A férfiszépségért is meg kell küzdeni. Nem is szépség az, úgy mondanám inkább, ápoltság. Ápolt az, ami érdekből tetszik. Hajak, szőrök, kunkorok, farkincák. Macskabajusz. Tudjátok, mennyibe kerül egy ilyen macskabajusz? Nem pénzben. Időben, gondoskodásban, törődésben. Hát hónapok, évek, és naponta is több óra. A hiúság várása. És ti szakállmángorlást is vállaltok. Már csak egy jó fogorvos kell, és megvagyok.
(A szöveg 2005 decemberében hangzott el a Füst Milán Alapítvány prózaírói díjának átadásán, a kép majdnem tíz évvel korábban készült, 1996 tavaszán, Berlinben, a Wannsee-nél, Kleist és kedvese sírjánál. Nem emlékszem, hogy a laudációt közöltem volna valaha is [a képet alighanem Gács Anna készítette, mert egy nagyobb kivágatban Laci balján az én karom is látszik, és rajtam is nevezetes fehér pólóim egyike van], történeti érdekességként viszont, hiszen mégiscsak tizenhét év telt el, és fehér pólót ma már tényleg csak a megmaradt néhány bölény visel, érdeklődésre tarthat számot. Ilyenek voltunk.)
“A dicséret fokozatai — Darvasi Lászlóról” olvasásának folytatása
És akkor Nemes Nagy Ágnes Párbeszéd című kétsorosának szellemében, a legtovábbi módon, ameddig diadalmasságban a huszadik század e szigorú klasszikusa elment:
“– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
— Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.”
Szóval meglett, elkészült, mivel a mai nap kaptam kézhez, az imént vettem először a kezembe, 2020. december 17-ét nevezem a születésnapjának. Hogy fogantatására mikor került sor, azt nem szokás firtatni, de egészen pontosan nem is tudnám megmondani, a vajúdás mindenesetre nem tartott sokáig, a kisbaba 102 oldalas, 240 grammos, 16,8 x 18,8 centis, és ami a legfontosabb, egészséges.
“Szobornék városa” olvasásának folytatása
Ezerszer megkértelek, drágám, könyörögtem is már, ne ülj ki így ide mindenki szeme láttára. Tudom, hogy büszke is lehetnék, de nem győzöm magyarázni a barátaimnak, miért csinálod. Viszont úgy látom, hiába kérlek.
Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.
A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.
A lentebb olvasható szöveget huszonöt évvel ezelőtt írtam, Ilia Mihály hatvanadik születésnapjára, Füzi László felkérésére, és a Forrás 1994. szeptemberi számában jelent meg. De nem akarom megúszni ezt a jeles napot pusztán ezzel az egyszerű reprízzel, bár az írás minden nekem fontos mozzanatot tartalmaz egykori tanáromról, talán mondhatom úgy, barátomról, majdnem negyven irodalmi évem során legfőbb, legfigyelmesebb segítőmről, az akkor hatvan éves Ilia Mihályról. tovább
E.-től E.-ig
Apró termetű, szegényes ruhába öltözött férfi kopogtat a cirkuszigazgató lakókocsijának ajtaján.
— Tiszteletem, igazgató úr. Lenne nekem egy számom, amivel szívesen fellépnék a műsorában.
— Mi volna az?
— Fel tudok mászni egy tíz méter magas oszlopra, onnan leugrom, és arccal a manézs fűrészporába zuhanok, a porond kellős közepére.
— Hát nem is tudom. Jöjjön, mutassa meg.
Egyáltalán ne higgyék, hogy a madaraktól tartottam, amikor felszereltettem magamra ezeket. Hanem miért?
Csak a képre emlékezem 