Sebemet minek is mutogattam

Ebben a posztban, előre szólok, idegen tollakkal fogok ékeskedni leginkább. Hosszabb idézet következik Ovidius Átváltozásokjából, a mű Kilencedik könyvének utolsó előtti, Byblis című fejezete olvasható itt, majdnem teljes egészében, Devecseri Gábor fordításában, amelybe Ferdinand Leenhoff (1841-1914) 1900-ban bronzba öntött, Biblis című neoklasszicista szobrának képeit illesztem. A szobor Amszterdamban áll, a Rijks Múzeum a Múzeum tér felőli kapuboltívének jobb oldalán. Akik nem szeretnek képernyőn sokat olvasni, nézzék meg inkább a kismacskákat (még kevesebb betűvel itt), de mielőtt oda lapoznak, nekik és a kitartó, de a hexameterekkel nehezebben boldogulóknak előzetesen annyit árulok el, hogy Büblisz az Átváltozásoknak az a szereplője, aki az ikerbátyja iránt érzett viszonzatlan szerelem feletti bánatában patakká változott. De jöjjön akkor a Devecseri-fordítás és a képek: a bevezető szakaszt, mely átkötés az előző fejezetről, elhagytam, az idézet Byblis és ikertestvére genealógiájával kezdődik.

       “…önként futsz, Miletus, gyors gályáddal az Aegeus
árját átszelvén, falakat raksz Ázsia földjén,
mik nevedet viselő város köribé magasodnak.
Ott, míg apjának kanyaros partján veszi léptét,
Maeandrosnak lánya, a többször visszafutónak,
Cyanee, gyönyörűszép nimfa, veled közösülve,
Byblist és Caunust szüli néked, az ikreket, aztán.
Byblis a példa reá, hogy a lány ne szeresse, mi tiltott,
Byblis, a phoebusi bátyja iránt szerelemre hevűlő:
mert érzése a bátyja iránt sem húgi, sem illő.

Kezdetben nem tudta, milyen tűz égeti szívét,
nem hiszi azt, hogy vét, ha sürűn csókolja fivérét,
s hogy testvére nyakán karját nyugtatja, a kislány
azt hiszi, gyöngédség, hiszi csak testvérszeretetnek.
Lassan irányt téveszt érzelme, ha jő a fivérhez,
felcicomázza magát, vágy rá, hogy lássa csinosnak,
és ha magánál szebbet lát közelében, irígyli.

Még nem tudja egészen, hogy mi e tűz a szivében,
vágyát még nem mondja ki, csak belül ég iszonyúan;
már így hívja: uram; vérségi nevét megutálja:
inkább Byblisnek szólítsa a báty, ne hugának!
Ébren ugyan nem ereszti szivébe parázna reményét,
nem meri még, de mikor szeliden ringatja az álom,
gyakran látja, amit vágyik: hogy testüket össze-
kulcsolják ketten; pirul is, noha álma ölében.
Illan az álom; a lány hallgat, szemléli magában
álma alakzatait, s így sóhajt, lelkezavartan:

       “Én nyomorult! Mit akarhat az éj álombeli képe?
Csak be ne telnék így! Mért kellett látnom ez álmot?
Bár ő, még ha az ellenség szeme nézi is, oly szép,
tetszik is, és tudnám, ha fivér nem volna, szeretni,
méltó is hozzám; egyedül, hogy a húga vagyok, baj.
Ébren ugyan sose merjek ilyen tettekre hajolni,
ám ez az álomalak csak jőjjön sokszor el újra!

Álomhoz tanu nincs, de a kéj valamint a valódi.
Ó, Venus, és te Venus szárnyas fiusarja, Cupido,
mekkora volt gyönyöröm! Milyen édes kéjbe merültem!
Fektemben hogyan olvadozott a velőig a testem!
Rágondolni is élvezetes, noha kurta gyönyör volt,
gyorsan szállt el az éj, kezdtük csak, s már irigyelte.

