Csak a jóisten a megmondhatója, még én sem tudom, az elmúlt években vajon miért nem éreztem szükségét egyszer sem, hogy feltöltsem ennek a bejegyzésnek a főszereplőjét, Marton László Egry Józsefről készített, Lágymányoson 1980-ban felállított szobrát. Az itt láható képeket mind egyetlen alkalommal készítettem, 2014 januárjában, az azóta eltelt több mint tíz évben egyszer sem éreztem késztetést, hogy a szoborhoz még egyszer kimenjek és újra lefényképezzem, a majdnem negyven első felvételem körültekintően körbejárta a szobrot, és fogalmam sincs róla, mi tartott vissza (a fényképészeti elégtelenségérzet biztosan nem), hogy a sorozatból poszt legyen.
“Mezítláb a parkban” olvasásának folytatásaCímke: köztérkép
Bábos kettő pont nulla
2017 februárjában, Tóth Ila dunaújvárosi Bábozójának akkori blogbeli sikerén felbuzdulva egy téli napon kimentem Óbudára, a Filatorigát környékére, és megkerestem a másik köztéren álló nevezetes bábos szobrot, Nagy Sándor ténylegesen is Bábjátékos címen elnevezett mészkő szobrát. A téli képeimmel elégedetlen voltam, úgyhogy pár héttel később, már a májusi zöldellésben megismételtem utamat a szoborhoz.
“Bábos kettő pont nulla” olvasásának folytatásaA kis focista
Lassan hosszúra érő életem során végül nem tudtam dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy a lét határozza-e meg a tudatot, avagy épp fordítva, a tudat a létet. Annyi tény, hogy az itt következő szobrot rengetegszer néztem és fényképeztem, mikor a közelében jártam (kisebbik fiam a szomszédos egyesületben kergette a focilabdát, és a másfél órás, néha hosszabbra nyúló edzések a nézegetésre, fényképezésre bőven adtak alkalmat), de az is tény, hogy noha jó ideje már nem látom hetente kétszer, olykor háromszor is a szobrot, nem része a létemnek, a fejemben, ha úgy tetszik, a tudatomban mégiscsak ott maradt, a képeket összegyűjtöttem róla és terveim között sorban állt, hogy végül önálló poszt szülessen a szoborról.
“A kis focista” olvasásának folytatásaPáratlanul
Elegendő ránézni a nyitóképre, hogy világos legyen, ez a szobor és róla ez a kép csak egy hajszállal, vagy úgy is lehet mondani, mindössze egy szempillával maradt le arról, hogy előző posztom, a Hátulról című gyűjtemény becses darabja legyen.
“Páratlanul” olvasásának folytatásaHátulról
Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.
“Hátulról” olvasásának folytatásaLesifotós kutyák
A kétszer két szobrot még 2022 szeptemberében fényképeztem, aztán egész egyszerűen elfelejtkeztem róluk, pontosabban úgy emlékeztem rájuk, hogy majmok a szereplői, nem kutyák, és az, hogy végül kutyák, felborította egy másik tervemet, ők pedig visszahullottak az elfeledettség homályába. Néha elém kerültek (legutóbb a London szépségeit ecsetelő posztom képeinek válogatásakor), de a dolog végezetül annyiban maradt.
“Lesifotós kutyák” olvasásának folytatásaKanyar nélkül
Erre a szoborra több mint tíz éven át vártam, nagyjából azóta, hogy a szobrok érdekelni kezdtek, a rögeszméimmé váltak, és a látásomnak elválaszthatatlanul része lett, hogy az egyébként semleges vagy indifferens látványt nyújtó térben kiszúrjak magamnak egy-egy ott álló, korábban sosem észlelt szobrot vagy térbeli műalkotást.
“Kanyar nélkül” olvasásának folytatásaBronzavonz és Kéjarany
Babiczky Tibornak
Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss Kennedy polgári nevét. A magyar elnevezések tisztán és sallangmentesen Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának leleményei. Olyannyira jól sikerült védjegy-megoldások, hogy a Szentkuthy-fordítást 2012-re átigazító és alaposan megújító kvartett (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) sem törölte ki őket, legfeljebb tulajdonnevekből köznevekké alakították át a két nevet, és valamelyest szelidítettek Szentkuthy fordítói nekibuzdulásán, aki ezen a ponton jól láthatóan élvezettel lubickolt találmányában (“Bronzarany” még igen, de “Kéjavonz” például már nem szerepel az új változatban). Az átigazítás munkájáról beszélve a kvartett tagjai különben több ízben is példának hozták fel Szentkuthy Miklós fordítói kongenialitására a “Bronzavonz” és “Kéjarany” variációkat.
“Bronzavonz és Kéjarany” olvasásának folytatásaA véka alól — Kovács Ferenc 2.0
Sosem rejtettem véka alá, hogy ennek a szobros blognak az egyik főszereplője Kovács Ferenc, az 1926 szeptemberében Kiskunfélegyházán született és Budapesten 1990 januárjában elhunyt szobrász. Abban az értelemben biztosan főszereplő ő, hogy az 1945–1990 közötti korszak magyar szobrászai közül az ő pályafutása testesíti meg vagy teljesíti be legradikálisabban és legvisszavonhatatlanabbul a figuralitás felől az elvontabb absztrakció felé megtett váltást. Erről a váltásról, és akár a radikalitásáról is, természetesen volt tudomásom akkoriban, mikor róla még 2017-ben első, “…mindent lerombol, mégse mindent öl meg…” című, a címzésben egy Áprily Lajos fordította Lermontov-sort felhasználó pályaképemet írtam, és ezt a tudomásomat nem is rejtettem véka alá — aki most megnyitja, láthatja, borítóképül “modern” korszakának egyik legismertebb, legexponáltabb helyen látható alkotását, a veszprémi Kossuth Lajos utcán álló díszkútját használtam.
“A véka alól — Kovács Ferenc 2.0” olvasásának folytatásaKét Dózsa, egy Somogyi
A számok persze azonnal problémát jelentenek. Igazából arról van szó, hogy Somogyi József tizenöt év különbséggel két Dózsa György-szobrot is készített, mindkettőt Ceglédre, a második kiszorította helyéről az elsőt, ami kétségtelenül rendhagyó történet — arról, hogy a második ábrázolás egy helyett két alakos lett, és ezt a bejegyzés címében nem tudom kellő mértékben érzékeltetni, igazán nem tehetek.
“Két Dózsa, egy Somogyi” olvasásának folytatása
