Nincsen helyem így, élők közt

Ez a poszt eredetileg április 11-re készült volna, de megírásában megakadályoztak különféle dolgok. A lendületem, amire márciusban látványosan szert tettem, április első hetében megtört. Pedig első elképzelésem az volt, hogy József Attila budapesti kalapos szobraival foglalkozom majd,

végre általam készített képeken keresztül Marton László hányódott József Attila-szobrával,

amit annak idején, A kalap című gyűjteményem összeállításakor nem tudtam saját képpel illusztrálni, mivel a szobor épp akkoriban élte fenti hányattatását, és nem volt a helyén;

meg Varga Imre

margitszigeti József Attila-portréjával, ami azon kívül, hogy kalapos mellszobor,

egyben palástbüszt is. Minden klappolt volna tehát, megvolt a kiválasztott kísérőszöveg, mégis másképp alakult az egész, az évfordulót lekéstem, és más megoldás után kellett néznem. Az új helyzet viszont alkalmat ad arra, hogy számot vessek Vigh Tamás szobrászatával, a blog fókuszában álló időszak egyik kulcsfigurájának munkásságával, a nyitóképen látható szobor alkotójával, és hát végül a gyermeket sem öntöm ki egészen a fürdővízzel, hiszen az a pécsi Vigh-szobor, amiről szó lesz, ugyancsak József Attila-emlékjel.

Vigh Tamás (1926–2010) szóba került már ezeken az oldalakon, egyik fali plasztikáját, az egykori kőbányai munkásszálló homlokzatán 1965-ben elhelyezett,

Éjszaka című, idővel megcsonkított ornamentikáját részletesebben is bemutattam (a megcsonkítás történetét lásd ott), a Martsa István siklósi kürtös nőjéről szóló posztban pedig voltaképpen megrajzoltam az ő pályáját is, bár éppen ellenkező előjellel, mint Martsáét. Hogy ez érthető legyen, röviden felidézem azt az életrajzi tényt, hogy Martsa is, Vigh is egyidőben voltak Ferenczy Béni tanítványai a főiskolán, közvetlenül a háború utáni időszakban, a diplomájuk megszerzését követően is közel maradtak mesterükhöz, és noha majdnem másfél évtizedes korkülönbség volt kettejük között (Martsa 1912-ben született, túl volt már jóval a harmincon, mikor megkezdte szobrászati tanulmányait), közeli baráti és kollegiális viszonyban maradtak egymással is, s az elkövetkező években mindketten korszakuk termékeny, elismert mesterei lettek. Pályájuk, szobrászművészetük azonban a kezdeti hasonló impulzus után épp ellentétesen haladt tovább. Martsa István hű maradt Ferenczy Béni eszményéhez, a humanista gyökerű, érzelmekkel telített figuratív emberábrázolás ideájához, és noha lett volna alkalom (leginkább talán az egykori esztergomi zsinagóga előtt álló Mártíremlékműve idején), hogy másfelé, valamilyen modernebb irányba forduljon, ezt a lépést végül nem tette meg. Vigh Tamás viszont igen — pályájának második felében nagy köztéri szobrai a magyar szobrászati modernizmus evidens foglalatai. A bejegyzés ezt a változást szeretné áttekinteni, a szokásos elliptikus módon, olyan szobrok bemutatásával, amelyekről vannak saját képeim; és ugyancsak szokás szerint a poszt második felében kerítek majd sort a fő attrakcióra, a pécsi József Attila-szoborra.

Vigh Tamás egyik legkorábbi munkájában,

a Zuglóban, az Erzsébet királyné úti kisebb szocreál lakótelepen 1955-ben felállított

Pihenő nőben első látásra talán semmi rendhagyó nincs,

a hatalmas lepellel félig eltakart akt azonban igazi fiatalkori mestermunka,

ha tekintetbe vesszük, hogy a szobor egésze

és finom,

apró részletei

mai szemmel nézve

nem a korabeli kánont,

hanem egy most is élőnek ható klasszikus hagyományt szolgálnak —

komoly technikai megoldásokkal,

az alak nem szokványos beállításával,

a nyugalom

aurájának földöntúli érzékeltetésével. A Pihenő nő közvetlen kontextusában

kifejezetten erőteljes dolog, az elheverő testtartás ellentétben van a kor harcias vagy buzgó aktivizmusával, és talán éppen ez a jelleg őrizte meg nekünk a szobrot a maga épségében.

