1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt.

A tavasz folyamán ráadásul Pécsen felrémlett az önálló lakás eshetősége, egy 16 négyzetméteres tetőtéri szoba képében, a folyosó túloldalán lévő közös helyiségeken, konyhán, zuhanyzófülkén, vécén két, hasonló szobákban lakó házaspárral osztoztunk. Szeptember 1-jén, egy hétfői napon már ebből a lakásból indulva kezdtem dolgozni a Baranya Megyei Könyvtárban: hétfő és csütörtök délutánonként és pénteken egész nap könyvtárosként, kedd és csütörtök délelőttönként, hétfőn pedig egész nap a könyvtár keretein belül működő kis kiadó, a Tüskés Tibor vezette Pannónia Könyvek szerkesztőjeként. Szerdán a könyvtár zárva tartott, a délelőtt könyvdöntő értekezletekkel telt el. Ez volt a könyvtárosság legizgalmasabb része, 8-10 könyvtáros összeült, és a beszerzésért felelős osztályvezető, egy nagy tudású, kiváló ember, Huber Kálmánné vezetésével megvitattuk, hogy az Új Könyvek vaskos kis könyvecskéinek a kínálatából melyek azok a könyvek, amelyekre a könyvtár igényt tart, és hány példány kell belőlük. A délután pakolással, könyvtologatással, várakozással csordogált; szerdánként sokszor már a munkaidő letelte előtt elengedtek. Soha életemben nem olvastam annyit és annyira intenzíven, mint abban a négy hónapban.

Baranya Megyei Könyvtár

Hozzátartozik, hogy a négy hónapot valójában öt napnak számítottam: munkába állásom hetének péntekén Szederkényi Ervin felhívott, hogy fáradjak át a Jelenkor szerkesztőségébe, és ott a harmadik mondatában nekem szegezte a kérdést, nincs-e kedvem január elsejétől a távozó Parti Nagy Lajos helyére tördelőszerkesztőként beállni.

Volt kedvem, és ezt nem éreztem hűtlenségnek, noha jól tudtam, nagyon kényelmesen és speciálisan az én személyemre szabott könyvtári állást hagyok ott. Ezt a könyvtár akkori igazgatójának, Román Lászlónénak köszönhettem; szerette volna a Megyei Könyvtár berkei között működő Pannónia Könyveket továbbfejleszteni, az évente megjelentetett könyvek számát növelni. Ez a félállásom néhány hónapig, Szederkényi Ervin haláláig még az után is megmaradt, hogy csalárd módon faképnél hagytam a könyvtárosi munkát, és átigazoltam a Jelenkorhoz.

DSC_67672011-07-10_13-12-49
A Megyei Könyvtár Apáca utcai régi és Vörösmarty utcai modern szárnya között keletkezett kis udvar, a könyvtár főbejáratával, bal oldalt Csorba Győző 2004-ben elhelyezett mellszobrával, Trischler Ferenc munkájával. A felvétel 2011. júliusában készült, amikor az épületeket már kiürítették, az intézményt pedig átköltöztették az EKF-projekt keretében megépült Tudástárba. Az én időmben a mellszobor helyén pad állt, maga Csorba Győző keddenként a szobortól balra látható üvegablak mögötti folyosón tűnt fel gyakran, a pad pedig a könyvtáros és olvasó dohányosok legkedveltebb tartózkodási helyének számított.

Tüskés Tiborral, eddigre több mint negyven könyv szerzőjével, nagyszerű tanáremberrel, irodalomtörténésszel, a Jelenkor legendás és csúnya körülmények közt leváltott egykori főszerkesztőjével itt indult nagyon bonyolult, éveken át sokszor heves vitákba, nyílt összetűzésekbe torkolló kapcsolatunk. De még az elején tartottunk, az indulásnál. Csupán a legendáját ismertem, hogy egy óra alatt négy nyomdakész flekket tud előállítani bármelyik kedves irodalmi témájáról. Tüskés Tibor a huszonegynéhány évvel azelőtt történtek kárpótlásaként vezethette ezt a szélárnyékban, egy nagy helyi kulturális intézmény védettségében létező, kis példányszámú könyveket megjelentető kis kiadót. Az egész sorozat indulásától kezdve az ő ízlését, rajongásait, elfogultságait, szereteteit, szakértelmét tükrözte. Egyszemélyes vállalkozás volt a szó szoros értelmében, az én érkezésemig egyedül is csinálta, egy fiatal lány volt a segítségére az adminisztrációban.

