Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod

R. Kiss Lenke mindössze tizenhárom hónappal volt idősebb, mint öccse, a Kádár-korszak egyik legfoglalkoztatottabb köztéri szobrászának számító Kiss István. Pályája viszont nagyjából fél évtizeddel később indult, a család még a háborús években Magyarországra települt a Biharság a román határ túlfelén elhelyezkedő, mindkettejük elemi iskolai éveinek színhelyéhez, Nagyszalontához közel eső kis falujából, Illyéről. Kiss István elkezdte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, melyet nővére néhány évvel később, 1951-57 között végzett el. Eddigre az öcs már pályáján elinduló, tehetséges fiatal művésznek számított. A szobrásznő köztéri szobrai az 1960-as évek első harmadától kezdtek Magyarország különböző településein az utcákra, terekre kerülni, ő maga 1964-ben házassága révén Veszprémben települt le, de ugyanúgy a centrumban lévő művésznek számított, mint igen sikeres öccse, megrendelésekben nem szűkölködött, noha ezek a munkák kevésbé voltak ideologikusak, a politikai korhoz kötöttek, mint testvéréé. Kiss István, a szocializmus eszméjében hívő, elkötelezett ember, aki sok magas hivatalt töltött be a képzőművészeti életben a rendszerváltásig, 1997-ben bekövetkezett haláláig bőven megérhette jó néhány politikai töltetű szobrának eltávolítását. A 2000-ben elhunyt R. Kiss Lenke semlegesebb zsánerszobrai marandóbbnak bizonyultak. Ezek közül az egyik a tatabányai Árpád Gimnázium előtt ma is látható, alumíniumból készült Olvasó lányok, 1969-ből, melyet a blog olvasói már jól ismerhetnek.

Első látásra egyszerű dolog, két szimmetrikusan elhelyezett fiatal női alak, ám minél tovább nézzük őket, az egész annál beszédesebbé és lassanként valahogy drámaiabbá válik.

Két bakfis,

testhelyzetük, tartásuk hasonló,

mindketten a befelé eső,  egymáshoz közeli lábukat húzzák maguk alá,

és nyaktól lefelé nézve, a könyvtől eltekintve csak a lábak tartásában van köztük csekély különbség.

Elsőre úgy tűnik, hogy az ívelt, négy lábon álló ülőalkalmatosság hordozza azt a könnyedséget, ami a szobor modern architektúrájának a foglalata,

a téma pedig kifejezetten illik egy iskola előkertjébe,

könyvet olvasó fiatal lányok az 1960-as évek végéről: ennél szelídebb, ártalmatlanabb, simulékonyabb tárgy nem kell,

és tulajdonképpen az egész kompozícióról lerí a főtémához méltó anyagszerű könnyedség, a megformálás egyszerűsége és magátólértetődősége.

Akármelyik szögből nézzük a párost,

és akármelyik evidens részletét,

ez a kompozicionális tökélyre törekvés ragadja meg a nézőt először.

Az első figyelemfelkeltő dolog a könyv elhelyezésénél következik,

az ábrázolt jelenet kulcsszereplőjeként előlépő tárgy pozicionálása

egyértelmű hierarchiát alakít ki a két lány között.

A szemből jobbra ülő lány tör a vezető szerepre kettejük közül, az ő kezében van a könyv,

mindkét kezével ő tartja, derékszögbe görbített ujjai valósággal kiáltják, hogy “most nálam van, megkaparintottam”,

birtokolja, az övé, a másiknak passzív szerep jut, hirtelen kinyújtott jobb karját, kézfejét, ujjait is erőteljesebbnek, sokatmondóbbnak érezzük.

Az egészhez hozzájárul az arcjáték,

a “nagyobbik”, könyvet tartó lány szigorúsága, 

a kisebbik, a befont lófarkas megszeppentsége, a lesütött tekintet,

és eltagadhatatlan, hogy itt valamiféle feszültség jött létre, titok van, szemrehányás vagy vallomás, rejtély,

és ezt a feszültséget kétségtelenül a könyv generálta. A nagyobbik lány vagy megtudott valamit —

vagy éppen az a baj, hogy nem tudott meg valamit, amire kíváncsi volt.

Hirtelen a birtokviszonyok is felborulnak, nem lehet már egyértelműen tudni, a könyv valójában kié is, és feltűnik, hogy talán két életkorról van szó, a jobb oldalon ülő lány mégsem bakfis, hanem nővér, esetleg fiatal tanárnő, nevelőnő, valaki, aki felelős a kisebbikért.

Már kettejük távolságát is intenzívebben érzékeljük, jobban látjuk, mint addig közelségüket, barátságos egymáshoz simulásukat.

Itt van az a pont, a megszokott körbe-körbe lezárása felé, hogy nem lehet megkerülni a művész társadalmi nemét.

Az Olvasó lányok olyan hallatlanul finom kamaradarab, amelynek megformálására ezzel az egyszerűséggel és a bele foglalt többletjelentéssel kizárólag nő volt képes,

a kifinomult plasztikai apróságokat, az érzelmek rezdüléseit 

női módon és nagyon pontosan, felesleg nélkül és úgyszólván a történetrétegek panorámaszerű megjelenítésével fogalmazta meg R. Kiss Lenke; szoborban, egyetlen kimerevített pillanatban.

Mindezt azért is merem a szokásosnál határozottabban felvetni, mert hamarosan hozok még egy példát R. Kiss Lenke köztéri életművéből, ahol ennek a finom elkülönböztetésnek, az ábrázolás mikéntjének talán még kifejezettebben női jellege van. De türelem, mindennek eljön a maga ideje.

*

A szoborról részletesen a Köztérképen, Tarjáni Antal csodálatos fekete-fehér “lyukkamerás” felvételeivel; a fényképészeti technikáról az ő tatabányai képeire kattintva lehet közelebbit megtudni.

*

Függelékként pedig erre a helyre illesztem Bojár Sándor 1967-ben készült, a Fortepanon fellelhető portréját R. Kiss Lenkéről —

a posztban tárgyalt szobor két kisebb változata is látható a képen.