       Jaj, ha nevet kicserélve, lehetne veled frigyesülnöm,
Caunus, apádnak míly örömest tudnék menye lenni,
s Caunus, apámnak míly jó volna, ha így veje lennél!
Ég adná: mi enyém s a tiéd, mind volna közös, csak
nagyszüleink ne; lehetnél énnálam nemesebb te!
Nem tudom én, kit fogsz, te sugárszép, tenni anyává;
nékem, mert, ó jaj, szüleim szüleid, sohatöbbé
nem léssz más, mint báty: az választ el, mi közelhoz.

Tudtul az álomkép nékem mit is ad! – Mi a súlya
vajjon az álmoknak? – Vagy az álmoknak van-e súlya?
Isteneinknek jobb! – hugaikkal nászbavegyülnek:
Opsot Saturnus, noha húgát, nászra vezette,
Oceanus Tethyst, Junót az Olympusi Legfőbb.
Megvannak jogaik! Minek is vetem égi szokással
egybe a földi szokást, a halandók házasodását?
Vagy tovakergetem én a szivem tiltott lobogását,
vagy, ha nem, azt kérem, haljak meg, s majd kiterítve
nyúljak előtte el én, s csókoljon, holtat, a bátyám.

S mégis: e nagy lobogás kettőnktől kér közös érzést!
Tán ha nekem tetszik, neki bűnnek tetszik e tetszés.
Csakhogy az Aeolidák sose félték húgaik ágyát!
S én honnan tudom ezt? És mért is gyűjtöm a példát?
Merre ragadsz, buja láng? Távozz, menj messzire tőlem!
Másként, mint a fivért illik húgnak, ne szeressem!

Ám ha előbb ő lobbant volna tüzekre irántam,
akkor alávetném magamat még őrületének.
Hát, akit én nem vernék vissza, ha értem esengne,
esdve magam kérjem? Tudsz szólani? Vallani tudsz-e?
Űz a szivem, tudok én! Ha a szégyen fékezi ajkam,
rejtett vágyaimat titkos levelem szava vallja.”

       Így döntött, habozása felett ez a gondolat úr lett.
Feltámaszkodik, és rádőlvén balkönyökére,
“Lássa!” eképpen szól, “Megvallom vak lobogásom!
Jaj nékem! Hova csúszom? Míly láng perzseli elmém?”
Gondolatát azután remegő kézzel szedi össze.
Jobbjában vessző, az üres viasz ott van a balján.
Már belefog, s habozik; betüket vet, félrehajítja,
ír, s eltörli megint; változtat, helybenhagy, elvet;
fölveszi, dobja le tábláját, s veszi újra kezébe;
Hogy mit akar, nem tudja; mit óhajt tenni, utálja;
szégyen s bátorság egymással harcol az arcán.

“Húgod” volt, amit írt, de a “húg” szót visszasimítja,
majd pedig íly szavakat vet végül a síma viaszra:
“Üdv attól, ki – ha meg nem adod neki – üdvöt a földön
nem lelhet, szeretőd: a nevét szégyenli leírni;
s hogyha talán kérded, mire vágyom, bárcsak e kérést
adhatnám név nélkül elő, s hogy Byblis a kérő,
azt csak utána, csak úgy, ha helyesled a teljesitését.
Sebzett keblemről bizonyos, hogy régen adott jelt
sápadt és lefogyott orcám, sok könnye szememnek,
sok sürü sóhajtásom, amelynek nyílt oka nem volt,
sok szoritó ölelés, meg a csók, mire hogyha ügyeltél,
jól érezhetted: nem csak testvéri a lángja.

Én, noha lelkemnek súlyos volt nagy sebe, s őrült
láng lobogott bensőmben, mindent megcselekedtem
(isteneink tanuim), hogy térjek józan eszemre;
hosszan harcoltam, vágytam kikerülni Cupido
vészes fegyvereit, s tűrtem, boldogtalan, annyit,
többet, mint lányról hiheted; vesztettem e harcban,
s kénytelenül kérem remegő szóval: te segíts meg!
Csak te tudod szeretőd megmenteni, csak te leverni:
válassz hát, mit akarsz! Nem az ellenséged eseng így;
az, ki tehozzád tartozik, és ki akarna tehozzád
méginkább fűzetni nagyon, szorosabb kötelékkel.

