Hal már van

A Nyírő Gyula komlói Tornázó fiúkjáról szóló posztban, a szobrász első teljes alakos köztéri szobra, az 1959-ben állított Horgászfiú említésekor megígértem, hogy a szoborra rövidesen vissza fogok térni, és segítségével áttekintem a horgászlét szobrászati problémáit, csak még keresnem kell egy harmadik horgászszobrot, amit Nyírőé és az addigra már összeválogatott és eredetileg e bejegyzés főszereplőjének szánt másik szobor, Rátonyi Józsefé mellé állíthatok.

Mert hát hal volt már jócskán,

szép, a naptól gallyak árnyékolta példányok a kihalt Siófok

tóparti mulató utcájának egyik homlokzatáról,

még egyre növekvő buborékokat eresztő halak is (pontyból pont) Szandai Sándortól, Pécsről, az Uránvárosból,

voltak bécsi halaim, Carl Wollek Mozart-kútjáról,

egész külön kis vízköpő sereg

a Gondviselés-szökőkút jóvoltából,

ugyanennek a kútnak köszönhetően még víz alatti halam is,

Szeifert Natáliának köszönhetően téli, leeresztett medencés, száraz képem ugyanerről a halról, és tessék,

az egyik főszereplő anélkül, hogy a másik, a halász vagy a horgász tevékenységével közbeavatkozott volna, különböző közegbe, nyári vízből a téli levegőre került. Aztán magának Bécsnek köszönhetően

olyan halam is volt, ami nagy tervek és dilemmák kiváltója lett.

De hát nem is kell gyáva Jellasics módjára Bécs felé futni, elég a budai Várba, Senyei Károly Halászó gyermekek kútjához, hogy hallal játszódó gyermekeket lássunk,vagy elég Balatonfüredre, hogy halat emberrel,

mert a hal mellett rögtön ott áll vízi életének gombos mellényes, mordon bevégzője is. Halászból, Borbás Tibor erős ellenfényben fotózott tatai szobrának jóvoltából, hálóstul is,

még egy hálót emelő, összefirkáltan (egy ugyancsak viszonylag fiatalkori halász Tar Istvántól) vagy párosával,

mint Somogyi József siófoki kettőse (mely még mindig, túl most már a több százon, a blog legjobb tíz szobra közé tartozik), szóval halászból éppenséggel eddig sem volt hiány. De nekem az urbánus változatra, a horgászra volt szükségem, és Szolnokon akadt ugyan a horgomra egy,

Kligl Sándor mintázókése alól, amely, azon túl, hogy bajuszos, kalapos horgászt ábrázol és két kritériumnak is megfelel

(egyik kezében ott a zsákmány, a másikban benne a horgászbot), mégis túlságosan kilóg nekem a korból, kilóg a sorból is, és végül eléggé el nem ítélhető módon csak a cicókát használtam fel belőle nemrégiben, a Cheshire-i macska egyik megtestesüléseként. Ám miközben a régi képeimet nézegettem, eszembe jutott, hogy hiszen ott van Budán, a Kék Golyó és a Városmajor utcák sarkán lévő kis téren egyik kedvenc, sokszor és szívesen fényképezett darabom, Laborcz Ferenc szobra,

hallal a kezében. Pont kapóra jön nekem Nyírő Gyula kőbányai és Rátonyi József

balatonlellei horgászfiúi mellé. És hát persze, mint ahogy ez rendre lenni szokott, itt is az utolsó rajthoz álló lett a győztes.

Itt kénytelen voltam utólag beszúrni egy részt a posztba, mert én is később szereztem róla tudomást, viszont megkerülhetetlen a tény. A három szobrász közül az egyik, Rátonyi József köztéren igen rutinos halas. Békásmegyer sétálóutcává átalakított központjában áll

hasonlíthatatlan halas díszkútja,

egy összetéveszthetetlenül modern köztéri plasztika, középpontjában

egy gyönyörűséges, hatalmas hallal.

A plasztika 12 évvel később állt fel, mint Rátonyi balatonlellei halas fiúja,

1985-ben, környezete kissé leromlott ugyan a felállítás óta,

de maga a szobor, körbevevő vízi herkentyűivel,

merész eredetiségével feltétlenül említést kíván itt, ha már ilyen kihívó címet választottam ennek a posztnak.

A felállítási időket tekintve (köztéri munkákról lévén szó) a legelső Nyírő Gyula 1959-es horgászfiúja.

Az a sajnálatos körülmény viszont, hogy a szobrot egy ízben ellopták, és kisminta vagy agyagminta híján, kizárólag fényképek alapján lehetett újra elkészíteni (ez Módy Péter szobrász és szoborrestaurátor munkája volt), köztéri szobor évtizedekkel később újraöntött másolatáról lévén szó, a három közül egyúttal a legújabbá is avatja.

Egyszerű, sima lakótelepi zsáner,

féltérdre ereszkedő,

guggoló vagy egy macskakövön kucorgó szépséges meztelen fiú

bal kezével a jobb kezében tartott horgászbotról lelógó ficánkoló hal felé nyúl.

