Gellérthegyi álmok

A gellérthegyi Jubileumi Park 1965-ben létesült. A park megépítése a korszak fontos  látványberuházásának számított, noha a korszak még egyáltalán nem ismerte ezt a szót; a felszabadulás 20. évfordulóját kívánták emlékezetessé tenni vele. A “felszabadulás” szót viszont nagyon is jól ismerték a magyarok, bár mélyebb értelmét nem nagyon firtatták, hiszen akkor saját felelősségüket is keresniük kellett volna, a magyarok pedig sok mindent csinálnak szívesen, de a saját felelősség keresése nem tartozik ezek közé. Az átalakítás során a Gellérthegy sziklás déli lejtőjét kertszerűen kiképezték, fákat, bokrokat, gyepet ültettek, sétányokat, lekövezett járatokat építettek ki rajta, támfalakat, lépcsősorokat emeltek, padokat, hatalmas napvédő ernyőket, játszótereket, kisebb árusítóbódékat helyeztek el benne, és a viszonylag kis területen, a Citadella és Kisfaludi Strobl Zsigmond akkor már tizennyolc éve álló Szabadság-szobra tőszomszédságában jó néhány köztéri alkotást is felállítottak. Az eltelt fél évszázadban, és különösen a rendszerváltás utáni időszakban a park elvadult. Az egykori kertépítészeti teljesítményre, a névre és az alkalomra ma leginkább egy olvashatatlanná kopott, jellegtelen kőhasáb emlékeztet,

és noha a Citadellára felvezető úthoz, a lakóházakhoz közelebbi túlsó lejtőn többé-kevésbé épségben megvan, kissé roggyantan, de ma is forog Segesdi György kitűnő Szélkakasa,

és az egyik játszótér integráns részeként, gyerekek megmászható célpontjaiként ott áll Barta Lajos három Lovacskája is

(melyről hozzáférhető egy közel korabeli Fortepanos kép is, ugyanebből az ezek szerint önkéntelenül adódó szögből, még a háttérbeli vegetáció nélkül, a távolban a Szabadság-hegyi tévéadóval),

ám különösen a védtelenebb parkos részen, a déli lejtőn álló szobrok nagy részét megrongálták, ellopták, tönkretették. A legfájdalmasabb hiány Tar István gyönyörűséges bronz kútszobra, az ülő, fejét félrefordító fiatal női alak, a Budapesti lány; utolsó maradványait az elmúlt években távolították el, mára csak az egykori kút maradt belőle.

Borsos Miklós érdekes Vízköpők-sorozatát a sokadszori megrongálás után jobbnak látták véglegesen lebontani és raktárba szállítani. Újra három van Metky Ödön a felállításkor sokat vitatott Amforáiból,

melyek közül az egyiket egyszer kettétörték, de ma újra áll mind

(és róluk is van egy ugyanolyan perspektívájú archív Fortepan-kép. Az azonos beállítás teljességgel véletlen. Hlatky Katalin két itt bemutatott fényképe ugyan az 1970-es években készült, de a Fortepan gyűjteményébe csak 2018 derekán kerültek be, évekkel azután, hogy én ezeket a szobrokat fényképeztem. Az alábbi fekete-fehér kép utánzásával, amit a fényképezéskor már jól ismertem, viszont a Somogyi-szoborról szóló posztban szándékosan fogok kísérletezni — link egy bekezdéssel lejjebb).

És előbb a vízmedencéjét szüntették meg, utóbb többször megcsonkították, viszont végül legalább helyreállították a park koronáját, a ténylegesen is a kis dombocska legfelső síkján álló szobrot, Somogyi József Leány csikóval-ját.

Ami a rongálást illeti, nem járt jobban a nem ekkor, hanem már a rendszerváltás után, de ugyanezen a területen állított Szervátiusz Tibor-szobor, a monumentális Szabó Dezső-portré sem.

Szemét festékkel lőtték ki, talapzatát összefirkálták — és tévedés, mindezt nem ők tették, a sok rosszat és a kevesebb jót, hanem mint egy hamis Gombrowicz: mi, mi, mi, mi.