Az 1960-ban a Debrecen belvárosában felállított, egy évvel később a Nagyerdőn újraállított kettős akt, a Bőség bizonyos értelemben

konvencionálisabb szobor, mint a Pihenő nő,

noha a két telt, ruhátlan nőalak kétségtelenül profánabb, szemtelenebb, kihívóbb szobor, mint a zuglói fekvő félakt. És következtek a készülődés évei, Vigh Tamás számtalan emléktáblát, utcanévtáblát, domborművet, mellszobrot, portrét készített a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, jó néhány funerális munkát is, melyek közül a Madarász Viktor új sírhelyére

1965-ben kitalált jel

egyszerűsége a lefegyverző,

a fehér oszlopra Vigh sztélészerűen egy négyzet alakú, a festőt ábrázoló portrédomborművet applikált.

Igen megnyerő a margitszigeti szoborsétányra 1968-ban kikerült Radnóti Miklós-portré is, az ott látható gyűjtemény egyik kiemelkedő fejszobra.

Sajnálatos módon a Vigh Tamás esetében a pályán alighanem a fordulatot jelentő fő műről, a Zuglóban, az egykori Távbeszélővállalat, a későbbi MATÁV irodaháza előtt 1969-ben elhelyezett Kürtösökről lekéstem; 2011 augusztusában már csak azt a pillanatot tudtam lefényképezni, amikor szakemberek a gazdát cserélt épület előtt állt szobor talapzatát bontják (a megromlott állagú szobrot már korábban eltávolították), és ezt a rendkívüli monumentális három alakos szobrot, amely kétségtelenül rongálódhatott harminc év alatt, bár tervek voltak rá, tudomásom szerint azóta sem állították fel sehol. Kár, hogy a nem akárhol elhelyezhető mű (a talapzatból képet alkothatunk egykori dimenzióiról, hétméteres magasságáról) ma nincs a közönség szeme előtt.

Szem előtt van viszont az eredetileg először 1978-ban Pécsett, a Káptalan utcában akkoriban működő Uitz Múzeum udvarán felállított,

Dombay Jánosnak, a baranyai régészet ősatyjának szánt emlékjel, a Régészet, 

ez a nagyrészt figurális,

de az egész megfogalmazást és akár még a figurális bronz nőalakot tekintve is az absztrakt felé húzó szobor,

és végül még jobban szem előtt van, hiszen 1991-ben került mai helyére,

a pécsi Sétatér délkeleti részébe, a székesegyház és a Cella Septichora Látogatóközpont, a IV. századi ókeresztény festett sírkamrákat, egy valódi régészeti feltárás eredményeit bemutató múzeum alatti vonalba. (Ténylegesen a Látogatóközpont nem létezett még az áthelyezéskor, de a feltárás nagyon hosszú ideje folyt; illetve akkor épp talán szünetelt.)

A szobrászati ötlet magától értetődően egyszerű: a talajra görnyedő főalak a szobortalp felső részén fekvő nagyobb kör alakú mészkő elemet tolja e pillanatban szét két félkörré,

belefog munkájába, a földben lévő múlt feltárásába és kikutatásába.

Az 1978-as kompozíció Vigh Tamást a legjobb formájában mutatja, a szobor egyszerre jelentéses és modern, “realista” és “elemelt” — azzal, hogy 1991-ben a pécsi Sétatérre, nagyjából másfél évtized alatt a legnemesebb kortárs szobrászat révén benépesült térbe került, ahol a különálló művek nem szorulnak egymás asszisztenciájára, de egyikük sem hullik ki ebből a társaságból, még magasabb piedesztálra emelkedett. Legkésőbbi jövevényként a Régészet ezt a városi szoborparkot, az egyik legnagyszerűbb “spontán” magyar köztéri gyűjteményt erősíti.

Az 1991-es esztendő jó évnek számít Vigh Tamás és Pécs kapcsolatában, hiszen ugyanebben az évben avatták a bejegyzés főszereplőjének számító József Attila-emléket is. De mielőtt erre rátérnék, néhány képpel hadd utaljak két kései Vigh Tamás-szoborra — mindkettő 2009-ben, a Vigh halála előtti évben került a helyére.