A szobor minden egyszerűsége, realisztikussága ellenére birtokol valami geometrikus beütést, szemből és hátulról nézve az alak, a testtartás háromszöget rajzol ki,

és a háromszögek az idomok-végtagok további elrendezésénél is megjelennek,

láthatóvá válnak.

Ha még tovább fordulunk, a figura háta felé,

láthatóvá válik a szobor egyik nagy rejtélye,

azon túl, hogy még az izmok megrajzolásában is artikulálódik a fentebb említett geometria és arányosság,

mégpedig a horgászfiú tonzúrájában

helyet foglaló kampó képében.

Hogy buddhista, shintoista összekacsintás ez, megmondani nem tudom — de mivel sokan a Petőfi Irodalmi Múzeumban pár napja Pont még nincs címmel, Szeifert Natália vezetésével lezajlott beszélgetésem után most fogják először megnézni a blogomat, és ezt a bejegyzést látják majd elsőre (erre utal a címe is), nem akarom elkomolytalankodni a dolgot, és ezért inkább azt mondom, elszabadult hajtincs lesz az. Biztosan nem micisapka kunkori csapja, mert hát ugyan miért hordana egy talpig meztelen fiú horgászás közben micisapkát?

De minden más ott van a szoborban,

aminek ott kell lennie, egyszerűség, könnyedség,

báj,

maga a zsákmány, a horgász- vagy halas szobor megkerülhetetlen eleme is persze — a hal megvan már,

és a fiú tekintetében a birtokláshoz társuló,

ezúttal a szó legszorosabb értelmében

megfeszített,

abszolút megkapó, komoly figyelem.

Ez a figyelem,

ugyanez az összpontosítás

teszi Nyírő szobrának közeli rokonává Laborcz Ferenc Halas fiúját, melyet 1965-ben állítottak az utcának amúgy nevet adó, de addigra már rég lebontott Kék Golyó vendéglő helyén, a Kék Golyó és a Városmajor utcák találkozásánál kialakult kis teresedésen. Friss patinája, újszerűsége abból ered, hogy a közelmúltban vagy három éven át nem állt ott: 2015 tavaszán került vissza talapzatára, ez idő alatt szépen felújították. De az ötlet dátuma,

az 1955-ös évszám pontosan leolvasható a szobortalpról,

és a talpnak egy másik nézete, illetve a figura két lábfejének elhelyezkedése azonnal felfedi a szobor legnagyobb titkát.

Laborcz itt abban a legjobb, amiben figurális szobrait készítve mindig is a legkiemelkedőbbnek számított:

egyetlen piciny, szinte észrevehetetlen gesztusból, a jobb lábfej helyben hagyásából, a bal lábfej sarkának megemeléséből és kifordításából

azonnal le tudja vezetni

a test teljes mozdulatát,

az egyetlen apró statikai/kinetikai/dinamikai mozzanat demonstrálásával hangsúlyt és egyben jelentést ad a teljes kompozíciónak, úgy, hogy az nem lesz sem puszta statika, merő kinetika vagy sima dinamika.

A bedöntött, kicsit befelé forduló, a koncentrálás és az izgalom következtében összeszorított bal térd,

a magasba emelt,

és furcsán visszahajlított jobb kar mintha mind ebből a különös lábfejtartásból eredne.

Világos, hogy a szoborba foglalt cselekmény

voltaképpen a bal kézben tartott hallal folytatott küzdelem,

mintha a magasba emelt jobb kezet egy láthatatlan zsinór, a damil (micsoda költői szó!) kötné össze a hallal,

és a fiú ezen az ott nem lévő, geometriájában, proxemikájában mégis pontosan jelzett egyenesen keresztül próbálna kezdeni valamit már megszerzett zsákmányával,

mert a tátogó, ficánkoló zsákmány már megvan,

hal már van (nem is akármilyen),

és punktum.

Ellentétben Nyírő Gyula nagyjából ugyanebben a korszakban készült aktszobrával, Laborcz horgászfiúja fürdőnadrágba öltöztetett, szemérmes szobor,

hasonlóan a körülbelül ugyanebből az alkotói korszakából származó, Veszprémben ugyancsak az 1960-as évek közepén felállított Labdás fiúhoz (a szerzőséget tekintve nem teljesen egyértelműen tisztázott szoborról a Séd című veszprémi kulturális magazinban írtam részletesebben nemrég). A mozdulat hangsúlyozott ökonómiája, illetve az ebből az ökonómiából fakadó erős jelentésesség szintén közeli rokonságba helyezi a labdás, illetve a halas fiút. Még fontosabb azonban nekem a belbudai Halas fiú közvetlen épített környezete,

nem is feltétlenül a háta mögött álló lakóházra

vagy a fiú jobb oldalának hátteret adó banképületre gondolok,

még csak nem is a kis térbe torkolló Városmajor utcára,

de átellenben, az Alkotás utcára néző sóskúti mészkő borítású Bauhaus-jellegű házra már igen,

és még inkább a vele féloldalt szemben lévő, az előzőhöz hasonló jellegű házra, Buda konvex alaprajzú, városképi jelentőségű épületeinek egyik legszebbikére,

a Kék Golyó utca 2. szám alatti, még ma is golyónyomok tarkította lakóházra, ami arról is híres, hogy harmadik emeletén lakott az 1950-es években Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs.

