Elég

Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.

Innen oda

A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.

Ilia Mihály 85

A lentebb olvasható szöveget huszonöt évvel ezelőtt írtam, Ilia Mihály hatvanadik születésnapjára, Füzi László felkérésére, és a Forrás 1994. szeptemberi számában jelent meg. De nem akarom megúszni ezt a jeles napot pusztán ezzel az egyszerű reprízzel, bár az írás minden nekem fontos mozzanatot tartalmaz egykori tanáromról, talán mondhatom úgy, barátomról, majdnem negyven irodalmi évem során legfőbb, legfigyelmesebb segítőmről, az akkor hatvan éves Ilia Mihályról. tovább

Manézs

E.-től E.-ig

Apró termetű, szegényes ruhába öltözött férfi kopogtat a cirkuszigazgató lakókocsijának ajtaján.

— Tiszteletem, igazgató úr. Lenne nekem egy számom, amivel szívesen fellépnék a műsorában.

— Mi volna az?

— Fel tudok mászni egy tíz méter magas oszlopra, onnan leugrom, és arccal a manézs fűrészporába zuhanok, a porond kellős közepére.

— Hát nem is tudom. Jöjjön, mutassa meg.

tovább a favicchez

“…megint egy új kis dal, és megint erről…”

Bizony, újra arról. De miről is? Az élelmes olvasó már észrevehette, magam is tettem róla, hiszen idézőjelek közé foglaltam, hogy észrevegye, a cím idézet, és innen az egész már szinte egyismeretlenes egyenlet. A sor ugyanis a Fényes Szabolcs–Szenes Iván szerzőpáros Szeretni bolondulásig című szerzeményéből való. Ez a főszöveggel is így lesz, idézet végig, a zeneszerző nem, csak maga az idézett dal és a szövegíró változik, G. Dénes György Köszi, köszi című számának sorai futnak majd dőlt betűvel a képek alatt. Nem annyira nemes anyag, elismerem, mint Ovidius Átváltozásokjából Devecseri Gábor fordításában a Biblis-történet volt, de Pistának (vagyis nekem) jó lesz.

tovább olvasom