Aggok a törvényt ismerjék, tudják, mi a tiltott
és mi szabad, fürkésszék ők a szabályokat egyre:
gondtalanul szeretés illő a mi ifjukorunkhoz!
Mert még nem tudjuk, mi szabad, s hisszük: mi se tiltott;
és a nagy égilakók példáját bízva követjük.
Sem szigorú apa, sem hírünk féltése, sem aggály
nem támaszt akadályt; de legyen csak ok aggodalomra:
édes testvér név, mi alá rejthetjük a csínyünk.
Hisz szabad énnekem teveled szót váltani titkon,
csókot is egymásnak s ölelést nyíltan szabad adnunk:
még mi hiányzik? Szánd, aki így megvallja szerelmét,
s nem tenné, ha e tűz nem volna a végzete lángja;
sírkövemen ne akard, hogy az álljon: sírba te vittél!”

Ennyi hiábavaló szót írt, már többre a táblán
helye sem akadt, az utolsó vers a peremre futott ki.
Most vétkes levelére pecsétjét ráüti, melyet
minthogy a nyelve kiszáradt, könnyel nedvesitett meg,
és szolgái közűl egyet szólít be pirulva,
s félénk hízelgőn így szól: “Vidd, hívem, az én…” és
hosszu idő múltán rebeg így: “…bátyámnak e táblát.”

Adja is át, de kicsúszik a tábla, kihull a kezéből.
Fél az előjeltől, de azért elküldi. A szolga
lelt alkalmas időt, s átadta a titkos igéket.
Szörnyü haraggal a megdöbbent maeandrusi ifjú
elveti – még csak alig nézett bele – sebten a táblát,
és nehezen fékezve kezét, arcába ne vágjon,
“Míg tudsz,” mondja a megremegő szolgának, “odébbfuss,
tiltott kéj nyomorult hiradója, ki, hogyha a sorsod
szégyenemet nem hozná, itt halnál a kezemtől!”
Félve fut ez, s úrnőjének hírülviszi Caunus
vad szavait. Sápadsz, meghallva a visszavető szót,
Byblis, egész tested jéggé dermedve remeg már;
majd, eszmélete megjővén, gyúlt lángja is újra,
nyelve pedig, levegőt alig is rezzentve, susogta:

“Méltán történt így! Sebemet minek is mutogattam?
Mért is kellett azt, mit jobb elrejteni titkon,
bíznom a nagysebten siető táblára azonnal?
Kétes szókkal előbb vizsgáltam volna a lelke
gondolatát! Hogy a szél kedvez vagy nem, puhatolnom
kellett volna előbb vásznam csücskével, utána
szállnom biztonságban, a vízre; kitártam a vásznam,
s lám, a nemismert szélviharok töltik meg egészen.

Szirteknek rohanok, merülök, beborít a vizeknek
vad hulláma, nem is kerülök soha vissza a partra.
Biztos előjelek is tiltottak e bús szerelemtől,
óvtak s intettek, hisz lám kiesett a kezemből
táblám, épp amikor küldtem, s rongálta reményem!
Nem lett volna-e jobb a napot, vagy a vágyamat inkább,
vagy mégis pusztán a napot kicserélnem? Az isten
biztos jelt maga nyújtott, s én bomlotteszü voltam.

S jobb, ha magam szólok, sose bízom a szót a viaszra,
jobb lett volna mutatni tüzem szemtől vele szemben:
vágyakozó arcom ha tekinti, s a könnyeim árját,
többet mondhatok én, mint azt, mi levélben is elfér;
átfonhattam volna nyakát, bármint ne akarja,
s hogyha elűz, rogyhattam volna halódva elébe,
lába köré kulcsolt karral könyörögve, hogy éljek.

