2017 késő augusztusában, két nap szigligeti JAK-táborozás után úgy vettem hazafelé, Budapestre az irányt, hogy kitérőt tettem, és megálltam egy rövid délutánra Nagykanizsán. Nagykanizsára kifejezetten emiatt a szobor miatt zarándokoltam el, ennek a bejegyzésnek a tárgya miatt,
“A rontás mint talált tárgy” olvasásának folytatásaFel a fejjel
Rózsa Gyula emlékének
Ennek a szobornak az első fényképezése arra az időszakra esett, amikor a blogom elkezdett megállapodni, és a nyitó expanzió után átlépett a szisztematikus gyűjtés szakaszába. Kerényi Jenő (1908–1975) a szocmodern magyar szobrászat időszakának, az 1950-es évek legvégétől az 1980-as évekig tartó szakasznak abszolút kulcsszereplője. Nem csoda tehát, bárhol jártam, első dolgaim közé tartozott a településen felállított Kerényi-szobrot megkeresni. A blog figyelmes olvasói emlékezhetnek rá, mert akkoriban beszámoltam róla, hogy megtörtént, előzetes tájékozódás sem kellett a körbefényképezéshez: Karcagon például egy járó motorú, az utolsó komp indulása által sürgetett jó gépkocsiból ugrottam ki, hogy ezt az Anya gyermekkel-t valamivel több mint egy perc leforgása alatt gyorsan megörökítsem —
“Fel a fejjel” olvasásának folytatásaA dicséret fokozatai — Darvasi Lászlóról
(A szöveg 2005 decemberében hangzott el a Füst Milán Alapítvány prózaírói díjának átadásán, a kép majdnem tíz évvel korábban készült, 1996 tavaszán, Berlinben, a Wannsee-nél, Kleist és kedvese sírjánál. Nem emlékszem, hogy a laudációt közöltem volna valaha is [a képet alighanem Gács Anna készítette, mert egy nagyobb kivágatban Laci balján az én karom is látszik, és rajtam is nevezetes fehér pólóim egyike van], történeti érdekességként viszont, hiszen mégiscsak tizenhét év telt el, és fehér pólót ma már tényleg csak a megmaradt néhány bölény visel, érdeklődésre tarthat számot. Ilyenek voltunk.)
“A dicséret fokozatai — Darvasi Lászlóról” olvasásának folytatásaRepríz
Varga Miklós szépséges kőbányai lányszobrának régebbi fényképeit egy korábbi, a Borsos Miklós alaktipológiáját tárgyaló bejegyzésemben felhasználtam már, napfényes, késő őszi, sárguló avaros felvételeket. Pár évvel később, a szobor közelébe tulajdonképpen véletlenül keveredve, aprólékosan újra végigfényképeztem, a környékén álló többi szobrot, melyek közül nem is egy a választott korszakom szempontjából fontos, a blogban már többször szóba hozott mű, akkor figyelmen kívül hagytam, és csak erre a szoborra összpontosítottam. Vegyük úgy, hogy ha a könyvek esetében áll a mondás, hogy az igazi olvasás az újraolvasás, akkor egy szoborblog esetében az igazi fényképezés az újrafényképezés.
“Repríz” olvasásának folytatásaTopsy-turvy
Örömömben a földhöz csapkodnám magam, ha ez a szobor magyar szobrász műve lenne valahonnan a hatvanas évekből, és a mű az egyik magyarországi köztéren állna, hiszen akkor evidensen, a maga teljes figurális mivoltában bizonyítaná mindennél fényesebben a blogom egyik régi tézisét: a magyar szobrászat az 1960-as évek elején, felszabadulva a szocreál nyűgei alól, a modernebb megfogalmazások felé indult el, és ennek egyik lehetséges útja az egyensúllyal, a figurális architektúrával való kísérletezés volt.
“Topsy-turvy” olvasásának folytatásaHogy szaladnak a fák
Lesenyei Márta 1970-ben felállított Napba nézője tulajdonképpen Salgótarján főterén áll, felállítása óta azonban az őt körbevevő vegetáció elkülönítette és le is választotta a főtérről a szobrot, amely most már intimebben kapcsolódik a mögötte elhelyezkedő panelsorházhoz, illetve az azok utcafrontján meghúzódó kisebb üzletekhez. Mi több, a természeti környezet, a körülötte megnövő fák és bokrok a szobor eredeti címét is kikezdték valamiképpen. A gyönyörű mozdulatban megörökített nőalak az év nagy részében régóta nem a napba néz, hanem a föléje magasodó fák leveleit bámulja.
