Mezítláb a parkban

Csak a jóisten a megmondhatója, még én sem tudom, az elmúlt években vajon miért nem éreztem szükségét egyszer sem, hogy feltöltsem ennek a bejegyzésnek a főszereplőjét, Marton László Egry Józsefről készített, Lágymányoson 1980-ban felállított szobrát. Az itt láható képeket mind egyetlen alkalommal készítettem, 2014 januárjában, az azóta eltelt több mint tíz évben egyszer sem éreztem késztetést, hogy a szoborhoz még egyszer kimenjek és újra lefényképezzem, a majdnem negyven első felvételem körültekintően körbejárta a szobrot, és fogalmam sincs róla, mi tartott vissza (a fényképészeti elégtelenségérzet biztosan nem), hogy a sorozatból poszt legyen.

“Mezítláb a parkban” olvasásának folytatása

Apa hazajön

Apa hazérkezik, elfáradt az egész napi munkától, de minden kimerültsége elillan, amikor az előszobában elésiet két kisleánya, a már iskolás Kiskati és az anyja karjaiban ülő Évike. A feleség, a nagy Kati is rettentően fáradt, csak ő másképp és másmitől, mint a ledolgozott műszak után a hazaútra munkaruháját öltönyre, nyakkendőre cserélő férje. A géplakatosok nem szoktak önéletrajzot írni. A géplakatosokat elfelejtik. Csendben, feltűnés nélkül múlnak el.

“Apa hazajön” olvasásának folytatása

Bábos kettő pont nulla

2017 februárjában, Tóth Ila dunaújvárosi Bábozójának akkori blogbeli sikerén felbuzdulva egy téli napon kimentem Óbudára, a Filatorigát környékére, és megkerestem a másik köztéren álló nevezetes bábos szobrot, Nagy Sándor ténylegesen is Bábjátékos címen elnevezett mészkő szobrát. A téli képeimmel elégedetlen voltam, úgyhogy pár héttel később, már a májusi zöldellésben megismételtem utamat a szoborhoz.

“Bábos kettő pont nulla” olvasásának folytatása

A kis focista

Lassan hosszúra érő életem során végül nem tudtam dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy a lét határozza-e meg a tudatot, avagy épp fordítva, a tudat a létet. Annyi tény, hogy az itt következő szobrot rengetegszer néztem és fényképeztem, mikor a közelében jártam (kisebbik fiam a szomszédos egyesületben kergette a focilabdát, és a másfél órás, néha hosszabbra nyúló edzések a nézegetésre, fényképezésre bőven adtak alkalmat), de az is tény, hogy noha jó ideje már nem látom hetente kétszer, olykor háromszor is a szobrot, nem része a létemnek, a fejemben, ha úgy tetszik, a tudatomban mégiscsak ott maradt, a képeket összegyűjtöttem róla és terveim között sorban állt, hogy végül önálló poszt szülessen a szoborról.

“A kis focista” olvasásának folytatása

Páratlanul

Elegendő ránézni a nyitóképre, hogy világos legyen, ez a szobor és róla ez a kép csak egy hajszállal, vagy úgy is lehet mondani, mindössze egy szempillával maradt le arról, hogy előző posztom, a Hátulról című gyűjtemény becses darabja legyen.

“Páratlanul” olvasásának folytatása

Hátulról

Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.

“Hátulról” olvasásának folytatása

Lesifotós kutyák

A kétszer két szobrot még 2022 szeptemberében fényképeztem, aztán egész egyszerűen elfelejtkeztem róluk, pontosabban úgy emlékeztem rájuk, hogy majmok a szereplői, nem kutyák, és az, hogy végül kutyák, felborította egy másik tervemet, ők pedig visszahullottak az elfeledettség homályába. Néha elém kerültek (legutóbb a London szépségeit ecsetelő posztom képeinek válogatásakor), de a dolog végezetül annyiban maradt.

“Lesifotós kutyák” olvasásának folytatása

Kanyar nélkül

Erre a szoborra több mint tíz éven át vártam, nagyjából azóta, hogy a szobrok érdekelni kezdtek, a rögeszméimmé váltak, és a látásomnak elválaszthatatlanul része lett, hogy az egyébként semleges vagy indifferens látványt nyújtó térben kiszúrjak magamnak egy-egy ott álló, korábban sosem észlelt szobrot vagy térbeli műalkotást.

“Kanyar nélkül” olvasásának folytatása

Bronzavonz és Kéjarany

Babiczky Tibornak

Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss Kennedy polgári nevét. A magyar elnevezések tisztán és sallangmentesen Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának leleményei. Olyannyira jól sikerült védjegy-megoldások, hogy a Szentkuthy-fordítást 2012-re átigazító és alaposan megújító kvartett (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) sem törölte ki őket, legfeljebb tulajdonnevekből köznevekké alakították át a két nevet, és valamelyest szelidítettek Szentkuthy fordítói nekibuzdulásán, aki ezen a ponton jól láthatóan élvezettel lubickolt találmányában (“Bronzarany” még igen, de “Kéjavonz” például már nem szerepel az új változatban). Az átigazítás munkájáról beszélve a kvartett tagjai különben több ízben is példának hozták fel Szentkuthy Miklós fordítói kongenialitására a “Bronzavonz” és “Kéjarany” variációkat.

“Bronzavonz és Kéjarany” olvasásának folytatása