Hálómat kivetem, hátamat fordítom

Ha pusztán szobrokról beszélünk, a “Balaton kapuja” címre igen sokan pályáznak. A tóparti mólókhoz közeli szobrok közül a blogban a balatonfürediről már esett szó, a fonyódiról is, a keszthelyiről, Kocsis András Helikon című lantos nőjéről,

mely ugyancsak a mólóhoz közeli parkban áll, és adott esetben a várost vízen elhagyó utazó utolsó keszthelyi emléke lehet (optimista megfogalmazásban: az ide hajóval érkezőnek az első élménye), még eddig nem (más kontextusban majd fog), de azt hiszem, a korábban már bemutatott boglári Tornászlány, Erdey Dezső munkája is igényt tarthat erre a státuszra. És ha ennyire laza a definíció, vagyis elég a parton, a mólóhoz közel ácsorogni, akkor bizony a most következő szobor,

Somogyi József 1971-ben felállított Halászok című szobra is bőven belefér a “Balaton kapuja” kategóriába, annak ellenére, hogy felállítása óta csekély mértékben elforgatták és pár méterrel a víztől távolabb helyezték, 1974-ben pedig kapott egy igen komoly ellenlábast is talán száz méterre tőle,

Vilt Tibor Balatoni sellő című szobra személyében — róla (hogy adósságaimat, melyeket meg szoktam fizetni különben, még tovább szaporítsam) ugyancsak máskor esik majd szó. Most jöjjenek a Halászok.

Ez a modern módon archaizáló szobor kétalakos, ketten vannak a halászok,

és ez a párosság voltaképpen még erősebb utalás a közvetlen műfaj a bevezetőben említett klasszikus, háború előtti mintájára, Pásztor János a túlparton álló, A halász és a révész című szobrára.

Somogyi azonban nem választja külön a két alakot,

hanem egyetlen talapzatra, közvetlenül egymás mellé állítja két szereplőjét,

akik egyes nézetekből összeforrnak,

talán még összébb is,

más nézetekből pedig különállnak.

A legjellegzetesebb szembenézetből mindenesetre szorosan, szervesen összetartozónak látszanak,

és ezt az összetartozást, a duplázást, a megkettőzést erősítik a kompozíció apróbb tartalmi vagy narratív jegyei is.

“Modern módon archaizáló”, írtam az imént, hiszen Siófoknak erről a pontjáról már 1971-ben sem nagyon lehetett elképzelni, hogy két bricsesznadrágos, félmeztelen, mezítlábas halász jöjjön szembe az emberrel; a megformálás a klasszikus utáni jellege pedig talán még kevésbé kérdéses. Alighanem apát és fiút látunk,

mindketten a foglalkozásuk védjegyének számító, esőálló, naptól védő, karimátlan halászkalapban,

jobbról, bajusszal, a valamivel nagyobb termetű apa,

balra, lapáttal a kezében a bajusztalan fiú — összeszorított ajkú csendjüket csak egy felreppenő sirály izgágasága zavarja meg.

Egy idősebb arc

meg egy fiatalabb arc,

ugyanazzal az edzett keserűséggel, konoksággal,

amire bizonyára a víz tanítja meg az embert,

vagy ki tudja, nem a víz,

hanem a rövidlátón minduntalan kifogó mélységélesség,

az autofókusz kárörömmel teli harsány tréfája,

mely legalább annyira komorrá tudja tenni az embert, mint a halat egyik-másik napon épp nem adó Balaton.

Mindenesetre mindkét arcábrázolásban ott a Somogyi Józsefre általában jellemző kissé túlrajzolt karikaturisztikusság,

csak itt most a párosnak köszönhetően

gyors, az emberi életkorban némileg eltolt ismétlődésben.

És az evezőlapáton túl ott a többi apró részlet,

az apa hálót markoló jobb keze,

a teljes háló,

az igazából hátulnézetből feltáruló

zsákmány,

a fiú bal kezében ott csüggeszkedő

dülledt szemű hal. Ez indokolja a beállítást: nem is állhatnak másképpen, csak háttal a Balatonnak, hiszen onnan jönnek, kezükben ott van, amit fogtak. Szemben a tóval, a nyári délutáni balatoni aranyhíd jótékony fényében az egész nemcsak hiteltelen, de nevetségesen heroikus is lenne. (A posztban látható képek mind késő délelőtt készültek, ferde őszvégi fényben.)

A körbejárásban fedezhetjük fel a kettős voltaképpeni titkát,

nevezetesen azt, hogy az apa egy lábfejnyivel előrébb áll, mint a fia,

és ez a nagyon finom, nem hivalkodó eltolás lehetővé teszi a fentebb már említett optikai játszadozást. Még egy apróságot említenék, apa és fia lábfejein a nagylábujjközöket — ez megint csak előlegez valamit, de most még csitt!, az is egy következő szobor, ezután eljövendő poszt lesz.

Páros szobor tehát, és hosszan érvelnék mellette, szentségtörés talán Varga Imre szülővárosában, ahol kéttucat szobra áll, ilyet mondani, a mostani Siófok legkiemelkedőbb köztéri szobra mellett akkor is, ha a két figura közül csak az egyik állna itt, önmagában,

mert persze eszembe jut,

ami eddigre sokakban felmerülhetett már: ha a jobb oldalon álló apa kezéből kivennénk a hálót, megváltoztatnánk egy-két kisebb részletet, és magára hagynánk, tulajdonképpen Somogyi eddigre ikonikus jelentőségre szert tevő, hat évvel e szobor előtt felállított hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János-szobrát kapnánk meg:

Somogyi József bizonyára önvédelemből formált meg két alakot, illetve kétalakos szobrot, és jól tette, hogy így cselekedett: stilisztikailag ily módon belül maradt saját plasztikai terrénumán, és mégsem ismételte meg szó szerint önmagát.

Úgyhogy tényleg annak kell jönnie, amivel az őszvégi, néptelen és kihalt siófoki kikötő szinte véletlenül ajándékozott meg: egy igazi, mozgó körbe-körbének. Ebből aztán minden megvilágosodik — még a Balaton egének-vizének kékje is fehér lesz és viszont.

Viszont a Nagy Rendező, erre a záró kép a tanúm, nem én vagyok, hanem mégiscsak az élet.

És így is kell: hátat fordítani az egésznek.

*

A szoborról a Köztérképen.