És akkor Nemes Nagy Ágnes Párbeszéd című kétsorosának szellemében, a legtovábbi módon, ameddig diadalmasságban a huszadik század e szigorú klasszikusa elment:
“– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
— Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.”
Ezerszer megkértelek, drágám, könyörögtem is már, ne ülj ki így ide mindenki szeme láttára. Tudom, hogy büszke is lehetnék, de nem győzöm magyarázni a barátaimnak, miért csinálod. Viszont úgy látom, hiába kérlek.
Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.
A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.
Egyáltalán ne higgyék, hogy a madaraktól tartottam, amikor felszereltettem magamra ezeket. Hanem miért?
— Az elidegenedés szerinted az emberi világbavetettség reménytelenségének a nevelődés útján bekövetkező, a felnövekedés tapasztalatai által személyre szabott felismerése vagy pedig inkább olyan elkerülhetetlen reakció, amely a környezetünkben létrejövő interperszonális viszonyok sorozatának és tömegének érzékeléséből, e sor és e méret megtapasztalása során szükségszerűen előálló ironikus szemléletből fakad?
— Nem.
— Mi nem?
— Nem ez az elidegenedés.
— Értem.
Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi járhat a gyerek fejében.
Mit kell adni a gyomorrontásos egyszarvúnak?, szól a vicc, hát nem utat, hanem önbecsülést, lövöm le rögtön a poént. Egyenesen megmondom, úgy, ahogyan van, nem vagyok boldog. Moziba, színházba nem járhatok, a mögöttem ülők rám szólnak, pisszegnek, méltatlankodnak, hogy nem látnak, olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg, el sem mehetek, kíváncsiskodás, furcsállkozás, gúnyolódás az életem. A nőknél, mióta elterjedt, ők pedig elhitték, hogy a nyelv az új farok, semmi esélyem. Ezzel akarod kiszúrni a szememet?, kérdez vissza mindegyikük. Kiállok inkább a főtérre, egyenesen erre a kis állványomra, óránként húsz eurót kapok, az nem rossz pénz, össze lehet szorozni, bírom sokáig mozdulatlanul, de nem állandó a munka. Nem panaszkodhatom különben, mindenem megvan, ami kell, a mellékessel műtétre gyűjtök. Már megtaláltam az orvost, aki segít majd lónak lennem.
Most hogy a jóistenbe magyarázzam el neki, hogy az almát nem lehet összehasonlítani a körtével?
Már megint narancsot hoztak a teszkósok grapefruit helyett.
Csak a képre emlékezem 