(A szöveg 2005 decemberében hangzott el a Füst Milán Alapítvány prózaírói díjának átadásán, a kép majdnem tíz évvel korábban készült, 1996 tavaszán, Berlinben, a Wannsee-nél, Kleist és kedvese sírjánál. Nem emlékszem, hogy a laudációt közöltem volna valaha is [a képet alighanem Gács Anna készítette, mert egy nagyobb kivágatban Laci balján az én karom is látszik, és rajtam is nevezetes fehér pólóim egyike van], történeti érdekességként viszont, hiszen mégiscsak tizenhét év telt el, és fehér pólót ma már tényleg csak a megmaradt néhány bölény visel, érdeklődésre tarthat számot. Ilyenek voltunk.)
“A dicséret fokozatai — Darvasi Lászlóról” olvasásának folytatásaKategória: Mondd hosszan
Ilia Mihály 85
A lentebb olvasható szöveget huszonöt évvel ezelőtt írtam, Ilia Mihály hatvanadik születésnapjára, Füzi László felkérésére, és a Forrás 1994. szeptemberi számában jelent meg. De nem akarom megúszni ezt a jeles napot pusztán ezzel az egyszerű reprízzel, bár az írás minden nekem fontos mozzanatot tartalmaz egykori tanáromról, talán mondhatom úgy, barátomról, majdnem negyven irodalmi évem során legfőbb, legfigyelmesebb segítőmről, az akkor hatvan éves Ilia Mihályról. tovább
Sosztakovics-mozaik. Széljegyzetek egy Bildungsromanhoz
Gyorsan, gyorsan, gyorsan. A blogírásnak ez a legfontosabb szabálya, gyorsan írni, lehetőleg röviden, két-három képet hozzácsapni az egy monitornyi szöveghez (ami jó, ha tartalmaz egy-két homályos, de sokatmondó idézetet), és már mehet is, falhatja az a hat-nyolc-tizennégy olvasó, aki rendszeresen követ bennünket, kíváncsi lelkünk mindenkori apró rezdüléseire vagy véletlenül éppen belénk akad az internet végeláthatatlan óceánján.
“Sosztakovics-mozaik. Széljegyzetek egy Bildungsromanhoz” olvasásának folytatása
Utazás: Délután az M1-en
Fiatal koromból, bár ehhez nyilvánvalóan hozzájárul, hogy megöregedtem, határozottan olyan emlékeim vannak a budapesti tömegközlekedésről, hogy egy-egy BKV-járművön megtett út kifejezetten kellemes társasági eseménynek számított. “Utazás: Délután az M1-en” olvasásának folytatása
Bertók László 80 – Normális formák, formális normák
Bertók Lászlóról az elmúlt harminc évben sokszor írtam. Első írásaim a pécsi napilap kulturális rovatában jelentek meg (még volt ilyen), éppen aktuális versesköteteiről szóló rövid méltatások voltak, és egy kivétellel jótékonyan nyelte el őket az újság repertóriuma (ha van ilyen). “Bertók László 80 – Normális formák, formális normák” olvasásának folytatása
Takarékosan végig
Úgy jártam, mint Don Giovanni: egy szobor vett rá arra, hogy megcselekedjek valamit. De persze engem nem a végsőkig palástolt félelem vezérelt, mint őt, hanem inkább az öröm. “Takarékosan végig” olvasásának folytatása
Szemben a Kalapdobozzal, avagy Tolnai Ottó 75
Tolnai Ottóról, akinek a mai napon, 2015. július 5-én ünnepeljük 75. születésnapját, többször is írtam. “Szemben a Kalapdobozzal, avagy Tolnai Ottó 75” olvasásának folytatása
Tíz év múlva; egy elfelezett vajdajános
Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapjára
[Az itt olvasható írás tíz évvel ezelőtt, 2003 októberében hangzott el a budapesti Szlovák Intézetben, apropóját nemcsak Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapja adta, hanem az is, hogy ebből az alkalomból a pozsonyi Kalligram folyóirat őt köszöntő összeállítást jelentetett meg (az akkori időkben, a kétezres évek elején Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Pályi András kerek évfordulóján is hasonlóképpen járt el). A felkérésem arra szólt, hogy az ünnepelt méltatása mellett mutassam be röviden ezt a Kalligram-számot is.
“Tíz év múlva; egy elfelezett vajdajános” olvasásának folytatása
Pest városát ujjá. Zeke Gyula könyve elé
[Ez az írás 1995. március 8-i keltezésű, az Írók Boltjában hangzott el, Zeke Gyula Idősb hölgy három ujja vállamon című, a JAK-füzetek 77. darabjaként megjelent debütáló novelláskötetének bemutatóján. Aztán úgy felejtődött, soha sehol nem publikáltam, az elmúlt napokban, valami mást keresve, véletlenül találtam meg. Azért is adom itt közre, mert eszembe juttatja szerkesztői pályafutásom minden bizonnyal legderűsebb vasárnap délutánját.
“Pest városát ujjá. Zeke Gyula könyve elé” olvasásának folytatása
Az én Weöres Sándor-évszázadom
1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt. “Az én Weöres Sándor-évszázadom” olvasásának folytatása