Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Weöres Sándor
Mit lombokkal teleszántott
Ennek a bejegyzésnek a címét Kosztolányi Dezső nevezetes “csacskaságának” átköltésével nyertem ki. Az “Átadta a telefont, / Mit lombokkal telefont” bravúrját persze nem lehet felülírni, megismételni vagy egyáltalán csak a közelébe jutni egy t-re végződő szó tárgyesetével, de most mégis átadom régi tervemet, az elefántot a blog legkitartóbb olvasóinak (és abban a pillanatban, hogy ki fogom ezt posztolni, elmondhatom majd magamról, hogy “Átadta az elefántot” — de ez a skizofrénia olyan összetett példája már, hogy jobb nem pedzegetni), közülük is annak, ki az elefántot szereti. Rossz ember nem lehet.
A kávéscsésze mélye
Meinl Gyula szép falidísz
A szépen cigiző Weöres Sándor
Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”. “A szépen cigiző Weöres Sándor” olvasásának folytatása
Az én Weöres Sándor-évszázadom
1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt. “Az én Weöres Sándor-évszázadom” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 