Apa hazérkezik, elfáradt az egész napi munkától, de minden kimerültsége elillan, amikor az előszobában elésiet két kisleánya, a már iskolás Kiskati és az anyja karjaiból integető Évike. A feleség, a nagy Kati is rettentően fáradt, csak ő másképp és másmitől, mint a ledolgozott műszak után a hazaútra munkaruháját öltönyre, nyakkendőre cserélő férje. A géplakatosok nem szoktak önéletrajzot írni. A géplakatosokat elfelejtik. Csendben, feltűnés nélkül múlnak el.
“Apa hazajön” olvasásának folytatása
— Ilyen picin múlt, hogy elkéssek. A kalauz már nyomta a csengőt, a sofőr csukta az ajtót, de a résen még be tudtam dugni a kezem, kénytelenek voltak kinyitni, és felszálltam a buszra. Különben nem értem volna ide a felvonulásodra.
— Nem mondod.
A minap újra kiposztoltam ezt a régebbi emlékemet a Facebookon, és bár nem szobor, eszembe juttatta a hozzá fűzött rövid kis reflexiót, ami, ha nagyon akarom, történetnek is beillik:
“A nézését meg a járását” olvasásának folytatásaLeányom, nyugalom.
“Nyugalom” olvasásának folytatásaEgy szentet és egy boldogat
“Befóliázva” olvasásának folytatása
A férfiszépségért is meg kell küzdeni. Nem is szépség az, úgy mondanám inkább, ápoltság. Ápolt az, ami érdekből tetszik. Hajak, szőrök, kunkorok, farkincák. Macskabajusz. Tudjátok, mennyibe kerül egy ilyen macskabajusz? Nem pénzben. Időben, gondoskodásban, törődésben. Hát hónapok, évek, és naponta is több óra. A hiúság várása. És ti szakállmángorlást is vállaltok. Már csak egy jó fogorvos kell, és megvagyok.
És akkor Nemes Nagy Ágnes Párbeszéd című kétsorosának szellemében, a legtovábbi módon, ameddig diadalmasságban a huszadik század e szigorú klasszikusa elment:
“– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
— Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.”
Ezerszer megkértelek, drágám, könyörögtem is már, ne ülj ki így ide mindenki szeme láttára. Tudom, hogy büszke is lehetnék, de nem győzöm magyarázni a barátaimnak, miért csinálod. Viszont úgy látom, hiába kérlek.
Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.
