Mindennapi tenyerünket

Nem akartam igazságtalan lenni a Medgyessy Ferenc nyomdokaiban járó magyar népi szobrászat Andrássy Kurta János és Somogyi Árpád melletti legjelentősebb mesterével, Szabó Ivánnal (1913–1998). Két nyáron is fényképeztem kis kalocsai zsánerszobrát,

az egyes műlistákban kissé szárazon Kétalakos kompozícióként felsorolt, másutt Búcsúzó pár vagy Integetők címen emlegetett, 1967-ben állított munkáját — hogy ennél többször miért nem, arra egyszer majd hosszabban, generálisabb értelemben is kitérek,

a konkrét azonnali rövid válasz itt viszont az, hogy a szobor jelenlegi elhelyezése miatt szerencsétlen perspektívában áll. Amit a blogon rendre el szoktam mondani köztéri szobrok és közlekedési jelzőtáblák (továbbá ostorlámpák, padok, utcai kukák, tűzcsapok, postaládák stb.) viszonyáról,

az ezt a szobrot láthatóan sokszorosan sújtja,

és egy idő vagy bizonyos számú kép elkészítése után a szobor éppen a tere miatt már nem nagyon képes újdonságokat kínálni.

Tudni kell persze, hogy az Integetőket eredetileg nem ide tervezte alkotója, és 1967. április 4-én nem is itt állították fel, hanem jó fél kilométerrel északabbra, a kalocsai buszpályaudvaron, ahonnan alighanem valamikor az állomás felújítása idején kerülhetett mostani helyére. Ez azonnal új perspektívába helyezi viszont belefoglalt narratíváját,

anya és lánya, még inkább meny és anyós, mindenesetre egy fiatalabb és egy idősebb nő

eredetileg nem a Budapestről Bajára vagy éppen fordítva tartó autósoknak, hanem az éppen útra induló (férfi)rokonnak integetnek. Búcsúznak tőle, és persze teljességgel nem kizárható, a fiú/fiatal férfi csak leugrott a közértbe egy doboz gyufáért, mert nem tudták begyújtani a sparherdet, pár hónap múlva aztán majd Svédországból fog küldeni egy képeslapot, hogy jól van — de akkor, hiába indult hosszú útra, nem így búcsúznának tőle.

Az egész jelenetben nincs semmi hősies vagy nagyszabású,

mindennapisága, érzelmi visszafogottsága, a két figura közötti távolság, a szenvtelenség

inkább a móriczi keserűség örök reménytelenségének a megfogalmazása, ahol csak idő és biológia kérdése, hogy egyik nemzedék leváltja a másikat, és ahol nem a depresszió, hanem a gyűlölködő bezárkózás a népbetegség,

akár az eső esik,

akár a Nap tűz élesen.

Mindemellett van báj vagy atmoszféra vagy legalább valami szolid pszichologizmus a két életnagyságú nőalak megjelenítésében,

az idősebb asszony megcsomózott fejkendőjében,

jobb kezében a csípőjéhez szorított kendőben,

ami nem a búcsúzó intés hangsúlyozására szolgál, sokkal inkább a végül mégiscsak előbukkanó két-három száraz könnycsepp eltüntetésére fog. És ahogy hangsúlyos különbség van a két integető mozdulatban, a két feltartott tenyérben,

a visszafogottabb, illetve a valamivel nyíltabb kézmozdulat között,

úgy ez a szelíd hierarchia érzékeltetve van a két figura pozicionálásban, egymáshoz képesti elhelyezésében,

a geometrikus elképzeléssel kiképzett szobortalpon és az ehhez a formához igazodó talapzaton is.

Ha a szobrot

efelől a szögletesség felől nézzük,

rögtön feltűnik egyszerűsége,

mely egyszerre, egyidejűleg, szinkronban munkálkodik a szobor betű szerinti figuratív szabatosságával.

Ám nem ez a mostani helyén kissé talán még komikusan is ható szobor az igazi Szabó Iván. Nem is a pechjére éppen fogadott városában, Hódmezővásárhelyen felállított Lenin-szobrán, az ülve előregörnyedő, két tenyerét a térdén ökölbe szorító figurán akarom elverni a port, melynek híre és közkeletű elnevezése (“a szaró Lenin”) a tizenegy hónapig előfelvételis sorkatonai szolgálatukat ott töltő egyetemisták egymást váltó generációi révén messze földre eljutott. Ennél sokkal többet érdemel Szabó Iván pályája, aki eredetileg különben közgazdásznak készült, utána nyergelt át a szobrászatra és végezte el a Képzőművészeti Főiskolát még a második világháború előtt, Bory Jenő és a nála öt-hat évvel idősebb Kerényi Jenő, illetve Tar István tanítványaként. Később, 1950-től ő maga is tanított a főiskolán. Mestere azonban mindenekelőtt Medgyessy Ferenc lett, és valószínűleg az ő közvetítésével, még fiatal emberként került közel a népi írók mozgalmához, ami, bármilyen furcsán hangzik ma, nem feltétlenül jelentett nettó jobboldali azonosulást. Szabó Iván éppenséggel megőrizte még a háború előtti időkből származó baloldali elkötelezettségét (résztvevője volt az összes fontosabb balos művészeti csoportosulásnak), és a népi kultúra nagy témái olyasmik voltak számára, amik köztéri szobrászként mindvégig foglalkoztatták.