Ennek a posztnak a főszereplőjét, Kiss István 18 négyzetméteres domborművét is összefirkálták, telerondítottuk néhányszor, a művet mégsem az emberi rongálás tünteti el időről-időre a közönség szeme elől, hanem az ötven év alatt alaposan növekedésnek indult, az egész parkot átváltoztató vegetáció; a szobor a Köztérképen látható műlapján akad kép, melyen a mészkő domborművet teljesen eltakarja az alatta vagy felette burjánzó növényzet.

Nekem a karácsony utáni napokban, amikor másodszori nekiindulás után végre rátaláltam, éppen szerencsém volt vele,

nemcsak hogy nem fedte el a buja zöld, a kora délutáni téli napfény élesen, oldalról világította meg,

és ez az élesség bizonyos értelemben nagyon is illik ehhez a maga módján monumentális, mégsem nagyzoló, ugyanakkor korának meggyőződését, hitét első látásra nagyon egyenesvonalúan közvetítő domborműhöz. Borotvaélen táncol, hajszál, talán egy végül ki nem faragott vörös csillag vagy sarló-kalapács vagy talán elhelyezése (hiszen a Gellért tér felől ide feljutni mégiscsak egy túra) választotta el tőle, hogy ne jusson sok Kiss István-mű sorsára,

és ne kerüljön a tétényi szoborparkba (a fenti képen egyszerre két reprezentatív Kiss István-szobor is látható új helyén, köztük, a fák takarásában egy a tüneményes Makrisztól).

Az egyes helyeken Felszabadulás-domborműként, másutt Budapest vagy A város néven emlegetett relief (melynek valódi címe Múlt és jelen, ahogy ezt Tasnádi Attila Kiss Istvánról szóló, még az 1980-as évek elején megjelentetett monográfiájának műlistája is feltünteti) voltaképpen a Jubileumi Park felső traktusának kapuja,

része, díszítő eleme annak az építészeti megoldásnak, amely egy elkanyarodó szélesebb lépcsősor közbeiktatásával oldotta meg a hirtelen meredeken emelkedő domb képezte nehézségeket,

és ha éppen látszik, ez remek perspektívából történik, hiszen egy nagyobb plató áll előtte, maga a dombormű pedig dél felé, a Petőfi-híd irányába néz.

Az így előálló függőleges támfal lehetőségeit használja ki tehát a Múlt és jelen,

a Citadelláról fényképezett fenti panorámaképen középtájt, a három hatalmas napernyőtől jobbra látható,

és a természeti környezet fent említett átalakulása miatt veszített ugyan eredeti, felállításkori tágasságából és ünnepélyességéből,

jellegzetességei azonban így is érvényesülnek, egyes vonásai pedig felerősödtek az avatása óta eltelt időben.

A közelebbi teljes nézet például tökéletesen igazolja a szobrász által is jóváhagyott Múlt és jelen címet (a korban nagyon sokszor előfordult, hogy egy-egy szobornak, köztérre kerülő műalkotásnak a pályáztatás, tervezés, megvalósítás fázisában ideiglenes munkacíme volt mindössze, végső, adott esetben hangzatos és ma már tökéletesen találónak tartott elnevezését csak a felállításkor kapta meg). A dombormű hét darab, egyenként 2.20 méter magas, álló téglalap alakú mészkő táblából van felrakva, oly módon, hogy a két szélső és a középső (balról számolva az első, a negyedik és a hetedik elem) keskenyebb a többinél, ezek egyetlen tömbből állnak, a második és a hatodik, illetve a harmadik és az ötödik egymással szimmetrikusan azonosan szélesebbek, és ezek vízszintesen általában egyharmad-kétharmad arányban két elemre oszlanak. Ami ennél az alighanem statikailag indokolt feldarabolásnál sokkal fontosabb, az a szokatlan szobrászati technika, mely egyúttal tartalmi konzekvenciákat is maga után von.

