Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más

Az utolsó négy júniusi bejegyzésem (két favicc és két Röviden mondd) szándékom szerint megelőlegezte ezt a mostani posztot, melyet régebben megígértem, és amelyben olyasmiről lesz szó, amivel a blogban korábban is foglalkoztam. Mivel hatalmas nagy téma ez, azt hiszem, a Népstadion dromoszának szoborparkja ügyében nem is ez a mostani lesz az utolsó szavam. Előre kell bocsátanom, hogy a dromosz szobrait illetően legfőbb forrásom és mindenkori ihletőm Mikes Balázs kiváló, a Köztérképen olvasható összefoglaló írása (maga a kifejezés, a stadion bejárati díszsétányát jelentő görög szó is innen való), a hivatkozott oldalról könnyen el lehet navigálni a szobrokat egyenként bemutató műlapokra is. Ha valaki a szobrokra szabályosabb ábrázolásban az én fényképezőgépem objektívjén át kíváncsi, megtalálja őket itt, még 2010-ből, és szívesen ajánlok még egy bejegyzést a blogok közül, a Szerelmem, Budapest oldalon olvasható posztot (Hogyha elpihent a gép, miért ne tornáznál?), ahol a szerző további érdekességeket árul el a 16 szoboregyüttesről; mindegyikről saját felvétele is ott látható. Mind a három helyről kiolvashatóak a pontos címek, a közreműködő szobrászok, a felállítási évszámok.

Az ajánlót azért is nyújtom hosszabbra a szokásosnál, mert ebben a bejegyzésben nem a teljes kompozíciókkal akarok foglalkozni, hanem csakis a részleteikkel. Ennek megfelelően eredetileg három részesre terveztem, de aztán arra gondoltam, minek aprózzuk el azt, ami amúgy sem nagy? Következzen tehát egyben a három fejezet: Kezek, Lábak, Arcok. Nem foglalkozom a szoborgyűjtemény végnapjaival, a Népstadion átépítése miatt valószínűsíthető eltűnésükkel (legfeljebb megszakad az egészért a szívem), csak érintőlegesen a régmúlttal (ezt megtettem már a Győri Dezső boglári Tornászlányát bemutató posztomban), nem foglalkozom külön a gyűjtemény pusztulásával, egyik-másik képen a hiányok láthatóak lesznek enélkül is. A dromosz romlása mindenesetre bizonyosan a Budapest Sportcsarnok újjáépítésekor kezdődött, amikor az építkezés idejére kitelepített buszpályaudvar elhelyezése érdekében kb. 40 méternyit lecsíptek a Népstadion területének keleti végéből, az eredetileg a szoborsort kívülről kerülő salakos futópálya is lerövidült így, nyomvonalát a záró pilonok és a szélső szobrok között vezették el, ahogy az itt jól látható:

Nini, futók! De ha már ilyen emberes képpel kezdődik, legalább fogalmat alkothatunk ezeknek a vaskos-böhöm behemótoknak a valóságos méreteiről, arányairól. És még ez a méretarány sem teljesen igaz mindegyik csoportra, Somogyi József Lovacskázókja például minden tekintetben kilóg a sorból, a szobrász három figura helyett hatot szerepeltet, a két egymással birkózó fiúpárost kiegészítette egy anyukája nyakában ülő kislánnyal, tematikusan is eltér a többiektől, hiszen családi idillt ábrázol, afféle strandjelenetet, nem pedig valamilyen közösségi vagy sporttevékenységet, ráadásul a szoborcsoport mérete is kisebb a többinél, mintha Somogyi elunta volna a gúzsba kötő szabályokat, s ezt megbocsátóan elnézték volna neki.

Egy kicsit minden lazább, elnagyoltabb, modernizálóbb itt, még a közvetlen textúra is Somogyi későbbi művészetére messzemenően jellemzően idegesebb, ziláltabb, mint a többi szocreál szobornál, és jó is, hogy itt tartunk, mert ez a kellős közepe az egésznek. Hiszen Somogyinál, 1955-ben, minden szabálytalanság ellenére, még így néz ki két figura összekapaszkodása:

Rendben, vegyük ki belőle az anyja nyakában ülő kislányt, legyen az egész kevésbé heroikus — akkor így:

 Mekkorát lép hát 6-8-10 év alatt a szocmodern, amelyikben egy összekapaszkodás

már olyan, mint Laborcz Ferenc Apa és fia című szobrán? Hova tűnt a szabályos anatómia? De ne szaladjunk ennyire előre, a szocialista realizmusnál tartunk.

