A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok

Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. Félig-meddig funkcionálisak, hiszen eredetileg díszített kerítésként, valamilyen tér, terület lehatárolójaként működtek. Félig-meddig domborművek, hiszen jellemzően egyetlen lényeges nézetük van, még akkor is, ha a két oldalnak köszönhetően ez a nézet valójában mindjárt kettő — de ahogy nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret, a néző sem látja egyszerre mind a két oldalt. És félig-meddig szobrok, hiszen létezik a harmadik dimenziójuk, jóllehet, korlátozott mértékben. Saját korszakaik magasan jegyzett szobrászai készítették őket, az ornamentalitás, a sima dolgok feldíszítése azonban elválaszthatatlan lényegük.

Az időrendben első a három közül Kiss István munkája, Vácon állították fel, a Géza király téri 16 tantermes iskolaépület mellett, az elnyúló oldalfal meghosszabbításaként, és ma is eredeti feladatát látja el, vagyis ugyanúgy kerítésként létezik.

Egyetlen állóképes jelenet, végvári vitézek pajzsot tartanak, az egyiptomi ábrázolások módjára szabályosan oldalra, végtagjaikkal, lábfejeikkel is profilba fordulnak.

Az utca felé eső szélső figura hatalmas kőkockát egyensúlyoz a fején,

ennek a látható oldalaira került a szoborhoz szükségesnek vélt írott információ, erre az innenső lapjára néhány sor Balassi-idézet,

a túlsó oldalra az állíttató neve és a felállítás évszáma,külső, az utca felőli rövid oldalára pedig egy jel, Vác város a felállításkor érvényes címere.

A szabályos oldalnézet megvillantja a rácsszobrok alapvető titkát, a másik két dimenzióhoz képesti keskenységet, és megmutatja a pőre tényt, hogy ezeknek a műveknek csak az édesanyjuk szobor, az apjuk valójában kerítés. Alighanem a rosszul örökölt génállomány miatt kellett kihalniuk.

A felső alakokról jól látszik, hogy egyetlen fejjel és két testtel egyszerre két urat szolgálnak,

az innensők az erről az oldalról nézőt,

a túloldaliak pedig az arról az oldalról nézőt.

Az egész statikus forgatagnak

megvan a túloldali megfelelője, a lentebbi, a felső figurák teste által takart helyzetben lévők már más változatban, mint amonnan,

még akkor is, ha a teljes rálátás a kert felől, a valódi kerítés mellől a tuják miatt korlátozott.

De ami létrejött, rács is, építészeti elem, és szobrászati kompozíció is,

nem túlságosan modernista, de jellegzetesen archaizáló részletekkel,

a Kiss Istvánra jellemző bajszos, marcona férfialakokkal. Eszünkbe juthat például a budai Palota téren álló, korai Kiss István-mű, a Dózsa-együttes,

vagy az egri várban álló Dobó-síremlék stilizált kísérőfigurái, a rácskompozíció tervezésének idejéből, 1963-ból

(a hatból itt kettő látható),

vagy jóval későbbről, 1982-ből a Munkások,

akiket e blog olvasói már jól ismerhetnek.

Ezek: ugyanazok. Csak persze másként.

Kiss rácskompozíciójának első változatát 1963 tavaszán különben a zsűri méretei miatt marasztalta el, azt javasolták,

hogy végső állapotában 2 méter magas, 3.70 méter széles legyen, ne hasson aránytalannak a mellette felhúzott iskolaépülethez képest.

A végső változat mindenesetre harmonikusan illeszkedik terébe,

az egyszerű modernizmusával maradandó iskolaépület és a régi Vác egyszintes lakóházainak környezetébe — és más szobrok közelsége sem zavarja.

Még egy archív képpel is tudunk szolgálni a Fortepan, illetve a Magyar Rendőr jóvoltából: az 1968-as felvételen Kiss István Százados úti műtermében épp az egy évvel korábban felállított Végvári vitézek kismintájával foglalatoskodik, de a kép közepén ott látszik a városligeti Tanácsköztársasági emlékmű és a jobb szélén a majd csak 1982-ben felállított, krómacélból megvalósított Munkások bronz kismintája is.

Kárpáti Anna hasonló műfajú, körülbelül ugyanolyan méretű munkája ugyanebből az évből, 1967-ből osztozik mindabban, amit Kiss István váci térfaláról elmondtam,

azzal a lényeges különbséggel, hogy ez az egykori kerítésdarab ma már teljesen szabadon, körbejárhatóan áll.

Egykoron kerítés volt, akár még ugyanezen a helyen is, a közeli, akkor Dózsa Györgyről elnevezett művelődési ház kertjének részeként,

ma afféle installációként önmagában áll a megnagyobbodott parkban. Dózsa népe, ez is a címe,

és tényleg, a nyugati oldal élén ott int a parasztvezér,

népe követi,

felfegyverkezve, bocskorban, csizmástul vagy mezítláb,

néha sérülten, és e sérülést már a hálátlan utókor okozta.

