Tűnődés

— Az elidegenedés szerinted az emberi világbavetettség reménytelenségének a nevelődés útján bekövetkező, a felnövekedés tapasztalatai által személyre szabott felismerése vagy pedig inkább olyan elkerülhetetlen reakció, amely a környezetünkben létrejövő interperszonális viszonyok sorozatának és tömegének érzékeléséből, e sor és e méret megtapasztalása során szükségszerűen előálló ironikus szemléletből fakad?

— Nem.

— Mi nem?

— Nem ez az elidegenedés.

— Értem.

Reklámok

Egyenesen

Mit kell adni a gyomorrontásos egyszarvúnak?, szól a vicc, hát nem utat, hanem önbecsülést, lövöm le rögtön a poént. Egyenesen megmondom, úgy, ahogyan van, nem vagyok boldog. Moziba, színházba nem járhatok, a mögöttem ülők rám szólnak, pisszegnek, méltatlankodnak, hogy nem látnak, olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg, el sem mehetek, kíváncsiskodás, furcsállkozás, gúnyolódás az életem. A nőknél, mióta elterjedt, ők pedig elhitték, hogy a nyelv az új farok, semmi esélyem. Ezzel akarod kiszúrni a szememet?, kérdez vissza mindegyikük. Kiállok inkább a főtérre, egyenesen erre a kis állványomra, óránként húsz eurót kapok, az nem rossz pénz, össze lehet szorozni, bírom sokáig mozdulatlanul, de nem állandó a munka. Nem panaszkodhatom különben, mindenem megvan, ami kell, a mellékessel műtétre gyűjtök. Már megtaláltam az orvost, aki segít majd lónak lennem.

Azt nem tudom

DSC_43092016-07-23_14-30-30K. professzor a vidéki klinika könyörtelen vezetője volt. Nem tűrt el kilengést, fegyelmezetlenséget, saját osztályán vasszigorral követelte meg a rendet, a kórházon kívül is megközelíthetetlen, mosolytalan ember volt. Hétindító nagyvizitjei a klinika életében külön ceremóniának számítottak. A medikák és medikusok hétre érkeztek, a kisorvosok negyed nyolcra, a nagyobbak fél nyolcra, katonás alakzatban, szabályos hierarchiába rendeződve várták, hogy a professzor nyolc óra előtt egy perccel egy rövid “jó reggelt”-et követően az élükre álljon, és vezényletével kezdetét vegye a hétfői nagyvizit. Történt egy ízben, hogy az első kórterem első betegéhez lépve a professzor az ágy előtt egy hatalmas köpést vett észre.

— Ez itt micsoda??? — bődült el a professzor olyan hangon, ami, ezzel mindenki tisztában volt, semmi jót nem ígért.

A népes orvosi, ápolónői karból a fiatalabbak közül többen összeestek, ketten elájultak. A tapasztaltabbak is kivétel nélkül lesütötték a szemüket, megkövülten néztek maguk elé, némelyiküknek remegett a térde, volt, aki egész testében rázkódott, senki nem mert felpillantani. Egyedül az ágyon fekvő beteg nézett a professzorra, és halkan, tört hangon megszólalt.

— Én nem tudom, mi az, professzor úr, de kettőnk között van.