Összekapaszkodni márpedig kell, ne felejtsük, a kor, melyben ezek a szobrok létrejöttek, ugyancsak az összefogás rendszere volt, és most már a saját tapasztalatunkból is tudjuk, az összefogáshoz vállakra, karokra, kezekre van szükség. Kezdjük tehát ezekkel.

Még a régi hajógyár egykori épülete előtt álló hajómunkás-szobrokat fényképezve vetődött fel bennem, hogy a kézfej aprólékos kidolgozása ha nem is kizárólagosan jellemző jegye, de legalábbis szükséges követelménye a szocreál ábrázolásnak.

Nézzük ezeket a káprázatos ujjperceket, körmöket, bőrredőket,

és ámuljunk.Nem minden szobor szocreál, amelyiknek gondosan kidolgozott kézfeje van, de minden szocreál szobornak gondosan kidolgozott kézfeje van. Ezt a maximát a dromosz szoborcsoportjai mélyen igazolják, Canova, Bernini és a nagy Michelangelo pedig nyugodtan pihenhet tovább.

Ezek a kezek fognak,

(már ha van még mit),

fegyvert,

szerelést,

vagy éppenséggel szerszámot,

a hétköznapok csatáinak fegyvereit,

másik fegyvert,

ami itt a könyv, a tudatlanság, az ismeretlen elleni harc fegyvere,

vagy furulát,

szoknya szélét,

egymást,

futball-labdát,

kosárlabdát,

futóváltó botját,

vagyis legtöbbször sportszert,

esetleg úgy, hogy a kezek maguk is sportszerek,

vagy valamilyen sportcselekmény részesei.

De ez az előrelendülő kar és a hozzá tartozó kéz például

segíteni akart nekem, mikor észrevette, hogy a szemben lévő Ökölvívókat nem tudom lefényképezni, mert valaki nekitámasztotta a biciklijét,

azon volt, hogy kikapja az illetőt a képből,
eltüntesse onnan,

hogy a kép háborítatlanul elkészülhessen.

A többi kéz csak van,

néha a zsebtolvajlás gyanújába sodorja teljesen ártatlan gazdáját,

íme a gyanút keltő híres mozdulat,

de a többi semleges,

mint például a nyugtató kézfej,

mely együtt izgul az eseményekkel,

vagy lebeg,

alumíniumja finoman rebben a levegőégben,

(és még a hosszú életvonal sem jelent mindig hosszú életet)

vagy jelez,

vagy mutat valahova,

hiszen mutatni kell, kijelölni az utat, amerre haladunk majd,

megálljt parancsol, a rend őréért kiált,

esetleg elmagyaráz valamit,

óva int,

értésre ad,

értelmez, kifejt,

türelmet kér, megértést,

világossá tesz,

egyértelműsít.

A lábak ártatlanabb jószág,

állnak,

tapogatóznak,

ácsorognak,

megtámaszkodnak, akár a jég hátán is,

rálépnek dolgokra,

pipiskednek,

lábujjhegyre állnak,

meglendülnek,

elindulnak az ég felé,

futnak,

de ha a levegőbe emelkednek,

az vagy valami nagyon szépet jelent,

vagy valami nagyon rosszat,

ahol az edző feje bánja a kalandot.

Szerencsére Öcsi bácsit nem olyan fából faragták.

Öcsi bácsi, aki a görög világhoz méltóan örök archetípus, rendíthetetlen isten,

és Öcsi bácsitól tanulni lehet,

hogyan kell rendíthetetlennek maradni,

mert Öcsi bácsi a két kezével vigyáz ránk,

és megtanít nem berezelni még akkor sem,

ha már annyit fojtottunk,

hogy mi magunk fulladunk.

Ütünk,

vágunk,

védünk,

figyelünk,

mindig van elöljárónk,

vagy edzőnk, ez végül is tökmindegy,

síppal a nyakában, aki megmondja, miről álmodjunk.

Mert álmaink is vannak,

nem is egy,

nem is kettő,

nem is három.

Nem kettő, ismétlem,

nem egy.

Hanem végtelen,

és mindig eggyel több,

és miközben megyünk,

futunk,

kétségbeesetten loholunk,

hajzselétől

a végső kifulladásig,

vagy még annál is tovább,

ez jár a fejünkben,

hogy minden új tapasztalat új ismeret, és minden új ismeret új tudás,

ami megkeményít,

acélossá tesz,

zöldfülűt vén rókává nemesít

ebben a hatalmas, közös iskolában,

ahol mindig van még egy dobás.

Mert nemcsak tánc az élet,

nem pusztán furulaszó,

és nem azé, aki fut,

hanem a kosárra dobó leányé.

S az MDF-tulipán a gatyakorcon csak mint sírógörcs a lakodalomban. És mert mindig az eleje a vége, rajta, da capo al fine tehát.