A férfiszépségért is meg kell küzdeni. Nem is szépség az, úgy mondanám inkább, ápoltság. Ápolt az, ami érdekből tetszik. Hajak, szőrök, kunkorok, farkincák. Macskabajusz. Tudjátok, mennyibe kerül egy ilyen macskabajusz? Nem pénzben. Időben, gondoskodásban, törődésben. Hát hónapok, évek, és naponta is több óra. A hiúság várása. És ti szakállmángorlást is vállaltok. Már csak egy jó fogorvos kell, és megvagyok.
És akkor Nemes Nagy Ágnes Párbeszéd című kétsorosának szellemében, a legtovábbi módon, ameddig diadalmasságban a huszadik század e szigorú klasszikusa elment:
“– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
— Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.”
Ezerszer megkértelek, drágám, könyörögtem is már, ne ülj ki így ide mindenki szeme láttára. Tudom, hogy büszke is lehetnék, de nem győzöm magyarázni a barátaimnak, miért csinálod. Viszont úgy látom, hiába kérlek.
Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.
A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.
Egyáltalán ne higgyék, hogy a madaraktól tartottam, amikor felszereltettem magamra ezeket. Hanem miért?
— Az elidegenedés szerinted az emberi világbavetettség reménytelenségének a nevelődés útján bekövetkező, a felnövekedés tapasztalatai által személyre szabott felismerése vagy pedig inkább olyan elkerülhetetlen reakció, amely a környezetünkben létrejövő interperszonális viszonyok sorozatának és tömegének érzékeléséből, e sor és e méret megtapasztalása során szükségszerűen előálló ironikus szemléletből fakad?
— Nem.
— Mi nem?
— Nem ez az elidegenedés.
— Értem.
Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi járhat a gyerek fejében.
Mit kell adni a gyomorrontásos egyszarvúnak?, szól a vicc, hát nem utat, hanem önbecsülést, lövöm le rögtön a poént. Egyenesen megmondom, úgy, ahogyan van, nem vagyok boldog. Moziba, színházba nem járhatok, a mögöttem ülők rám szólnak, pisszegnek, méltatlankodnak, hogy nem látnak, olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg, el sem mehetek, kíváncsiskodás, furcsállkozás, gúnyolódás az életem. A nőknél, mióta elterjedt, ők pedig elhitték, hogy a nyelv az új farok, semmi esélyem. Ezzel akarod kiszúrni a szememet?, kérdez vissza mindegyikük. Kiállok inkább a főtérre, egyenesen erre a kis állványomra, óránként húsz eurót kapok, az nem rossz pénz, össze lehet szorozni, bírom sokáig mozdulatlanul, de nem állandó a munka. Nem panaszkodhatom különben, mindenem megvan, ami kell, a mellékessel műtétre gyűjtök. Már megtaláltam az orvost, aki segít majd lónak lennem.
Most hogy a jóistenbe magyarázzam el neki, hogy az almát nem lehet összehasonlítani a körtével?
Csak a képre emlékezem 