Két szókép, iskolakezdéskor

Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi járhat a gyerek fejében.

Reklámok

Egyenesen

Mit kell adni a gyomorrontásos egyszarvúnak?, szól a vicc, hát nem utat, hanem önbecsülést, lövöm le rögtön a poént. Egyenesen megmondom, úgy, ahogyan van, nem vagyok boldog. Moziba, színházba nem járhatok, a mögöttem ülők rám szólnak, pisszegnek, méltatlankodnak, hogy nem látnak, olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg, el sem mehetek, kíváncsiskodás, furcsállkozás, gúnyolódás az életem. A nőknél, mióta elterjedt, ők pedig elhitték, hogy a nyelv az új farok, semmi esélyem. Ezzel akarod kiszúrni a szememet?, kérdez vissza mindegyikük. Kiállok inkább a főtérre, egyenesen erre a kis állványomra, óránként húsz eurót kapok, az nem rossz pénz, össze lehet szorozni, bírom sokáig mozdulatlanul, de nem állandó a munka. Nem panaszkodhatom különben, mindenem megvan, ami kell, a mellékessel műtétre gyűjtök. Már megtaláltam az orvost, aki segít majd lónak lennem.

Azt nem tudom

DSC_43092016-07-23_14-30-30K. professzor a vidéki klinika könyörtelen vezetője volt. Nem tűrt el kilengést, fegyelmezetlenséget, saját osztályán vasszigorral követelte meg a rendet, a kórházon kívül is megközelíthetetlen, mosolytalan ember volt. Hétindító nagyvizitjei a klinika életében külön ceremóniának számítottak. A medikák és medikusok hétre érkeztek, a kisorvosok negyed nyolcra, a nagyobbak fél nyolcra, katonás alakzatban, szabályos hierarchiába rendeződve várták, hogy a professzor nyolc óra előtt egy perccel egy rövid “jó reggelt”-et követően az élükre álljon, és vezényletével kezdetét vegye a hétfői nagyvizit. Történt egy ízben, hogy az első kórterem első betegéhez lépve a professzor az ágy előtt egy hatalmas köpést vett észre.

— Ez itt micsoda??? — bődült el a professzor olyan hangon, ami, ezzel mindenki tisztában volt, semmi jót nem ígért.

A népes orvosi, ápolónői karból a fiatalabbak közül többen összeestek, ketten elájultak. A tapasztaltabbak is kivétel nélkül lesütötték a szemüket, megkövülten néztek maguk elé, némelyiküknek remegett a térde, volt, aki egész testében rázkódott, senki nem mert felpillantani. Egyedül az ágyon fekvő beteg nézett a professzorra, és halkan, tört hangon megszólalt.

— Én nem tudom, mi az, professzor úr, de kettőnk között van.

 

Az oroszlán ugrani készül

DSC_04732016-03-28_13-19-51_Hasonló címmel 1968-ban magyar akció-filmvígjátékot, amolyan kémfilm-paródiát is forgattak, jugoszláv szerzőpáros regénye alapján, az akkori Jugoszlávia különféle helyszínein, mindenesetre egy olyan ország stábjának, színészeinek és filmkészítőinek a részvételével, ahol ezután még több mint két évtizedig ideológiai okokból nem mutattak be James Bond-filmeket. Még abszurdabb, hogy Révész György filmjének az interneten hozzáférhető legjobb kópiája e pillanatban a korabeli Szovjetunióban vetített változat, és orosz szinkronnal szól. De nem az oroszokról akarok beszélni, hanem az oroszlánról, amelyről XIX. századi angol Szavanna-kutatók és vadászok (a kor brit tudósai) jegyezték fel első ízben, s az észrevétel azóta a modern etológia közhelye lett, hogy az állat a támadás idején egy pillanatra nem kiszemelt áldozatára tekint, hanem mereven, szinte megkövülten maga elé néz. A szobrász nevezetes oroszlán-portréján elnagyolt, hanyag vonalakkal éppen ezt a pillanatot ragadja meg, a koncentráció, a végtelen figyelem és a szemérmesnek tűnő elmerülés apró mozzanatát, mielőtt kitörne az ádáz harc, ahol a megtévesztett ellenfélnek (legyen a föld akármelyik teremtménye) csak a legcsekélyebb esélye marad a túlélésre.

Mindhiába

DSC_76282016-02-24_13-01-13

Dresner könyvkiadót alapít a reménytelen sorsú csodabogár, Mathias Popa műveinek kiadására, aki addigi kötetkísérleteivel sorra kudarcot vallott: magánkiadásban megjelentetett műveiről a kutya sem vett tudomást, nagyobb kiadóknál tett erőfeszítései semmilyen eredményre nem vezettek. Pedig Popa egy ízben még azzal is próbálkozott, hogy egy zürichi kiadó asztaláról, bosszúból, mivel éppen elutasították, elemelte Thomas Mann A kivonulás könyve című, ismeretlen posztumusz kéziratát, és saját neve alatt, szerzői kiadásban, egyetlen betű megváltoztatása nélkül publikálta. De ez a „műve” ugyanúgy visszhangtalanul maradt, mint a korábbiak vagy mint a következő, az írói balsorsával számot vető, a kéziratlopást beismerő és indítékait feltáró könyve.

“Mindhiába” A teljes bejegyzés megtekintése

Charles Darwin harmadik legkedvesebb majma

DSC_53362015-09-18_15-16-07A szépség sohasem volt az osztályrészem. “A szépségnek is megvan a maga evolúciója” — mondogatta vigasztalásul tanult barátom. — “Csak mint minden folyamathoz, ami a világban meghatározott rend szerint zajlik, jegyezd meg, ehhez is idő kell.” Hát úgy nézem, nekem ezzel mégsem volt szerencsém. Mire eljutottam abba a korba, ahol a külsőm belépőt jelentett volna a jók, a nagyok, a sikeresek társaságába, már öreg majom voltam. “Öreg ember”, javított ki ilyenkor mindig Charles.