A szép szám

Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.

“A szép szám” A teljes bejegyzés megtekintése

Reklámok

Hol Vilt, hol nem Vilt

Tulajdonnévből szójátékot kanyarintani olyan illetlen dolog, hogy csuhaj. De arra kérem az olvasót, ne ítéljen a címről elhamarkodottan, olvassa végig az alábbi bejegyzést, és utána döntse el, jogos volt-e részemről ezt a címet adni ennek a posztnak. Vilt Tibor következik ugyanis, a korszak egyik nagyágyúja, nemcsak a hatvanas-hetvenes évek, de tulajdonképpen az egész általa aktív szobrászként eltöltött időszak, az 1920-as évek közepétől, az Iparművészeti Iskolában, majd a Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányaitól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartó idő egyik legkiemelkedőbb művésze, fiatalabb szobrászok egész seregének hivatalos katedra nélküli mestere, igazi tekintély — illetve a vázlatos pályaképen túl részletesebben egyik legvitatottabb, ám szimbolikus jelentőségű szobra, a csepeli strandfürdő bejáratánál álló, az 1960-as évek elején készült, de végül csak 1970-ben a helyére került Játszó gyerekek.

“Hol Vilt, hol nem Vilt” A teljes bejegyzés megtekintése

Immár a kínnak vége

Úgy illendő, ha két évvel ezelőtt beszámoltam Vilt Tibor pécsi Prométheusz-szobrának sanyarú állapotáról, akkor most számoljak be arról is, hogy a szobrot az egyetemi klinikai kórház, ahogy a pécsiek nevezik, a 400 ágyas rekonstrukciójának befejezése után tavaly újra a helyére állították; és úgy illendő, hogy a címet ugyanabból a Tóth Árpád-versből vegyem, mint amelyikből annak a két évvel ezelőtti bejegyzésnek a címét. “Immár a kínnak vége” A teljes bejegyzés megtekintése

Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek

Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. “Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek” A teljes bejegyzés megtekintése

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve

Azt nem állítom, hogy Pécsre Vilt Tibor Prométheusz című szobra miatt utaztam, de azt azért könnyen el tudom képzelni, hogy vannak olyan megszállottak, akik emiatt a szobor miatt jönnek ide. Ők (“…a testvér-emberek, / E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, / Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek / Rettentő sodra visz”) mostanság csalódni fognak. “Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve” A teljes bejegyzés megtekintése