188842_10150105652213855_2650320_n
Tüskés Tiborral 2008. novemberében, az ötvenéves Jelenkor ünneplésére rendezett beszélgetésen. Tóth László felvétele. A kép forrása.

Szeptember elején belecsöppentem tehát a kiadó napi tevékenységébe, félkészen az ölembe hullt az a kötetterv, amelynek anyaga fénymásolatban akkorra együtt állt már, Hamvas Béla Pécsett, a Sorsunk hasábjain publikált írásainak kis gyűjteménye, amely pár hónappal később az akkori Hamvas-kultusz felívelő szakaszában, Szellem és egzisztencia címmel meg is jelent, ami miatt pár hónapra – tökéletesen érdemtelenül – Hamvas-kutatóként híresültem el. Ezen kívül néhány verseskötetet szerkesztettem, Pécshez kötődő, a nagy pesti kiadóktól lemorzsolódó költők könyveit, Makay Idáét, a nem sokkal később elhunyt Arató Károlyét, egy-két másik könyvet is. Ez volt a kiadó legfontosabb célkitűzése, a pécsi irodalmi múlt egyik vagy másik homályban maradt szegletének a feltárása, egyfelől új írások közreadásával, másfelől (és ez azokban a kezdeti években, melynek utolsó szakaszára a kiadó szerkesztője lettem, ugyanilyen hangsúlyos volt) klasszikus régi könyvek rövid utószóval ellátott reprint kiadásának formájában. Ekkor jelent meg például Thienemann Tivadar egykor a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen publikált elméleti alapvetése, az Irodalomtörténeti alapfogalmak, nem sokkal később az akkor még élő Karácsony Sándor-tanítvány, Lükő Gábor feledésbe merült néprajzi munkája, A magyar lélek formái, és sorban egymás után Weöres Sándor pécsi korszakában kiadott első füzetszerű kötetei, nemcsak a három verseskötet, hanem egy drámai költemény és doktori értekezése is.

P12505982013-09-15_16-40-27Talán október eleje lehetett már, mikor a nyomdából megérkeztek A teremtés dicsérete reprintjének példányai, folyóirat alakú, nyolcvanegy-két oldalas, sápadtsárga borítójú füzetek, húszasával összecsomagolva. Akkor még nem voltam tisztában vele, hogy a kiadó napi malmában milyen ünnepi pillanat az ilyesmi; folyóiratszerkesztőként aztán ezt már hónapról-hónapra meg tudtam élni. „Hát maga úgy is megy Pestre a hétvégén” – nézett rám egyszerre felderülve Tüskés. „Nincs kedve fölvinni a tiszteletpéldányokat Weöresékhez? Legalább megismerkedik velük.” Bizonytalanul bólogattam. „Várjon, felhívom Amyt, és megbeszélem vele.” Úgy is lett, pár percen belül kiderült, szombat délután szeretettel várnak a Muraközi utcában.

A bejegyzés közreadása után találtam meg ezt a kis cetlit, amire a címet, telefonszámot, a megbeszélt időt és a példányszámot sebtiben felírtam.
A bejegyzés közreadása után találtam meg ezt a kis cetlit, amire a címet, telefonszámot, a megbeszélt időt és a példányszámot sebtiben felírtam. A fekete tintával írt 200-ról nem tudom, mire vonatkozhatott.