“Hogy szaladnak a fák” olvasásának folytatásaBarbárokra várva
Amikor Tar Istvánról a legelső posztomat még a blog kezdeti szakaszában közreadtam, a kísérőszöveg végén azzal a retorikai fordulattal éltem, hogy Tar Istvánra majd még visszatérek. És vissza is tértem sokszor rá, az említett összehasonlítós poszt után először keszthelyi Éneklőire, két évvel később, örömömből kifolyólag, hogy hosszú évek hiánya után egy másolattal újra benépesült a gellérthegyi Budapesti lány piedesztálja, a rákövetkező évben, 2017-ben kevésbé szem előtt lévő zuglói lovasszszobra apropóján, ötödszörre pedig szegedi halas lányáról szólva, és akármikor írtam róla, mindig is éltem ezzel a bizonyos retorikai fordulattal: visszatérek majd még rá. Hát most fellebben a fátyol erről a titokról, és elárulom, hogy lelki szemeim előtt vagy a gondolataimban én minden alkalommal ezt, az itt következő szobrot láttam. De a dolgok nem érnek ezzel véget. Most is, és legalább majd még egyszer megígérem: Tar Istvánra vissza fogok még térni.
“Barbárokra várva” olvasásának folytatásaLáttál-e boldog szobrászokat?
Antal Károlyról (1909–1994) elmondtam már itt a blogon, legrészletesebben a pécsi, jakháton ülő Kőrösi Csoma Sándor-szobra kapcsán kifejtett röpke pályaképben, hogy — ellentétben sok kor- és kartársával — ő nem a mindenkori korszaka hányatott vagy mellőzött, ambícióit teljesen betölteni sosem tudó, megkeseredett vagy elgyötört művész életét élte. Pályája a kezdetektől, a harmincas évek közepétől a befejezésig, nagyjából a rendszerváltásig minden látható jel szerint a sikeresség jegyében telt el. Aki ennek részleteire kíváncsi, olvassa el a bevezetőt a hivatkozott írásban, nyolc év alatt igazából nem tudtam meg újabb fontos, perdöntő dolgokat Antal Károlyról, mint amennyit ott leírtam. Láttam néhány másik szobrát, de ez nem változtatott eredeti meggyőződésemen — ahogy mondani szokták: sőt.
“Láttál-e boldog szobrászokat?” olvasásának folytatásaMegvilágosodás
Néhány évvel ezelőtt, egy terjedelmesebb tanulmányhoz rövid pályaképet, amolyan kisportrét terveztem írni Mózes Attiláról, az erdélyi prózairodalom akkor még élő kismesteréről, és a felkészülés részeként kimásoltam egy idézetet Napnyugati vándorlás című novellájából, a Füstkorom című, 1984-es kötetéből. Szabályosan a gépembe pötyögtem a részletet, az interneten a novella akkor még nem volt meg sehol vagy én nem találtam meg (Mózes Attila idővel ún. “posztumusz tagja” lett a Digitális Irodalmi Akadémiának). A részletet végül terjedelmi okok miatt a tanulmányban nem használtam fel, de a szöveg hatott rám, mert az emlékezetemben, és ami a fontosabb, a számítógépem merevlemezén ott maradt. Amikor 2017 januárjának utolsó napján, 64 éves korában az író meghalt, a Facebookon emlékezésként ezt a részletet idéztem tőle. A következőképpen hangzik:
“Megvilágosodás” olvasásának folytatásaKezdődik
Mindig ezzel a szoborral szoktam emlékezetessé tenni, ha valamilyen nagyobb nemzetközi futballverseny a nagyvilágban kezdetét veszi — Mikus Sándor az egykori Népstadion szoborkertjében felállított szobrával, a Labdarúgókkal, amely megszületése óta mind a mai napig a legjobb focistaszobor szerte Magyarországon. A mostani mód mégis új az eddigiekhez képest, hiszen körbeforgó animációt eddig egyszer sem csináltam róla, továbbá szinte maga a szobor is új, és ebben benne van az örömöm: az újonnan felépített Puskás Arénából nem tűntek el ezek a böhöm szocreál szobrok, a stadion 2019-es megnyitása óta a hibátlanul felújított szobrot viszont most, a fényképezéskor volt először alkalmam közelről látni.
“Kezdődik” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 