Portéka

Ellenálltam a kísértésnek, legyőztem magamban a hübriszt, és végül nem Tolnai Ottó híres, sokszor idézett verscímének parafrázisát (“Mi volt, kérded, a legszebb Genovában”) adtam e bejegyzés címéül, és nem is, ahogy ezután elképzeltem, a bemutatásra szánt dolog valóságos nevét, a Via Garibaldi 12-t, ami egyben földrajzi cím és minden valószínűség szerint postacím is.

Több okom is volt rá, hogy így (vagyis ne úgy) tegyek, a legfontosabb ezek közül mindenesetre az, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, ez volt a legszebb Genovában (mint Tolnainak Dániában a fű) — a legváratlanabb mindenképpen volt, bizonyos értelemben még talán a leghatásosabb is, annak ellenére, hogy vonatkozik rá a szabály: ha egy térben rengeteg dolgot zsúfolunk össze, az másfajta benyomást kelt, megnyerőbbé, megdöbbentőbbé, képtelenebbé teszi a látványt, mintha ugyanabból a dologból ugyanabban a térben minimalista módon csupán egyetlen darab állna. De hogy ne csűrjem-csavarjam tovább, elárulom, ami már részben a nyitóképből is kiderül, hogy Genova belvárosában, a Garibaldi utca 12. szám alatt egy eredetileg a XVI. században épült, az idők során többször átépített városi palota első emeletén egy Life Style Store (vagy hogy áramvonalasabban, a hely szelleméhez jobban illő dizájnnal írjam, LifeStyleStore) bemutatóterem áll, egyszerre kiállítóterem és bolt, és mint utólag megtudtam, kibérelhető esküvői helyszín is. Az üzletet egy család viszi, apa, anya és fia, de ha ez kiállítóterem, akkor nincsenek benne teremőrök, ha pedig áruház, nincsenek benne pénztárak, előttük fizetésre kígyózó sorban vagy ténferegve várakozó vevőkkel. A kereskedelmi tevékenység — ami szemmel láthatóan folyik azért, időnként feltűnt olyan látogató egy-egy sürgölődő bennfentes kíséretében, aki inkább mintha vásárlóként viselkedett volna, a tárgyak mellett pedig mindenütt jól láthatóan kiírva ott volt az áruk — itt valami nagyon átlényegült, intim folyamatnak számít.

És akár még azt is megengedem, egy rendkívül elegáns, a hely szelleme felmagasztosította olasz VASEDÉNY-be toppantunk, az egész mégis több és meglepőbb volt, mintha egy ilyen jellegű boltba vagy áruházba az utcáról léptünk volna be.

Mert elsőre kétségtelenül a kulinária, az ételkészítés és a tálalás áll a középpontban,

edények, tányérok, poharak,

konyhai felszerelések

(alkalomadtán meglepő felismerés felfedezni egy otthonról félig-meddig ismerős tárgyat, egy kávéfőzőt — de nyugalom, ez csak olyan, nem az),

a tartók, tálak, tányérok, poharak,

kések, kanalak, villák, asztali készletek

tényleg vég nélküli

és áttekinthetetlen kavalkádjában

(képtelen vagyok már

srófolni a jelzőket,

kitalálni újabb fordulatokat

a képkitöltő kísérő szöveg gyarapításához,

olyan rettentően sok van mindenből —

például szódagépből is ennyi, és a polc alá még be se fényképeztem,

másutt, az utazóbőröndöknél meg igen) —

de azért van itt jócskán más is, például egy telezsúfolt vitrin bekeretezett fényképekkel a tetején,

egy szék,

egy ülőalkalmatosság,

egy dívány kandallóval,

színes lámpasor,

egy impromptu odavetett könyvsarok, ami már inkább a lakberendezés címszava alá tartozik. Erről eszembe jut, mennyit magyaráztam én régi otthonomban, hogy a könyvstóc az új könyvespolc, még ha nehéz is kivenni legalulról egy könyvet, semmi esetre sem könnyebb, mint a legfelső polcról levenni egyet, a kettő másfajta készséget kíván, az egyik állandó nyújtózkodást, a másik szüntelen átpakolást, de sok-sok váratlan meglepetéssel is jár — mindhiába.