A domborművön szerepeltetett 20 emberi alak közül 11 domború, 9 pedig homorú kiképzésben van megformálva,

annak az inspirációnak a megvalósításaként,

amelyről a szobrász a dombormű felállítása utáni nyilatkozatában beszél, és amelyet Tasnádi említett könyvében hosszabban idéz: vagyis hogy számára Budapest jellegadóan az öregek és a fiatalok városa, múlt és jelen pillanatnyi szintézise. Ikonográfiailag tehát radikálisan kettéosztja a domborművén ábrázolt világot,

kitágítva a dombormű műfajának térbeli dimenzióit, a mélységnek szerepet ad,

és ezzel a gesztussal egyúttal ítéletet is mond: az öregeket,

a fejkendős, micisapkás felmenők által reprezentált, eltűnt vagy eltűnőfélben lévő múltat homorúan a háttérbe állítja,

a jelen szereplőit, a fiatalok generációját domborúan előreugratja, ha akarjuk, azt jelezve, hogy a jelen legyőzi a múltat (korabeli diadalmas interpretációként), ha akarjuk, azt, hogy a jelen ered a múltból (mai posztmodernizáló-neohegeliánus, engedékenyebb felfogásban). A megváltoztatandókat megváltoztatva, technikai értelemben hasonló eljárás ez, mint Kiss korábban már bemutatott munkája, a váci iskola kerítéséül szolgáló rácsdombormű esetében: a tényleges kép valójában két képet foglal magába.

Két alak lóg ki ebből a szigorúan szabályosnak elgondolt rendszerből,

a jobbról második helyen, a háttérben álló öregember

feltartott jobb keze, mely ellentétben pozíciójával és a rá szükségszerűen kirótt “szereppel”, előredomborodóan jelenik meg,

illetve közvetlen e rendhagyás alatt, a dombormű jobb oldalán látható ücsörgő párhoz tartozó,

hátat fordító meztelen kisfiú, aki ugyan nyilvánvalóan a fiatalsághoz, az újakhoz tartozik, többi társával ellentétben viszont szinte homorú figurának hat.

A többiek elvannak a megrendezett szimmetriában,

hiszen balról is egy család,

jobbról is egy család,

középen egy öt- vagy négyfős férfi-társaság, mindegyik kezében jellemző attribútum, tégla, könyv, színészálarc,

attól függően, hogy a bal szélen a nagyokhoz zárkózó fiatalabb fiút hozzászámoljuk-e a kompániához,

vagy inkább a családtól való elszakadás gesztusát tartjuk hangsúlyosnak,

de a mesterségesen statikus, Tasnádi Attila kifejezésével, “egyiptomi és sumér formarendben” beállított alakok között “beszélgetés” folyik, valamiféle kommunikáció,

elsősorban arcok,

fejek beszélgetése (még az a bravúr is előkerül, hogy domborművön szemüveges emberi profilt látunk),

tekinteteké,

a Kiss Istvánra egész pályáján jellemző

robusztus és elnagyolt, a realitást az ikonikus vázlatosságban elkerülő alakok felvonultatásával,

ami azt erősíti meg,

hogy ez a dombormű,

túl konkrétabb szerepén és funkcióján,

ugyanúgy panoramikus ars poetica, önreflexív katalógus

ekkor 38 éves alkotója számára, mint amilyen az egy generációval idősebb Kerényi Jenő “katalógusa” a nagyjából ugyanebben az időszakban a Rezső téri orvosegyetemi kollégium oldalfalán elhelyezett domborművön.

Fussunk még egyszer végig az egészen, három lépésben,

történelmietlenül akár vegyük el belőle a kornak, 1965-nek, vagy az alkalomnak, a felszabadulás 20. évfordulójának címzett diadalmasságot és győzelemittasságot,

és képzeljük el, hogy ezek az erőtől-idomoktól duzzadó alakok ötven év alatt a háttérbe lépnek, a múlt rezgő árnyai lesznek, s az előtérben most egészen másfajta alakok állanak. Gondoljuk el egy pillanatra azt is, hogy a hatvanas évek közepe alighanem az utolsó pillanata egy ilyesfajta figurális elbeszélés megvalósíthatóságának.