A saját terében, a Deák tér sétálórészében ugyancsak monumentálisnak ható Sztehlo Gábor-emlék

figuralitása szintén magától értetődően mond el egy történetet a második világháború nagyszerű gyermekmentőjéről,

a szobor túlsó nézetéből a nagy méretű kubista figura karjai-kezei között a megmentett gyermek is látszik, és a beállítás elsöprő lendületét

az igen kifejező arc is kiemeli. “Érzékeny monumentalizmus”, Kovács Péter a korszakkal foglalkozó kardinális könyvében ezalatt a fejezetcím alatt tárgyalja Vigh Tamás művészetét, és a posztban végül nem látható Kürtösöktől kezdve a szobrász munkásságára valóban áll Kovácsnak az a megjegyzése, hogy Vigh köztéri plasztikáiban egyszerre van ott a tektonikus feszítőerő és valamiféle intim, belső személyesség.

A másik kései Vigh Tamás-szobor, a visegrádi kompkikötő mellett felállított Életfa olyasfajta absztrakt térplasztika, amilyeneket a blog olvasói a Kiss Kovács Gyula vagy a Vasas Károly munkáival foglalkozó posztokból már ismerhetnek. (Rendelkezésre álló képek híján nem tudtam megállapítani, hogy ez a 2009-es szobor áll-e valamilyen rokonságban Vigh Tamás hasonló címmel Székesfehérvárra készített ezredévi emlékmű-tervével, mely az akkor kiírt pályázatot meg is nyerte, 1972-ben helyette végül mégis Kalló Viktor térplasztikáját állították ott fel — az inzultusról Kovács Péter fentebb hivatkozott könyve, A tegnap szobrai számol be.) Elsőre a szobor ornamentalitása a szembetűnő, az absztrakcióból azonban ki-kibomlik a belefogalmazott figurális mozzanat is.

2012 áprilisi fényképezésekor

a szobor újszerűsége volt megkapó nekem,

meg a csalóka érzés,

hogy véletlenül egy retró motorostalálkozó hippi résztvevőinek a társaságába csöppentem. De hát egy “életfának” muszáj életet generálnia maga körül. A viccen túl a két szélső nézetből a szobor bonyolult architektúrája is kitetszik, ennek az architektúrának a rétegezettsége, szinte csak odavetett gesztusként — valójában a szobortestet generáló nagyszabású technikai eljárásként.

És így jutunk el, vagy inkább térünk vissza a poszt voltaképpeni tárgyához, megkésett április 11-i emlékeztetőmhöz, a pécsi József Attila-jelhez. Említenem kellett volna korábban, hogy Vigh Tamás azok közé a szobrászok közé tartozott, akik mintaszerű kapcsolatot ápoltak a szobrainál közreműködő építészekkel: monumentális köztéri munkái mindenkor az adott építésszel folytatott érdemi munkakapcsolatának eredményei (én magam egyébként a Kürtösök kálváriájáról, a szobor megmentésére tett erőfeszítésekről is építésztől, Winkler Barnabástól hallottam először). Az 1991-es pécsi József Attila-szobornál ez az építész közreműködő a Dél-Dunántúli Tervező Iroda vezető munkatársa, Várnagy Péter (1943–1992) volt, aki a szobor kulisszájaként szolgáló épülettegyüttest,

az 1981-ben felépült Mozgalmi Házat, illetve az 1984-re elkészült, hozzá kapcsolódó Szakszervezetek Megyei Tanácsa Könyvtárát, ezt a téglaborításos, azóta is, mostani leromlottságában is páratlan komplexumot tervezte. Várnagy közvetlen szakterülete mellett kiváló közéleti ember is volt, a rendszerváltás környékén formálódó pécsi liberális értelmiség sokoldalú kulcsfigurája, korai halála rendkívüli veszteség volt e kör számára. A nyolcvanas években egyébként nem csupán Vigh Tamással, más szobrászokkal is dolgozott együtt, például Bencsik Istvánnal, de építészként az ő érdeme a Káptalan utca két kiállítóhelyének, Pierre Székely ötszobros Kőkertjének és az épület előtt az utólag felnagyított két Martyn-kisplasztikával a Martyn Ferenc-háznak a végső kialakítása is.

