Fiatal koromból, bár ehhez nyilvánvalóan hozzájárul, hogy megöregedtem, határozottan olyan emlékeim vannak a budapesti tömegközlekedésről, hogy egy-egy BKV-járművön megtett út kifejezetten kellemes társasági eseménynek számított. “Utazás: Délután az M1-en” A teljes bejegyzés megtekintése
Csak tudnám azt a hetedik számot! “Ne reménykedj, lesz oktatás” A teljes bejegyzés megtekintése
Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat is, bár bevallom őszintén, korábbra vártam. Ennek a posztnak a tavaly júniusi képeit már régebben összegyűjtöttem az egyik mappámba, néha rájuk néztem, de aztán továbblapoztam mindig. Arra gondoltam, hogy majd egy november végi vagy január közepi, a fűtött szobában töltött napon, amikor majd a legnagyobb lesz a távolság a külső körülmények és a képek evidens tárgyai, hideg és meleg, bezártság és szabadság, depresszió és boldogság között, rövid szöveget írok hozzájuk és feltöltöm őket. Azt nem hittem volna, hogy ez ilyen sokáig, eddig a váratlan 2018-as télig, február legvégéig, március elejéig húzódik majd el.
“Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr” A teljes bejegyzés megtekintése
Furcsa dolog a nyelvhasználat. Még a nyelvi készlet hiányai is mintha az adott nyelv beszélőinek lelkialkatáról árulkodnának. A címből elősejlő fordulat (a “nem most léptem le a falvédőről” és közvetlen párja, a “nem most jöttem a 6.20-assal”) a magyarban például sosem fordul elő állító szemléletű megfogalmazásban, a tagadás formálisan az időhatározóra, és nem a mondat egészére vonatkozik. A hétköznapi használatban nem mondjuk, noha grammatikailag helyes mondat, hogy *”most léptem le a falvédőről” vagy *”most jöttem a 6.20-assal” (és egyáltalán nem mondjuk, hogy *”most nem léptem le a falvédőről”) — vagy ha igen, mint a Most jöttem a falvédőről, a két szólás kontaminációjával az első kiadott Google-találat esetében, a Born Yesterday című hollywoodi filmvígjáték magyar címeként, annak oka van (de ez másik hatalmas témához vezet: címet nem fordítunk, hanem adunk). A tagadás mellett jelentőségteljes továbbá az egyes szám első személyű formula is. Ironikus, eltúlzóan megerősítő hangsúllyal elő-előfordulhat harmadik személyben, kérdésként esetleg másodikban, de a szólás alapállapota a tagadás és az egyes szám első személyű fogalmazás, amihez a hozzáadó-belefoglaló is negatív alakja révén tartalmilag a hetykeséggel vegyes büszkeség társul, “én se most léptem le a falvédőről”, még gyakrabban, a szükséges módosítószóval kiegészülve amolyan csattanószerű, záró logikai következtetés, úgyszólván a végső érv egy vitában vagy egy végigmesélt történetben: “hát én se most léptem le a falvédőről”. “Nem most léptem fel falvédőnek” A teljes bejegyzés megtekintése
Ez a poszt egyik tavalyi ígéretem következménye, beharangoztam ugyanis Ungvári Lajos a tiszaújvárosi erőmű előtti parkocskában elhelyezett szobrát. De amikor a képekhez jutottam, rájöttem, nem megyek velük sokra, és nem akartam a Mit lát a szobor? 2.0-ás variációját megírni, lentebb majd könnyedén megítélhető, végül legfeljebb úgy is csak az 1.01-es verzió jött volna össze. Na de mire jó, ha az ember merevlemezén van egypár szoborkép tartalékban? Pontosan erre. Ungvári Napozó nőjének sikerült két társat is találnom, az egyiket, Grantner Jenőét Tatabányáról eddig sehogyan sem sikerült beillesztenem a blogba, a másikat, Ferenczy Béni ülő nőjét a Krisztinavárosból az egyik bejegyzésbe már igen, de aztán kivettem onnan, gondolván, lesz annak majd jobb helye is. Hát itt ez a hely, ráadásul a három felállítási évszám (1959, 1961, illetve 1967) szinte magától megad minden magyarázatot, anélkül, hogy nekem tovább kéne szaporítanom a szót.
Senkit ne tévesszen meg az itt következő képek hátterében látható bokrok derűs színe, egyáltalán a némelyik szögből feltűnő őszi színkavalkád. Ez véletlen. A képeket különben valóban ősszel, 2016 októberének végén fényképeztem Szombathelyen, egy esős, mégsem egészen fénytelen délelőtt, de aztán félretoltam őket, mert akkor még csak fejben, körvonalakban volt meg végül februárban posztolt áttekintő Vilt Tibor-portrém. Abba a posztba pedig azért nem kerültek bele ezek a képek, mert úgy éreztem, a nevezetes csepeli strandszobor ott részletesen ismertetett kálváriájával a Vilt pályaképéről szóló tézisemet inkább támasztja alá, mint ez az egy-két képnél viszont feltétlenül többet érdemlő szombathelyi szobor. “Röviden a tébolyról. Őrület” A teljes bejegyzés megtekintése
Nem mesélem el Lábán lányainak történetét, a gyengén látó Leáét, illetve húgáét, a szépséges Ráchelét, akit Jákob feleségül szeretett volna venni, le is töltötte érte hétéves szolgálatát, Lábán azonban a gyönyörű húg helyett a nem túl megnyerő Leát bocsátotta Jákob házastársi rendelkezésére. Jákob a nászéjszaka utáni méltatlankodására Lábán azt felelte, neki apaként figyelnie kell rá, hogy előbb idősebb lánya keljen el. De jó, rendben, ha annyira akarod Ráchelt, szolgáld le érte is a hét évet. Töltsd le, ez a férfi sorsa, ha mindenáron férj akar lenni. “Nővérem, nővérem” A teljes bejegyzés megtekintése
