Két szókép, iskolakezdéskor

Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi járhat a gyerek fejében.

Reklámok

Egyenesen

Mit kell adni a gyomorrontásos egyszarvúnak?, szól a vicc, hát nem utat, hanem önbecsülést, lövöm le rögtön a poént. Egyenesen megmondom, úgy, ahogyan van, nem vagyok boldog. Moziba, színházba nem járhatok, a mögöttem ülők rám szólnak, pisszegnek, méltatlankodnak, hogy nem látnak, olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg, el sem mehetek, kíváncsiskodás, furcsállkozás, gúnyolódás az életem. A nőknél, mióta elterjedt, ők pedig elhitték, hogy a nyelv az új farok, semmi esélyem. Ezzel akarod kiszúrni a szememet?, kérdez vissza mindegyikük. Kiállok inkább a főtérre, egyenesen erre a kis állványomra, óránként húsz eurót kapok, az nem rossz pénz, össze lehet szorozni, bírom sokáig mozdulatlanul, de nem állandó a munka. Nem panaszkodhatom különben, mindenem megvan, ami kell, a mellékessel műtétre gyűjtök. Már megtaláltam az orvost, aki segít majd lónak lennem.

Azt nem tudom

DSC_43092016-07-23_14-30-30K. professzor a vidéki klinika könyörtelen vezetője volt. Nem tűrt el kilengést, fegyelmezetlenséget, saját osztályán vasszigorral követelte meg a rendet, a kórházon kívül is megközelíthetetlen, mosolytalan ember volt. Hétindító nagyvizitjei a klinika életében külön ceremóniának számítottak. A medikák és medikusok hétre érkeztek, a kisorvosok negyed nyolcra, a nagyobbak fél nyolcra, katonás alakzatban, szabályos hierarchiába rendeződve várták, hogy a professzor nyolc óra előtt egy perccel egy rövid “jó reggelt”-et követően az élükre álljon, és vezényletével kezdetét vegye a hétfői nagyvizit. Történt egy ízben, hogy az első kórterem első betegéhez lépve a professzor az ágy előtt egy hatalmas köpést vett észre.

— Ez itt micsoda??? — bődült el a professzor olyan hangon, ami, ezzel mindenki tisztában volt, semmi jót nem ígért.

A népes orvosi, ápolónői karból a fiatalabbak közül többen összeestek, ketten elájultak. A tapasztaltabbak is kivétel nélkül lesütötték a szemüket, megkövülten néztek maguk elé, némelyiküknek remegett a térde, volt, aki egész testében rázkódott, senki nem mert felpillantani. Egyedül az ágyon fekvő beteg nézett a professzorra, és halkan, tört hangon megszólalt.

— Én nem tudom, mi az, professzor úr, de kettőnk között van.

 

Az oroszlán ugrani készül

DSC_04732016-03-28_13-19-51_Hasonló címmel 1968-ban magyar akció-filmvígjátékot, amolyan kémfilm-paródiát is forgattak, jugoszláv szerzőpáros regénye alapján, az akkori Jugoszlávia különféle helyszínein, mindenesetre egy olyan ország stábjának, színészeinek és filmkészítőinek a részvételével, ahol ezután még több mint két évtizedig ideológiai okokból nem mutattak be James Bond-filmeket. Még abszurdabb, hogy Révész György filmjének az interneten hozzáférhető legjobb kópiája e pillanatban a korabeli Szovjetunióban vetített változat, és orosz szinkronnal szól. De nem az oroszokról akarok beszélni, hanem az oroszlánról, amelyről XIX. századi angol Szavanna-kutatók és vadászok (a kor brit tudósai) jegyezték fel első ízben, s az észrevétel azóta a modern etológia közhelye lett, hogy az állat a támadás idején egy pillanatra nem kiszemelt áldozatára tekint, hanem mereven, szinte megkövülten maga elé néz. A szobrász nevezetes oroszlán-portréján elnagyolt, hanyag vonalakkal éppen ezt a pillanatot ragadja meg, a koncentráció, a végtelen figyelem és a szemérmesnek tűnő elmerülés apró mozzanatát, mielőtt kitörne az ádáz harc, ahol a megtévesztett ellenfélnek (legyen a föld akármelyik teremtménye) csak a legcsekélyebb esélye marad a túlélésre.