Alászolgája

Olyan szobor következik, amelyik mindenki számára ismerős (vagy legalábbis biztosan látnia kellett, a látóterében volt már, még ha erről nem tudott is), aki megfordult a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtti részen. Jankovits Gyula a főépület előtt 1899-ben magas oszlopra állított Szarvas Gábor-mellszobra úgyszólván magától értetődő része az épület kapcsán megszokott látványnak.

Ezzel a látvánnyal, az épület fő síkjától az épület előtti tér vonalvezetése szerint elfordított szobor látványával én is így voltam (a szobrot annak idején a Ferenc József térre állították), jóformán gyerekkoromtól kezdve ismerős dolog nekem (már a Roosevelt térről), régóta tudomásom van a szobor főhőséről és alkotójáról is (Jankovits többek között a régebbi Budapest ikonjának számító Szent Gellért-szobor megformálója). Ez önmagában még szóra sem érdemes. Azzal viszont már lehet, hogy a kisebbségbe tartozom, hogy csak ennek az évnek az elejétől, mióta rendszeresen visz el az utam előtte, van tudomásom róla, hogy a látszólag egyszerű mellszobor tulajdonképpen kétalakos figurális kompozíció.

Az oszlop tetejéről, a mellszobor talpától nem valamiféle koszorú hullik hosszan alá, ahogyan sokáig véltem,

hanem egy leplekbe alig felöltöztetett, vékony, fiatal lány, aki babérágat nyújt ugyancsak leplezetlenül rajongott tárgya, a nagy tudós felé.

Ha pedig így van (márpedig ha az ember egyszer észrevette a trükköt, nem tudja többé másképpen látni vagy nem látni),

akkor Jankovits Gyula Szarvas Gábor-ábrázolása,

azon túl, hogy klasszikus portrészobor,

egyúttal igen eklatáns példája az “Erős növek“-nek is, annak a szobortípusnak, amikor a szobor férfi főhősét általában lentről, a szobor talapzatának alsóbb részéből valamilyen rajongó női mellékalak kíséri, ezekről a hivatkozott bejegyzésben írtam részletesebben. Ráadásul Jankovits műve mellszoborként áll, és még inkább ráadásul nem kell Lisszabonig utazni a zsánerért, hanem itt van, az orrunk előtt, Budapest és Magyarország kellős közepén, az 1946-ban a röviddel azelőtt elhunyt, háborúban győztes amerikai elnökről elnevezett téren, amelynek nevét az éppen eléggé Amerika-fóbiás kommunista vezetés sem vette el, erre 2011-ig kellett várni, mire a hasonlóképpen Amerika-fóbiás mostani jobboldali vezetés megtette, és a Roosevelt teret Széchenyi térre keresztelték át.

Először tehát arra gondoltam, hogy Jankovits Gyula szobrát beillesztem a mondott posztba, a Manuel Pinheiro Chagas-mellszobor típus egyik variációjaként, de ezt a megoldást aztán több okból is elvetettem. Egyfelől az ilyen utólag feltöltött képek (ezt viszonylag gyakran művelem) végképp szem elől vesznek. Másfelől annak a posztnak volt bizonyos narratív dramaturgiája, többségében olyan szobrokról szólt, amelyeknél a főhős általában valamilyen tragikus esemény (vagy egyszerűen a saját sorsa) áldozata lett, Szarvas Gábor esetében

(aki különben, úgy hat, a lány ügyködését

inkább valami rosszalló vagy zavarodott tudomásulvétellel fogadja)

azonban az ottaniakéhoz hasonló áldozatsorsról egyáltalán nem lehetett szó, az 1832-ben Adán született és 1895-ben Budapesten meghalt tanárt és nyelvészt, a Magyar Nyelvőr szerkesztőjét a történelem részéről semmilyen, a többiekéhez hasonló atrocitás nem érte, nyelművelői és szóetimológiai ténykedését még életében elismerték, saját teste részéről annál több (fiatalon, a szabadságharc idején életkorára hivatkozva nem engedték belépni a Nemzetőrségbe, ötvenes évei közepére pedig megromlott látása, megvakult, és tisztes akadémiai állásából idő előtt nyugdíjba kényszerült), és persze tragédiának ez is éppen elég borzasztó (ha így vesszük, Jankovits Gyula ábrázolása felettébb szabatos, hiszen a tudós nem vesz tudomást az előtte incselkedő leányról, mintha nem is látná őt), mégis feleslegesen kellett volna megbontanom az ottani narratíva logikáját. Harmadrészt a blogot időről időre etetni kell, úgyhogy amikor azt eldöntöttem, hogy ez külön poszt lesz, az év során már csak a fényképezés maradt hátra meg a részletek.

Ez különben egyáltalán nem egyszerű vagy könnyű dolog, az itt látható képeket április és szeptember között fényképeztem, és hiába számolgattam, egyszer sem sikerült kifognom a derengő erős fényt, mindig csak az éles napsütést, ráadásul dél körül, szabályos szembefényben a tér fái árnyékolják a szobrot. Mégis itt van ez az agilisan pipiskedő,

vékony lábú lány (lábfejétől és a lepeltől balra még Szarvas Gábor ténykedésének leghíresebb attríbútuma, a Magyar Nyelvőr egy félrehullott, gyűrött példánya is ott hever, vajon ő dobta el, mikor az olvasás során arra jutott, a dicső férfiú mindezért bizony babérágat érdemel?, az biztos, hogy az én időmben vékony lábú lányok ilyen lelkesedéssel már nem olvastak nyelvészeti folyóiratokat),

mozdulatának vertikalitásán átsüt

az odaadás,

a kinyújtott jobb kéz

hátrahajlásában megnyilvánuló tisztelet,

az arckifejezésben megmutatkozó, a tudomány kiváltotta, elnyílt szájú eksztázis.

Minél tovább nézzük, annál inkább el tudjuk választani egymástól a két figurát,

a lány hiányos öltözete alól felvillanó,

gömbölyded fél fenekét,

a másik oldalon szemből elnyúló jobb combját,

csalóka módon

fedetlenül hagyott felsőtestét —

mindezzel szemben Szarvas Gábor megtörhetetlen,

szilárd rezignációját. Olyan kétféle, a legvégsőkig elvitt szenvedély ez, szexus és szciencia feloldhatatlan kettőssége,

amit már a Várbusz Széchenyi/Roosevelt térre vetődött utasai is nehezen tudnak elviselni. De hát utasnak lenni végső soron maga is ideiglenes, átmeneti létállapot.

*

A szoborról a Köztérképen.