És van itt még egy apróság, valami, ami az 1965-ös avatáskor talán nem is volt nyilvánvaló, mára viszont újra nyílttá vált idézet,

a kislány kezéből lógó játékmackó.

Amire utal ugyanis,

az 1965-ben épp nem volt látható,

de ma újra az.

Ennek pedig az a magyarázata,

hogy az 1951 decemberében felállított Sztálin-szobor talapzatán, a mellvéd oldalán látható domborművek nem osztoztak a főszobor sorsában, és a megdühödött nép nem pusztította el őket 1956 októberében. Az itt következő archív légifelvételen pontosan látszik, hogyan nézett ki a megmaradt tribün,

a kép a Fortepan dátumozása szerint 1968-ban készült, a háttérben jól látható, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásár még a Ligetben működött, 1974-ben költözött Kőbányára, és a kép arra is egyértelmű választ ad, hogy Pátzay Pál a bal szélen feltűnő Lenin-szobra 1965-ben nem a Sztálin-szobor helyére került. Vagyis az egykori Sztálin-talapzatot, a rajta sértetlenül ott álló domborműveket nem sokkal a sajnálatos események után paravánnal kerítették körbe, a talapzat borítását időről időre újra cserélték, előfordult, hogy év közben leszedték a domborművekről a borítást és így szabadon voltak láthatók, mindenesetre Mikus Sándor sorozata megmaradt egészen 1975 elejéig, amikor a mellvédet a közelgő 30. évforduló alkalmára elkezdték átalakítani. A bontás során a munkások a mellvédet körbeölelő monumentális, több mint 2 méter magas, 40 méter hosszú domborműsorozatot szétverték, teljesen megsemmisült. Mikus Sándor, a domborművek névleges alkotója (valójában a sorozat rohammunkában készült, több mint húsz szobrász dolgozott rajta, Mikus mindegyik akkori hallgatója, köztük Kiss István is, és csak másfél évvel a Sztálin-szobor felavatása és két hónappal az emlékmű hősének halála után, 1953. május 1-jére lett készen) szívére vette az eljárást, kárpótlásul azt az ígéretet kapta, hogy az újrafaragott sorozatot Csepelen önálló felszabadulási emlékműként fogják felállítani. Neki is kezdtek a kifaragásnak, a mellvéd jobb elülső elemével, a “felszabadítási jelenettel” készültek el,

ennek a részletnek az újrafaragásával, a felállításra később azonban már soha nem került sor, Csepel az 1970-es évek végén talán már nem akart egy negyvenméteres szocreál emlékművet, esetleg Mikus 1982-ben bekövetkezett halála szólt közbe, nem tudható pontosan — az elkészült négy tábla a Kiscelli Múzeum szobortárának udvarára került, éveken át a földön feküdt. Ezek az elemek, a lerombolt eredeti  hetvenes évek végi másolatai kerültek 1992-ben a nagytétényi Memento Parkba, és a szoborpark erős felütéseként fekszenek ma is ott a földön.

Mert hát nincs felettük erősebb ítélet,

mint a fekvés,

a természetes állapotukkal

ellentétes helyzet.

Fekszik a kezében virágot fogó kisfiú,

fekszik a mackós kislány,

szétszakítva fekszik ő is, mint a felnőttek,

fekszik a felszabadítójával kezet fogó férfi, fekszik a felszabadító,

fekszik a kézfogás,

fekszik a kéz.

A mackó is feküszik, szörnyűséges nehéz álmát a Múlt és jelen tanítványi hommage-ában éli tovább.

*

A Sztálin-szobrot övező domborműsorozat történetét Pótó János a Köztérképen olvasható kommentjeinek, illetve az emlékműről szóló tanulmányának (Így épült a Sztálin-szobor, In: Emlékművek, politika, közgondolkodás. MTA Történettudományi Intézet, Bp., 1989) köszönöm.