És aztán elérkezünk előbb a nem háztartási használati tárgyak univerzumába, íme egy gramofon,

egy kerékpár,

egy csocsóasztal, 3–3–4-es felállásokkal (a klasszikus magyar csocsó 3–4–3-as),

és miközben fel-felsejlik a ház eredeti ornamentikája

vagy megvilágítási trükkjének titkai,

lassan elmozdulunk a puszta dísz felé, a két könyvtámasz férfi és női fele igazságosan egyaránt 144 euróba kerül,

csókolózó porcelánpár egymástól elválaszthatatlanul kapható 79-ért, kis fahal és nagy fahal külön-külön áll, de együtt megy 185-ért, kis hal a nagyot nem, de a kis baj megeszi a nagyot.

Külön kategória aztán a szerte Olaszországban nagyvonalúan kezelt fumare-non fumare kérdéskör a hozzá tartozó hamutartókkal,

másutt ugyancsak hamutartók fényképekkel meg egy véletlen önarcképpel kiegészülve,

hogy azután már tényleg a lecsupaszított lakásdísz világába jussunk,

a dísznövényekébe,

ebbe a gyönyörűséges vízilóéba,

a madár ideájáéba,

ilyen-olyan

díszítőszobrokéba,

faliképébe

és a személygépkocsi elképzelésébe — hiszen mégiscsak Olaszországban járunk.

Az egész látogatás tavalyi bulgáriai utazásunk óta hűséges útitársam, Zsuzsa ötlete volt, ő találta meg a helyet, ő navigált oda az épülethez, a pontos címhez, anélkül, hogy előtte elárulta volna, pontosan hova is tartunk. Nem tudtam utólag elhessegetni a feltételezésemet, hogy a látogatás a részéről önkéntelenül is válasz volt egy-két nappal korábbi naiv és megzavarodott, még az első szállásra megérkezéskor, akklimatizálódásom előtt feltett kérdésemre, hogy hát mondjon valamit, ami igazán olasz. És a pillanatnyi elmekihagyás után már magam is soroltam mindent, autóktól a fürdőkádon át a járólapokig és a falicsempékig, kávétól a tésztán át a fűszerekig (a Kádár-korszak legvégének és az utána következő szakasznak a magyarja mintha mindig is olasz szeretett volna lenni a saját hazájában), de az igazi válasz a kérdésemre minden kétséget kizáróan a Via Garibaldi 12 volt, a hétköznapi olasz élet meglepően és furcsán összesűrített kvintesszenciája. Valahogy úgy kerültem magammal újra egyensúlyba, hogy az épülettel átelleni ajándékboltban együtt átlapoztunk egy fényképalbumot a hollywoodi film és Olaszország a negyvenes évek második felétől a hetvenes évekig húzódó kapcsolatáról, és nekem mindenképpen megnyugtató volt a fekete-fehér forgatási werkképeken vagy színész- és rendezői portrékon látni, hogy mindazt, amit összesűrítve az imént láttam, azt az amerikaiak minden jel szerint réges-régóta tudják és réges-régóta igyekeznek a tudtunkra adni.

*

És bár ez nem szobros bejegyzés, volt szobor is, noha most hátulról kezdem, kifelé menet, amikor tudtam már róla,

a jobboldalt, a fülkében látható szobrot fényképeztem le,

a lábait is persze,

ennek a szobornak, koszorút a bal kezében tartó nőalaknak —

a lépcsőfordulóban egy mellszobrot, palástbüszt,

lenn az előcsarnokban meg mindazon

tevékenységek allegóriáit

vagy egyszer volt élő személyiségek

a véletlen egymás mellé sodorta portréit, amelyek/akik lehetővé tették, hogy a Via Garibaldi 12. alatti palotácskához hasonló épületek egymás után a magasba emelkedjenek, és végül létrehozzák magát a várost. De minderről és más olaszországi szobrokról egyszer majd máskor, ez most csak a lehető legtárgyszerűbb emlékeztető és egyszeri nyárbúcsúztató.