Még nem sötétedett be teljesen, amikor becsöngettem hozzájuk, Károlyi Amy nyitott ajtót, az első megdöbbenésemet, emlékszem, a lakásba lépve az váltotta ki, hogy a bejárat mellett kétoldalt, egy-egy kis polcon legalább másfél méter magasra feltornyozva borítékok, levelek, különféle küldemények álltak, színházi és kiállítási meghívók, képeslapok, újságok, folyóiratok átláthatatlan rendben, mégis két hatalmas, szabályos oszlopban. Károlyi Amy bekalauzolt a szobába, Weöres Sándor ült ott, és egy idősebb úr, bemutatkozáskor kiderült, hogy kettejük kezelőorvosa. Hamarosan az is világos lett, hogy a kis kompániának van még egy tagja, és ő a hierarchiában mindannyiunk fölött áll. A radiátoron hatalmas, koromfekete macska heverészett. Amikor néhány perc múlva elunta magát, feltápászkodott, kinyújtózott, a padlóra huppant és lassan ringó járással a hátul lévő konyha felé vette az irányt, a házaspár azonnal felugrott, és egymást szinte félrelökve igyekeztek nyugodt kijárást biztosítani az ekkor már bulgakovi méretű bestiának.

Weöres Sándor nem volt jó kondícióban, a tévéfelvételekről, fényképekről inkább a késő középkorú férfit lehetett ismerni, nem pedig azt a bácsit, akit megpillantottam, de őszinte öröm látszott rajta, mikor a tiszteletpéldányokat elővettem a táskámból és valahogy közösen megszabadítottuk őket a csomagolópapírtól. Az egész jelenetnek tempója volt, koreográfiája, amit én semmilyen módon nem tudtam befolyásolni, se elnyújtani, se siettetni. Már túl voltunk a macskán, túl voltunk a kávén (ezt egyedül Károlyi Amy hozta be valahonnan kintről, a macska mellől), túl voltunk Weöres váratlan zavart okozó kérdésén: „És te milyen verseket írsz?” Szabadkoztam, mintha szégyellnem kéne, hogy semmilyeneket. Egyáltalán nem láttam akkor a jövőt, melyben reménybeli szerzők kéziratuk küldésekor még húsz-huszonöt évvel ezután is őszintén fognak gratulálni legutóbbi igen szép verseimhez. De a válasz őt is zavarba hozta, és mintha valami olyasmit mondott volna, „Látod, most már én sem írok.” Aztán leemelt  egyet A teremtés dicsérete példányaiból és dedikálásba fogott. Nem tudtuk, hogy micsoda erőfeszítés lesz ez. Reszketeg írással leírta a nevemet, a „szeretettel” szót, aztán a saját nevét is, és itt elakadt. Hárman figyeltük, hogy mi következik (a macska nem fáradt vissza), ő kérdően ránk nézett, mondtuk a dátumot, de valahogy ez már nem akart menni. Aztán mégis belekezdett, a „19” elsőre sikerült, majd beszélgetés kezdődött arról, hogy vajon „85”-tel vagy „86”-tal kell-e folytatni. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy hirtelen én is elbizonytalanodtam. És még ez is meglett valahogy, de már vastagon, jól érzékelhetően, és minden mentőöv nélkül a Valse triste világában kapálóztunk: „Egyik nyár, akár a másik. / Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.” Károlyi Amy felnevetett, mint aki a nevetésével el akar rejteni valamit, az orvos kíváncsian várta a folytatást, én teljesen tanácstalanul, kétségbeesetten ültem, és néztem, vajon mi következik most.

P12505972013-09-15_16-39-47

Aztán nagyon lassan jött egy római X, akár valami megkönnyebbülés, de ez a megkönnyebbülés idő előtti volt, mert Weöres azonnal hozzáírt még egyet. És feladta, letette a tollat, hátradőlt, kicsit összetörten nézett maga elé, úgy, mint egy kisgyerek, aki tönkretett valamit, de tudja, hogy megragasztani, újra működőképessé tenni ezt a valamit nem lehet többé, de az is látszott rajta, már valahol máshol jár. Károlyi Amy mentette meg a helyzetet, bevégeztetettnek nyilvánítva a dátumot és egyúttal a dedikálás aktusát. „Végül is jó így, a huszadik században vagyunk”, ezen a megoldáson Weöres Sándor is kapva kapott, elfogadta, „Igen, a huszadik században. Jó így.” És tényleg jó volt így, a huszadik században voltunk, ott is maradtunk mi négyen, most már ebben a néhány betűben, golyóstollal leírt szóban örökre a késő délutáni szemlőhegyi huszadik században.

És a macskát sem érdekelte az egész.

P12505952013-09-15_16-39-19

Advertisements

Az én Weöres Sándor-évszázadom” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s