Nincsen helyem így, élők közt

Ez a poszt eredetileg április 11-re készült volna, de megírásában megakadályoztak különféle dolgok. A lendületem, amire márciusban látványosan szert tettem, április első hetében megtört. tovább olvasom, mert kíváncsi vagyok, mi történt

Gondoltam, hogy gondoltad

Eleinte arra gondoltam, hogy Rózsa Péter korai zalaegerszegi szobrát, az 1966-ban felállított Gondolkodót, mely ma egy sokféle vállalkozásnak, többek között autóvezetést oktató iskolának helyet adó irodaépület előtt áll (nincs különösebb zalaegerszegi helyismeretem, de nem lepődnék meg, ha ez az irodaház egykor a helyi MSZMP székháza lett volna, vidéki városokban azok váltak idővel hasonló multifunkcionális irodatelevényekké), a hátterében látható ablaküvegre ragasztott KRESZ-táblák miatt valamelyik faviccem hősévé avatom, de aztán meggondoltam magam. “Gondoltam, hogy gondoltad” olvasásának folytatása

Aludj el szépen, büsztpalást

Nevetni fogsz ezen, pedig minden szava, minden mondata halálkomoly, még akkor is, ha esetleg együtt az egész mégsem feltétlenül felel meg a valóságnak. “Aludj el szépen, büsztpalást” olvasásának folytatása

Fektében a lágyat

A “fekvő nő”, a szobrászat mindenkori hatalmas témája olyan archetípus, melyet felnevelt, megedzett, fölerősített az újkori és a modern festészet. Hellyel-közzel illeszkedett a huszadik század közepi művészeti normákhoz, ám ez az illeszkedés egyúttal bélyeget is sütött rá. Semleges dolog volt, a fennálló rendet legfeljebb frivolitásával karcolgatta vehemensebben, mint az “ülő nő”, az “álló nő”, az “olvasó nő” vagy a “dolgozó nő” — tovább

Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek

Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább

Sötétség délben

Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása

Olvasni

Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása

A kalap

Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.

A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása

Budapest 140

Két nappal ezelőtt, 2013. november 17-én volt 140. évfordulója annak, hogy Pest, Buda és Óbuda Budapest néven, a jelenlegi I-XIV. kerület területén egyesült (a mai közigazgatási kerületek csak később, a harmincas években jöttek létre, a mostani Nagy-Budapest pedig 1950-ben). Későn kaptam azonban észbe, hogy feltöltsem az itt látható sorozatot, 140 képet 140 budapesti szoborról, és két nappal már túlszaladtam az alkalmon. “Budapest 140” olvasásának folytatása