De nemcsak két Kodály Zoltán, két Varga Imre is. “Kodály & Kodály” olvasásának folytatása
Hónap: 2013 december
Utánozás madárszokás
Pierre Székely: Béke emlékmű (1983, Nagyvárad tér) tovább
Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem
Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. “Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem” olvasásának folytatása
Nem terem
Ahová lépek. Ahová csak lépek, ott most semmi. Persze, ha olyan könnyen tudnék lépni. De fáj a lábam nagyon. Éppen a talpam közepén fáj, nem megy a járás se, minden lépésnél belenyilall. Ha a kezem fájna ugyanúgy, észre sem venném. Vagy bárhol máshol. De a lábam fáj, a cipő elrejti, nem látni, elég, ha én tudom pontosan, hol, a talpam kellős közepe, az érzés feleslegessé teszi az elképzelést. Fél lábbal már a sírban.
Betűk és szavak II.
Ez az ősszel megkezdett sorozat következő része, aki szereti az ilyeneket, annak jó hír, hogy mégsem a befejező rész. Ahogy abban a szeptemberi bejegyzésben idéztem, a Tipo Budapest című Facebook-csoport azért jött létre, “hogy közösen dokumentáljuk Budapest/Magyarország tipográfiai állapotát. A szép, a korrekt, a groteszk, az előremutató, az öntapadós, a hozzáértő, a kort dukumentáló budapesti utcai tipográfiát egyaránt. Mindent, ami Budapesten betűvel kapcsolatos.” 32 kép azok közül, melyeket oda korábban feltöltöttem.
Kettőn áll
Elegem lett belőle, hogy mindenben utánoz. El akarok fordulni tőle, a hátamat mutatni neki. Tudom jól, hogy a világ tükör, melybe ha belenézel, önmagadat látod millió változatban. De itt még ez sincs, az üveg egyenetlen vakolat, a foncsor helyén hófehér meszelés, sehol semmi érdekes, hiába bámulom. Minden ugyanaz. El kéne repülni, a tenger túlsó partjára. Csak ne lennék biztos benne, hogy oda is utánam jön.
Nyár és ősz között
Lesenyei Márta ötdarabos épületdíszítő dombormű-sorozata a pécsi Uránvárosban 1959-ből, a négy évszakkal és egy betoldással.
TD 75
“megy a dolog, egyhez mindegyre hűen.
Találkozunk, barátaim-a-fűben.”
A munka hősei
Volt időszak a magyar történelemben, amikor a munkát, a dolgozást, az erőfeszítést, a szerszámaival az anyag ellen harcba induló embert köztéri szobrokkal ünnepelték. Aki szerelt már össze IKEA-bútort, tudja jól, hogy harc ez valóban — ráadásul akkoriban, amikor ezek a szobrok keletkeztek, vérre ment a játék, és nem egyszerűen annyi volt a tét, hogy a Hylländ könyvespolc végül csálén fog-e állni a helyén vagy sem. “A munka hősei” olvasásának folytatása
Szőrszálhasogatás
A férfi ezeken a félvendégségeken – a feleségéhez jött el egyik vagy másik barátnője, néha ketten is – időnként felhős arccal előrontott a szobájából, „még annyi dolgom van, sehol sem tartok”. Arról volt híres, hogy él-hal a munkáért, de valójában semmit se csinált, a teendőivel gyorsan végzett, aztán meredt maga elé hosszan, pornót nézett a számítógépén vagy játszott az interneten. Sofőr jött érte reggelenként, délután is a hivatali kocsi szállította haza, kertész foglalkozott a kerttel, takarítónő járt hozzájuk hetente kétszer, aki havonta egy alkalommal segítséget is hozott magával, egy vagy két másik nőt. De ha a férfi szőrszálat talált a fürdőszobaszőnyegen, napokra be tudta árnyékolni a hangulatát.
Csak a képre emlékezem 