A megtalált lovas

Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.

“A megtalált lovas” A teljes bejegyzés megtekintése

Reklámok

Ívzugszoborpár

Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.

“Ívzugszoborpár” A teljes bejegyzés megtekintése

A fügefalevél, avagy túl lehet-e élni Rómát?

Hazatérésem óta gondolkodom rajta, vajon szerencsés körülmény-e, ha egy szobrokkal foglalkozó blog szerzője igen későn, élemedett korában jut el először Rómába. A blogot illetően alighanem igen. Rómában olyannyira átláthatatlanul sok a szobor, hogy ha mindezzel előbb találkozom, bizonyára óvatosabban vágok bele az elején a dolgokba; még az is lehet, egyáltalán nem vágok bele. “A fügefalevél, avagy túl lehet-e élni Rómát?” A teljes bejegyzés megtekintése

Londoni oroszlánok

Ez most csak egyszerű, gyors bejegyzés lesz, ha közelebbi műfaját szeretném megnevezni, jóvátételi kiegészítésnek mondanám a Nagy Oroszlánposzthoz, ahol a mostani főszereplők közül ketten már felléptek, de 2009 februárjában csak egy ízben, akkor is túl későn, az alkonyi órákban jutottam el hozzájuk, és akkor nem tudtam jó képeket csinálni róluk. 2015 őszén, hosszabb nappalokkal magam előtt már figyelmesebben bántam velük.

“Londoni oroszlánok” A teljes bejegyzés megtekintése

This Year We Sang, We Cried, We Believed

And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” A teljes bejegyzés megtekintése

Az aranyból faragott királyfi

Anglomán vagyok, habár ez nem köztudott rólam, mert nem szoktam hivalkodni vele. Anglomániám kialakulásának történetét, általános jelentőségét, hatásának a hétköznapjaimra gyakorolt vonatkozásait ma már csak azoknak mesélem el részletesen, akik egy jégkockára töltött whiskey vagy egy középerős barna sör mellett rákérdeznek. Tudom persze, az egyik skót, a másik ír, vagy mindkettő ír, de a nagyokban éppen az a jó, hogy nem kell kérdezgetniük úton-útfélen, mitől nagyok ők.  “Az aranyból faragott királyfi” A teljes bejegyzés megtekintése