A József Attila-szobor körül kerengő dátumok (a pécsi napilap már 1982-ben a szobor készüléséről és közelgő felállításáról adott hírt, nyilván nem függetlenül az épület átadásától; a szobrot 1988-ban helyezték el ott, ahol ma is áll, ünnepélyes felavatására, amelyen Göncz Árpád köztársasági elnök mondta az ünnepi beszédet, viszont csak 1991 júniusában került sor) megnehezítik a mű a pálya szabályos kronológiájába sorolását — de az ilyesfajta nehézség a korszak köztéri művei esetében nem ritka.

Az a bizonyos “tektonika”, hogy a kifejezést most Kovács Pétertől végleg kölcsönvegyem, kétségtelenül sajátja a műnek, akár az 1970-es évekből, akár a 80-as évek elejéről vagy egy-két évvel későbbről származó szobrászati gondolatról van szó.

Érzékelni az erőt,

ahogy a függőleges figura kiszakad

a megdöntött, meghajlított-gyűrött könyvtestből vagy papírlapból,

ebben a döntött háttérben

csak önnön sziluettjét hagyva meg.

Feltűnő, hogy a szobor,

noha nagyobbrészt geometrikus formákat és viszonyokat alkalmaz,

minden érzékelhető elemében a geometria kibillentése vagy tagadása, egy felborult, rendjét vesztett világ érzékeltetése.

A másik feltűnő dolog, hogy a bal kezét magasba emelő figura

modernista módon

arctalan, megformálatlan,

szándékosan el van oldva a bajuszos-kalapos József Attila-ikonográfiától,

a szobor egészében, a struktúra kitámasztásában

viszont kulcsszerepet játszanak a keresztül-kasul hullott vasúti sínek

és talpfák, a József Attila sorsára elsőrendűen utaló motívumok. A megformálásban tektonikus mozgatóerő, emberen túli dinamika és a mindenkori szobor mozdulatlansága, a közvetlen narratívában elvonatkoztatás egyfelől és konkretizálás másfelől —

szobrászati értelemben

tökéletes tehát az elhatárolás az én és az élők között.

A bejegyzés címéül elsősorban mégsem e plasztikai viszony érzékeltetésére választottam a Nagyon fáj baljóslatú sorát, sokkal inkább a szobor és környezetének utóélete miatt. Az egykori szakszervezeti könyvtárat a szobor avatásakor József Attiláról nevezték el, de pár évvel később a könyvtárat bezárták, állományát megszüntették, a mellette lévő Mozgalmi Ház is felszámolódott, a jobbra sodródott Pécs még egy szimbólumban felzabálta balos múltját, az épületegyüttesből félig-meddig elhagyott ingatlanlerakat lett, a szoborból gazdátlannak ható, elárvult, fák benőtte köztéri tétel. Márpedig az a szobor, amelyiknek nincsenek nézői, megbámulói, körbe-körbe járói, horribile dictu megmászói, halálra van ítélve, nincs helye az élők között. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ennél pontosabb zárómondatot, akárhogy igyekeznék, nem tudnék találni most.

*

A szoborról a megújult Köztérképen:

Vigh Tamás: József Attila (Pécs, 1991)

A szövegben képpel említett többi szobor ugyanott:

Marton László: A Dunánál (2014/1980)

Varga Imre: József Attila mellszobra (Margitsziget, 1974)

Vigh Tamás: Éjszaka (Kőbánya, 1965)

Vigh Tamás: Pihenő nő/Fekvő női akt (Zugló, 1955)

Vigh Tamás: Bőség (Debrecen, 1961/1960)

Vigh Tamás: Madarász Viktor síremléke (Kerepesi temető, 1965)

Vigh Tamás: Radnóti Miklós mellszobra (Margitsziget, 1968)

Vigh Tamás: Régészet (Pécs, 1991/1978)

Vigh Tamás: Sztehlo Gábor emlékműve (2009)

Vigh Tamás: Életfa (Visegrád, 2009)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni.

2 című bejegyzés “Nincsen helyem így, élők közt” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. Ez a József Attila – szobor nagy kedvenc, egyszerűen egy nagyság _lényegét_ nem fogta meg semmi jobban számomra 🙂 A manapság divatos konform, az ábrázolt személy külsejét visszaadó szobrokhoz képest ég és föld.

    Kedvelés

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.