A túlsó, keleti oldalon nagyjából ugyanilyenek a tárgyak,

itt valaki kürtöt fúj,

amott fegyvereket cipelnek, de ugyanaz a testtartás és mozdulat, a lépő alakok ugyanolyan sora, “Dózsa népe”, nem véletlen, hogy Dózsa kegyetlen halálbüntetésének középkori kiötlői éppen azt a végzetet szánták a népvezérnek, amit. Kárpáti Anna különleges vizuális-szobrászati megoldással teszi különbözővé a két oldalt,

mégpedig a keret alkalmazásával,

ami lehetőséget ad arra, hogy a keret által kitakart részek (a fejek-arcok, a fej vonalába emelt fegyverek) ne ismétlődjenek szolgaian, hanem térjenek el egymástól. A testtartás/mozdulat azonosságából következően az alakok között át lehet látni, az apró, mégis látványos különbségek azonban, melyek erre a keretre esnek, nagyfokú változatosságot tesznek lehetővé. Vegyük például a rácsszobor hátsó és középső eleme közti rést tájékozódási pontnak,

keletről nézve vaskos parasztember áll ott, fejszével a vállán,

nyugatról ugyanez két alakra bomlik, egy jobb kezét emelő papra, aki mellett fél testhosszal lemaradva lándzsát előre tartó férfi menetel; a pap teste képezi a túloldali parasztember testét, lábát, a papi köntös amannak lebernyegét.

De akárhonnan nézzük Kárpáti Anna kompozícióját,

akárhogy forgatjuk,

szépséges, expresszív munka, nem híján annak a lendületnek, amelyet kora megkövetelt tőle.

A harmadik mű, Marton László Figurális rácskompozíciója is kor és alkotás kérdéseit feszegeti. Ezt a darabot még a tapolcai zsinagógáról szóló bejegyzésem végén említettem, a fent látható képpel. Az épület a Bakonyi Bauxitbányák Vállalat 1968-ban épült tapolcai székháza volt eredetileg, “Jó szerencsét!” volt az elnevezése, Marton műve ennek a sarkán, a földszinten kapott helyet L-alakban, hosszabb szára az egykori Lenin térre, rövidebbik a Kossuth Lajos utcára nézett.

Tematikusan némiképp megkésett darab, 1972-ben, mikor felállították, ennél merészebb szobrászati ábrázolások is születtek már a munka világáról, bár idetartozik, hogy Marton, aki, ahogy mondani szokás, sosem félt a széptől, még 1984-ben is képes volt olyan gigantikus munkát készíteni,

mint amilyen a Bányászok Ajkán, melynek még a félrehulló köveiből is süt a kezem-lábam valóság. Az 1972-es tapolcai rácskompozíció formailag viszont minden eddigi rácskompozíció-kritériumnak megfelel, a három közül a legszoborszerűbb alkotás, ugynanakkor dombormű-vonatkozásait sem feledi, lehatárol valamit, mára legfeljebb az tisztázatlan, hogy egykoriban pontosan mit. A rendszerváltás óta készült képeken különböző megnevezésű kávéházakat kerít el, hiszen a bauxitbányászat visszaszorulásával a vállalat is elköltözött Tapolcáról, kiemelkedően jó elhelyezésű belvárosi irodaházát 2011-ben felújították, az épület irodáknak ad ma is otthont, de már nem a cég birtokában áll, és a Kossuth utca elnevezés változatlanul maradt, a ház legfontosabb homlokzata és a rácsszobor fő éle is ma a Fő térre néz.

A sokalakos kompozíció mostanra jelentéstani átalakuláson ment keresztül: ma már nem a díszítésével informáló zsáner-elem, sokkal inkább emlékmű, mementó a város egykori ipari tevékenységére,

katalógusszerűségével,

a bauxit-előállítás kiragadott monumentumainak valószerű megörökítésével emlékeztető arra, ami Tapolca egyik fénykorát generálta.

Nagyfokú és némiképp korszerűtlen heroizmus jellemzi, amit némileg ment, hogy a szobrásznak — az előző két példával szemben — itt nem valamiféle történelmi archaizálást kellett elvégeznie, hanem bizonyára meg kellett felelnie a valószerű ábrázolás követelményének;

a heroikus különösen a részletekben jön elő,

bár kétségtelen az is,

hogy a közelképek pontosabban mutatják,

hogy a szobrász törekedett a kerek dolgok valamilyen mértékű elidegenítésére,

a kis élekkel, rövid síkokkal valamiféle geometrizálásra legalább a közvetlen megformálás szintjén.

Ezekből a helyre kis alumíniumhengerekből például valóságos absztrakció lett.

Ráadásul a szobornak megvan a belső nézete is,

beteljesíti a rácskompozícióknál kötelező kétoldali nézetet, bár igazság szerint én ezt inkább másfelesnek mondanám, hiszen ugyanazok a figurák

szívesebben mutatják kifelé, az utca, a köztér közönsége felé, hogy egykoron milyen nagyszerű dolgokkal foglalatoskodtak.

Ennek a történetnek tehát vége. Van persze térfal, díszrács, térrács, még díszfal is — de mindez már másik lemez, és a másik lemezen is alighanem a másik oldal.

*

A képpel bemutatott szobrok a Köztérképen:

• Kiss István: Végvári vitézek (1967, Vác)
• Kiss István: Pilonszobrok (1963, Eger)
• Kiss István: Munkások (1982, Budapest, XIII. kerület)
• Kárpáti Anna: Dózsa népe (1967, Budapest, XVII. kerület)
• Marton László: Figurális rácskompozíció (1972, Tapolca)
• Marton László: Bányászok (1984, Ajka)