Az Emberpár tipikusan olyan szobor, melynek legjellegzetesebb nézete a hátulnézete. Kiss István művét — ha csak nem a Balaton felől közelíti meg az ember — így is pillantjuk meg először, ebből a legjellegzetesebb nyárközepi perspektívából. Az 1960-ban a fonyódi mólónál a korszak a magyar szobrászat körében rövid ideig még használatban lévő anyagából, alumíniumból felállított kétalakos plasztika eredetileg a vízhez jóval közelebb helyezkedett el, a korabeli képek azt mutatják, hogy a szinte a piedesztált mosó víz és a fonyódi kikötő azóta jócskán átalakított vonalai jóformán szabályosan geometrikus környezetet és hátteret adtak a két figurának ebből a nézetből. “Páros kínt enyhíthet” olvasásának folytatása
Hónap: 2014 január
Így jártál
1968 tavaszán fantasztikus szállítmány érkezett a belvárosi cipőboltba, gyorsan lábra kapott a városban a híre. Sehol nem lehetett akkoriban ilyen modern szabású, lapos, fekete, vékony talpú könnyű férfi félcipőhöz jutni; spanyol import, fillérekért. Pillanatok alatt lába kelt az egész készletnek, elkapkodták. Aztán lehullott a májusi eső, és a tegnapelőtt még szerencsés vevők egymás után vitték vissza a szétesett, talpuk vesztett, felismerhetetlenségig deformálódott lábbeliket. Kiderült, a halottak öltöztetéséhez használt temetési kellékek voltak, egyetlen, arra a bizonyos utolsó útra szánt olcsó holmi. Lábon vette meg a külkereskedő vállalat spanyolul nem tudó alkalmazottja. A nagy tételért külön engedmény járt.
Diadalívek árnyékában
Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok… Nem, nem. Csak a tél stimmel, semmi más. “Diadalívek árnyékában” olvasásának folytatása
Lent és fent
A vén fószer ölelgeti itt a csajt, egész nap löki neki a dumát, magyaráz, mutogat, az meg lelkesedik mindenért, csügg az ajkán, úgy tud ámulni, annyira odafigyel, mintha most hallaná először. Elvannak jól, nekünk meg beleszakad a nyakunk. Legalább a gyereket kitehetnék a csónakból, hadd szaladgáljon kicsit az oszlopok között.
Együgyűség
Mi kilencen vagyunk, ő egyedül. Egy oroszlánnak kilenc élete van. Az unikornisnak egy. Ő egyetlen dologra tud csupán gondolni, a szarvával tud bökdösni. Ha elér, ez fájdalmat okoz, vért fakaszt, de végül le fogjuk győzni, mert csak egyetlen fegyvere van, mindenre egyetlen érve. Nekünk kilenc: sörényünk, karmaink, selymes arany szőrünk, fogaink, farkunk, nyelvünk, hatalmasra tátott szánk, ordításunk, és a létünk, hogy oroszlánok vagyunk, az állatok királya. Isten és a jogom. Rossz az, aki rosszra gondol. Nem minden fekete, és nem minden fehér.
Szavad ne feledd
Az öcsémnek egész életében járt a szája, csak nyomta a sódert pénzről, nőkről, alig győzte igazítgatni a frizuráját. A nagybátyám disszidált Bécsbe, kertész lett vagy parkőr, már nem is tudom. Az is állandóan csak dumált. Nekem itt, az árnyékos oldalon a földbe kellett kapaszkodnom. Befogtam a pofámat, úgy éreztem, valaki a hátam mögött áll és figyel. Kikértem a papírjaimat, de nem találtak rólam semmit. Vagy tényleg kussoltam, vagy a kutyát sem érdekeltem.
A kalap
Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.
A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 