Ha elfogadjuk az e poszt végén feltüntetett írásban, a szintén szobrász és képzőművész unoka, Szabó Ádám kiállításmegnyitójában olvasható megjegyzést, Szabó Iván ars poeticája röviden három szó volt: nők, lovak, madarak. Ő maga túl a hetvenen hagyott fel a lovaglással, és sajnos, a nagyvázsonyi

Kinizsi Pál-lovasszobor

kivételével nincsenek saját képeim kitűnő ló- vagy lovasszobrairól

(és ezek a képek kissé különben csalókák, hiszen a szobortest apró,

viszonylagos monumentalitását úgy éri el,

hogy maga a lovas egy hosszúra nyújtott posztamens tetejére lett állítva), talán legbensőségesebb, leghozzáillőbb témájáról. A szobrászok közül Antal Károlyról például tudjuk, hogy szenvedélyes síző volt, Dabóczi Mihállyal együtt járták a különféle sípályákat egy olyan korban, amikor a sí még nem volt tömegsport; Dabóczi meg szívesen, magas színvonalon, professzionális módon vívott, szenior korában is. Szabó Ivánnál a lovaglást a néptánc egészítette ki rendhagyó szenvedélyként. Gyakorló néptáncos volt, 1948 után vezette és koreografálta például a Honvéd Népi Együttest. A Népstadion dromoszának egyik triójánál ily módon meglehetősen testhezálló feladatot kapott a Népi táncosok

megmintázásával,

amely nem sportszobor ugyan,

de az “ensemble”, a három figura közti összjáték tekintetében

az ott felállított 16 szoborcsoport közül

az egyik legsikerültebb megfogalmazás.

És engem nem is feltétlenül a táncoló daliás fiú

vagy tűzrőlpattant, lebbenő előszoknyás, hosszú copfú partnere ragad meg elsősorban,

nem is a blogban már oly sokat dicsért részletek, az összekapaszkodás,

a leány hosszú karja,

jobb kézfejének nyári napsütésben

és felhőborította ég alatt ugyanúgy érvényesülő összecsippentett hüvelyk- és mutatóujja,

hanem a trió lassan beúszó harmadik alakja,

a mellékfigurából fokozatosan főszereplővé előlépő

kucsmás, előregörnyedő, tilinkózó fiatal férfi,

akinek egész testtartásában annyi lojalitás és szervilizmus van, tekintetében meg annyi kéjvágy, hogy az már-már az agent provocateur, de legalább az ördög köztérre állított szobrának minősül (NB. nélküle egyébként e csodaszép ifjú pár, ha akarna sem tudna táncolni — épp ez a kulcsa a kiszolgáltatottságuknak).

Lényegében tehát a két arc,és a harmadik,

meg hátul az a bizonyos

befelé forduló kinyitott tenyér. Ha semmi más nem lenne, ez a négy apró mozzanat elmondana mindent az ábrázolt jelenetről. De ha egy páros mellett megjelenik a harmadik, ott már tényleg jön a tömjénfüst, ugye.

Említettem az imént, nagy fájdalmam, hogy Szabó Iván szép lovasszobrairól (kiskunhalasi Sportlovasnő), lóábrázolásairól (Bábolna, Hódmezővásárhely) még nincsenek saját képeim,

hacsak az egyik pécsi uránvárosi kapubejárót díszítő, kígyóval viaskodó paripa-domborművet nem számítom ide. A véletlen azonban a segítségemre sietett, 2014 nyarán ott voltam a Nyitott Műtermek Délutánja-sorozat a Százados úti művésztelepen rendezett eseményén, és akkor többek között abba a műterem-lakásba is eljutottunk, ahol egykor, 1939-től majdnem kereken hatvan éven át

Szabó Iván, később a fia, Szabó Gábor (1940), mostanság pedig az unokák, Szabó Ádám (1972) és Szabó Zsófia dolgoznak. Sőt, a történet egy generációval még vissza is megy, Szabó Iván apósa, a festőművész Gábor Móric (akinek testvére, Gábor Mátyás szintén szobrász volt) 1913 óta volt lakója a Százados úti telepnek, szép, régies módon, cz-vel írt domborműves emléktáblája a ház falán

az ilyen emléktáblákat gyakran és szívesen készítő Szabó Iván munkája. A Szabók tehát a legrégebbi, nemzedékről nemzedékre jelenlévő, egy idő után ide születő lakói a művésztelepnek, és a ház körül két és fél éve sok szép efemer dolog volt látható, néha megállapíthatatlanul, hogy egy-egy műtárgy Iván, Gábor, Ádám vagy Zsófi munkája-e,

ez a ház falához kiültetett, törökülésben várakozó szép terrakotta nő például

bármelyiküké lehet.

