani.
A szóba jöhető értelmes előnézetek közül, ahol a királynő s lányai dinamikája is megvan,
ez a bizonyos tiszta, háttérként pusztán az eget mutató perspektíva
sehol nem érhető el.
A dilemmát végül ez a kissé szembefényes féloldalkép oldotta meg, ahol már az eredeti képkomponálással sikerült a legtöbb elemet kizárni a szobor környezetéből. Kevés retusálásra volt még szükség, jobbról eltávolítani az oszlopot, alulról a KRESZ-tábla csúcsát,
és máris előállt a végső ideális változat: egy monokróm felé hajló, sziluettesnek ható, laboratóriumi tisztaságú verzió. Mesterséges dolog, de mégiscsak a szobor a tárgya.
Ettől a sikertől, mely az eredeti fényképezése után két és fél évvel, a kép nyilvánosságra bocsátása után, idén tavasszal ért, ahelyett, hogy megnyugtatott volna, megrészegültem. 2018 tavaszán két ízben is hosszasan kísérleteztem a legdinamikusabb budapesti lovasszoborral, Pásztor János a Kossuth téren álló Rákóczi-szobrával, hogy ugyanezt az effektust elérjem — a magyar olvasónak itt fölösleges bemutatni a különféle fázisokat, elegendő csupán a végeredmény,
ami egy különösebb retusálás nélküli, kamerából kijövő változat, és akár hiszi a néző, akár nem, színes kép.
És a megrészegülés tovább tartott Bécsben, a lovasszobrok paradicsomában, előbb a Bécsi Operaház homlokzatának két szobrával, elsősorban a bal oldalon helyet foglaló szárnyas ló női lovasával, a Harmónia allegóriájával,
Ernst Julius Hähnel, a drezdai szobrász munkájával;
a lovon ülő Harmónia valóságos, szabatos ábrázolása (jóllehet, a másik oldaláról) eképpen nézne ki.
És ha az ember egyszer egy ilyen szakadékba belezuhan, nehezen kászálódik ki belőle. A nagy lovasszoborparadicsomon belül egy kisebb lovasszoborligetben, a bécsi Természettudományi és a Szépművészeti Múzeum közötti Mária Terézia téren, ahol a császárnő ülő szobrát magába foglaló emlékmű, valóságos szobor-Gesamtkunstwerk is áll,
végképp elszabadultam, és már lubickoltam a dologban, mint gyermek az IKEÁ-ban, ha ezerhatszáz egyforma plüsstigris közé keveredik. Sorra kifényképeztem hát Mária Terézia kedves, lovon ülő, az emlékmű négy sarkában szimmetrikusan helyet foglaló tábornokait, Caspar von Zumbusch szobrait,
legelőbb Otto Ferdinand von Abensberg und Traunt,
ezt a négy közül egyedüliként mind a négy lábát a földön nyugtató lovat megülő lovast,
törekedve rá, hogy végül az alulsó nézetű, ég felé forduló, a fényekkel eljátszó változat is meglegyen,
és meg is lett; aztán sorra a többit,
Ludwig Andreas von Khevenhüllert,
mindegyikőjüket úgy,
hogy végül az a mesterséges sziluettes változat is létrejöjjön,
aminek a tökéletesítéséhez már csak egészen kicsit kell a számítógépen csalni,
a Csokonai által is megénekelt Ernst Gideon von Laudonnal, mivel éppen úgy esett rá az egyébként minden nyáron nagyon hálás bécsi napfény, már nem is nagyon tudtam szórakozni, csak a ló hátsó fele meg a farka lett árnyékos,
de a negyedik, záró darabbal, Leopold Joseph von Daunnal újra igen,
hogy előálljon az a gyönyörű, a valóságban sohasem, a fényképezésben viszont igenis létező mesterséges változat — nem a lovasszobor, hanem a lovasszobor ideája.
Szóval lovasszobor már van, és akkor így szeptember is volt.
*
A szövegben említett, a Creative Commons szabályozása alatt letölthető képek a Flickren:
Half Silhouette of “Boadicea and Her Daughters”
Half Shadowed View of Rákóczi Equestrian Statue
Two Winged Horses on the Facade of Wiener Staatsoper #1
Otto Ferdinand von Abensberg und Traun
Ludwig Andreas von Khevenhüller
Csak a képre emlékezem 