1956. október 30-án épp az amúgy a közelben lakó Polcz Alaine és Mészöly Miklós tartózkodott náluk, amikor a házat találat érte, és egy repeszdarab a kanapén ülő nők feje felett elsüvítve a szembenéző falba csapódott. A szobor ezt a történetet is mindig azonnal eszembe juttatja, ha meglátom — pedig az égvilágon semmi köze hozzá; nem is állt még itt, mikor az incidens történt.

Így jutunk el (itt legalábbis) e bejegyzés harmadik szobrához, Rátonyi József a másik kettőnél úgy bő évtizeddel későbbi, 1973-ban Balatonlellén felállított Horgászfiújához. Ehhez a szoborhoz kedves, klasszikus szoborvadász-élményeim fűződnek, a Köztérképen egy darabig helytelenül volt betájolva, és hiába laktam talán száz méterre tőle egy héten át 2015 késő nyarán, rengeteg kalandomba került, sok újat, számomra addig ismeretlent láttam a világból, mire megtaláltam az egyik lellei üdülő kertjében.

Igaz, ami igaz, ha az ember pontosan tudja, hol van, akkor sem könnyű rátalálni, annyira elrejtőzik két hatalmas örökzöld bukszus menedékében,

viszont ha megvan, a horgászszobor összes kelléke megvan rajta — erős marokkal megragadott horgászbot,

a jól kifejlett zsákmány, egy megtermett harcsa,

és a vízi vadász megérdemelt,

büszkeséggel, önelégültséggel teli, karikírozott félmosolya. Mert hát mi a horgászat? Testetlen várakozással eltöltött rengeteg idő, a horgász belemerít valamit hosszan valami idegenbe, az átláthatatlan, ismeretlen vízbe, későbbi áldozata teljes valóságában egészen a kifogásig nem jelenik meg előtte, ő maga nem is látja célpontját, és amikor ennek a kívülről végeláthatatlannak tűnő folyamatnak a leglényegibb aktusára, a hal kifogására sor kerül, a horgász még nem öli meg, nem sebzi halálra az állatot, csak létét egy időre egy másik, a hal számára különben nem elviselhető közegbe helyezi át. A horgász még úgy is dönthet, hogy zsákmányát visszaereszti a vízbe, hogy az, az időben előre úszva, tovább növekedve újra várhassa így vagy úgy bekövetkező végzetét.

Kicsit csalódás nekem, hogy e történetből csak a végső részt megörökítő horgászjelenetek szerepelhetnek ebben a posztban, sem a várakozás (az unalom), sem a kapás (az izgalom), sem a halfogás (a munka) pillanatai nem. Ez a lellei horgászfiú például jól láthatóan már minden után van, várt, unta magát, kapása volt, izgult, halat fogott, dolgozott, és döntött is már, szerzeményét nem fogja visszaereszteni a vízbe,

dolgát elvégezvén,

hazafelé veszi az irányt,

jobb kezében ott lóg a hatalmas harcsa,

neki meg lezser egykedvűségében

eszébe nem jut teremtés, lét és nemlét kiismerhetetlen furcsaságain töprengeni. És hát igaz is, végül csak nézőpont kérdése, vajon jobb-e kinn lenni a vízből, vagy inkább fejbúbig benne aszalódni.

*

A három szobor a Köztérképen:

Nyírő Gyula: Horgászfiú (Budapest, Szárnyas utca, 1959)

Laborcz Ferenc: Halas fiú (Budapest, Kék Golyó/Városmajor utca, 1965)

Rátonyi József: Horgászfiú (Balatonlelle, 1973)

*

A többi, kép kíséretében említett szobor ugyanott:

Rátonyi József: Halas díszkút (Budapest-Békásmegyer, 1985)

Szandai Sándor: Halak (Pécs, 1959)

Carl Wollek: Mozart-kút (Bécs, 1905)

Georg Raphael Donner: Gondviselés-szökőkút (Bécs, 1739/1801)

Senyei Károly: Halászó gyermekek (Budapest, 1900/1976)

Pásztor János: A halász és a révész (Balatonfüred, 1941)

Borbás Tibor: Öreg halász (Tata, 1974)

Tar István: Halász (Budapest, 1963)

Somogyi József: Halászok (Siófok, 1971)

Kligl Sándor: Horgász (Szolnok, 2013)

A hivatkozással nem jelölt halas szobor Anton Dominik von Fernkorn Dunaboszorkányok-kútjának részlete, a bécsi Herrengasse és a Freyung között 1856-60 között épített Ferstel-palota átriumából; a Ferstel-palota egykor az Osztrák-Magyar Bank bécsi épületeként szolgált.