Ugyanígy bizonytalan nekem a szerzőség

az akkor a kertben álló,

négyoldalt négy álló női aktot ábrázoló

körsztélének is. (Ha tippelnem kellene, Szabó Gábort mondanám.)

Az anyagokkal változatosan dolgozó, fémet, követ, fát egyaránt használó, és a plasztikai művészetben a háromdimenziós köztéri szobortól az éremművészetig önmagát sok mindenben kipróbáló Szabó Iván munkája ez a madarat nyilazó férfit ábrázoló fa-dombormű, mely a közelebbi műfajtól szokatlan módon nemcsak a tevékenységet, az áldozatot is bemutatja,

és ennek a vélhetően Petőfit ábrázoló kis mészkő lovasképnek köszönhetően végül nem maradunk ebben a Szabó Ivánról szóló posztban ló nélkül sem

(mert a füvön fekvő lófejről legfeljebb valószínűsíthettem, hogy az ő munkája).

De ott az uszonyát szorító, tenyerével jobb mellét támasztó kis bronz sellő, amelynek köztéri, ettől alaposan különböző

változata jól ismerhető a Hajógyári-szigetről, ez biztosan Szabó Gábor szobra,

és a bronzszobrocska hátterében,

kissé kopottan, más frizurával, de ugyancsak gerely nélkül ott leselkedik az a gipszszobor, melynek köztéri alumíniumváltozata ennek a posztnak a tényleges főszereplője.

A Gerelyvető lányról van szó, a Vasas pasaréti sportcentrumának épülete előtt 1958 óta ott álló női aktról — vele átellenben, a kép készítésének idején kék sísapkában Kamotsay István Győztese, akire majd más alkalommal térek vissza.

Csípőre fordított tenyér persze,

várakozás,

idő,

de a telő idő most biztosan nem az elmenetelnek,

sokkal inkább a megérkezésnek, valami bekövetkeztének, közeli megtörténésének szól. Egy oldalra lépő versenybírónak, aki végre szabad jelet ad, egy szálkás izomzatú 110 gátas futónak vagy egy szintén dobásra készülő súlylökőnek, aki már bekrétaporozta tenyerét.

Elmerülő,

gondoktól felhőzött tekintet

az örökzöld képkeretében,

bár a meztelen nők,

megfigyeltem,

gyakran gondterheltek,

talán a védtelenség, a szeméremféltés

hamistudata teszi ezt,

mert hát gondterheltségre igazán semmi ok,

ennek a gerelyhajító lánynak mindene megvan,

aminek meg kell lennie, amit férfi, versenybíró, 110 gátas, súlylökő vagy szobrász tudhat a nőről,

csak az egykori gerely hiányzik a tenyeréből,

akárhonnan nézzük,

akárhogyan nézzük.

Fejedelmien bedöntött bal térd,

és hogy ne csak a szürke tónusú képek szerepeljenek, ugyanez a tavasz eleji cirógató délutáni napsütésben,

fenségesen. Ez az igazi Szabó Iván, és elnézve ezt a puhafinom melegséget, talán nem túlzom el, ha azt jósolom: lesz még szőlő, lesz még lágy tenyér.

*

A képpel bemutatott szobrok a Köztérképen:

Szabó Iván: Integetők (1967, Kalocsa)

Szabó Iván: Népi táncosok (1956, Népstadion, bevonulási díszsétány)

Szabó Iván:  Kinizsi Pál (Nagyvázsony, 1964)

Szabó Iván: Paripa kígyóval (1959, Pécs, Kőrösi Csoma Sándor u. 3/b)

Szabó Iván: Gábor Móricz-emléktábla (Százados úti művésztelep)

Szabó Gábor: Sellő (1982, Hajógyári-sziget)

Szabó Iván: Gerelyvető lány (1958, Pasarét, Vasas Sportcentrum)

*

Felhasznált irodalom:

Szabó Gábor: Mérték nélküli szabóság. Egy családi kiállítás margójára. Az Erlin Galéria-beli kiállítás 2014. november 5-én elhangzott megnyitója.

Csap Erzsébet–Elischer Brigitta (szerk.): Százados úti művésztelep. Magyar Nemzeti Galéria–Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1965.

Üveges Krisztina: Polgári sziget a fővárosban. Artmagazin Online