Képes utóirat a Felvonulás téri epizódhoz

2015 februárja óta, amikor ezt a Kiss István gellérthegyi domborművéről szóló bejegyzést kiposztoltam, a Fortepan gyűjteményében megszaporodtak a Felvonulási teret főként a május 1-jei felvonulásokon, április 4-i díszszemléken ábrázoló képek. Így hát úgy döntöttem, a poszt utolsó előtti epizódját, a Sztálin-szobor dísztribünjén elhelyezett Mikus Sándor-domborművek történetét képekkel még egyszer végigmondom.

A Magyar Rendőr archívumából, 1951. Fortepan-azonosító: 16729

Az avatás napján, 1951. december 16-án készült képen jól látható, hogy az alapzat oldalán körben még nincsenek ott Mikus Sándor domborművei.

1953. május 1. után viszont már igen, az oldalsó tribünök díszítését elnézve ez a kép egy-két nappal a hivatalos domborműavatás előtt készülhetett.

Van egy kép a szobor és a domborműsorozat 1950-es évekbeli hétköznapjairól is, motorverseny a Városligetben, a 28-as számú versenyző asszisztense bedől, a 75-ös troli ezen a napon nem közlekedik, Sztálin jóságosan nem néz oda.

Itt meg már nem néz sehova. Az 1957 egyik verőfényes napsütéses delén inkább a fiatal lányról készült képen jól látható, hogy a szobor feliratát eltávolították, de a domborműsorozat egyik alakja, szintén fiatal lány, háborítatlanul a helyén áll, és külön figyelmet érdemel a hosszú árnyékot vető, koszorútartó kőkampó.

1958-ban hozzákezdenek a megmaradt talapzat átalakításához,

a domborművet vászonredővel takarják el, és szemmel láthatóan külön megfontolt mérnöki munkát igényelt a fentebbi képen premier plánban látott kőkampó elrejtése.

1959-ben, május 1-jén így nézett ki a felcicomázott dísztribün,

1960-ban,

az egykori Sztálin-piedesztál fejre állított csonka gúla formává alakításával és a stilizáltan lebbenő zászlók dúsításának köszönhetően így,

ám ha hihetünk a Fortepan dátumozásának, és ez a Felvonulási tér hétköznapjaiból való színes kép valóban 1959-es, akkor az is egyértelmű, hogy két ünnep között a tribün borítását elbontották, évről évre újra elkészítették, Mikus domborműsorozata pedig időről időre megtekinthetővé vált — bár a képen épp senki nem nézegeti.

De az 1960-as éveken így csordogált végig ez a történet, mintha ez a bevakoltnak ható mellvéd dominált volna,

ez meg inkább még az 1959-es tribün lehet, csak a Magyar Rendőr fotósának nagyobb szerencséje volt a fénnyel, mint fentebb Németh Tamásnak,

az 1963-ra adódott ráncfelvarrás inkább az 1962-est idézi,

az 1964-esen már kitart ez az installáció, a kollektív összejövetel április 4-i katonai díszszemle, nem sörbe és virslibe fúló május 1-jei felvonulás (hátul szökőkút és mentőautó áll minden esetre, és félkörben őrzők több sora is, szintén minden esetre).

Így jutunk el 1974-ig, a Mikus-dombormű hattyúdaláig, a Dózsa György úton már az 1974-es év nagy boomját jelentő autók, az I-vel kezdődő rendszámos szovjet Zsigulik zúgnak el, és ez az utolsó kép a domborműsorozatról,

1975-re vadonatúj, a régit végleg eltörlő építmény emelkedik a Városligetből lefoglalt macskaköves téren, szökőkút megvan, hátul a Metallimpex irodaháza is készülőfélben,

és eltölt a dísztribün (micsoda hülye szó) így tizenöt évet,

hogy aztán, talán maga se hitte volna egykor, 1990-ben őt is elérje a vég.