Mindent tettem volna, kemény lelkét mi egyenként
hogyha nem is, de talán együtt hajlítani tudja.
S tán az, akit hozzá küldtem, sem volt hiba nélkül:
nem lépett hozzá illőn, nem nézte, mely óra
alkalmas, mikor épp pihen, és a kedélye is oldott.
Már bizonyos, hogy ez ártott csak: nem tigris az anyja,
nincs száraz kovakő, nincs vad vas az ő kebelében,
nincsen acél; s a tejével nem szoptatta oroszlán.

Meggyőzöm! Teszek új próbát; már nem hagyom abba,
mit kezdtem, valamíg csak a lelkem nem hagy el engem.
Jobb lett volna – ha visszaigézni lehetne a tettem –
el sem kezdeni – így, megkezdve, kivívni a legjobb.
Mert ha a vágyamról leteszek, tud róla amúgyis,
s azt, hogy mit mertem, feledésnek amúgysem ereszti;
s minthogy elállottam, hiszi, hogy csak könnyen akartam,
vagy pedig őt cselesen csak megkísérteni vágytam,
vagy pedig épp azt, hogy szivemet nem az isten, a gyújtó,
égeti így, pusztán buja kéj keritett erejébe.

Vétlenné tennem magamat most már lehetetlen.
Írtam is és kértem: mindenképp mocskos a vágyam;
most már mit se tegyek – s ártatlan nem leszek úgysem.
Hátra a vágyamból sok van, kicsiség csak a bűnből.”
Szól, s – a bizonytalan elmében, lám, íly nagy a kétség –
míg kísértést bán, kísértést kezdeni kíván:
mértéken túllép a szegény – és mindig elűzik.
Vége sosincs ennek, s a fiú – menekülve a bűntől –
messzefut és idegen földön várost emel, újat.
Most azután Miletus lánya, beszélik, egészen
tébolyodott lett, melléről leszakítja ruháját,
őrjöng féktelenül, hevesen veri-csapja a karját.

Már nyíltan vágyát, megvallja szerelmi kudarcát,
éppen azáltal, hogy tovahagyja honát meg a gyűlölt
házat, s tőle-szökött bátyjának száll a nyomába.
Mint ahogyan, Semele fiusarja, botoddal igézett
papnők Ismaruson megtérő harmadik évet
tartanak, úgy látták Byblist visitozni a réten.
Bubastis-beli nők. Tovahagyta e tájat is aztán,
bolyg károk, lándzsás lelegek, Lycie-beliek közt.
Már Cragos és Limyre, már Xanthus habja maradt el,
már a hegy is, hol a szörnyü Chimaera, a tűzbelü rém élt,
kígyófarku, oroszlánmellű, arcu teremtmény.

Vége az erdőknek, lankadtan a nagy kereséstől
összeesel, Byblis, szétszórt hajad omlik a durva
földre, s a hullt levelek halmára szorítod az arcod.
Őt a lelex nimfák sokszor kísérik emelni
gyöngéd karjukkal, s oktatják: hátha kigyógyul
lángjából; de vigasz-szavaik zárt fülre találnak.
Némán fekszik, a zöld füveket karmolja körömmel
Byblis, s könnyei áradatát árasztja a gyepre.
Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?

Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.”

*

Mindannak, amiről az Átváltozások idézett passzusa szól, van a művészet történetében szabatosabb, egyetlen mozzanatban a dolgot talán jobban összefogó ábrázolása is, William-Adolphe Bouguereau 1884-ben festett képe,

ám ez festmény, nem szobor. Leenhoff szobra inkább a kezdeti tépelődést, a szenvedély visszafogott kínját mutatja, nem a történet végét, a reménytelenség révén beteljesült drámát, ám az a szinte észrevehetetlen apróság, hogy Byblis nála éppen bal kezében, a lepel alatt vizet cipelő korsós nő alakjában látható, az allegóriát igen finoman zárja rövidre. A festészetet különben sem tudjuk elkerülni, ha a szobrász Leenhoffról beszélünk. Nővére, Suzanne Leenhoff (1829-1906) ugyanis előbb zongoratanára, majd titkos szerelme, 1852-ben gyermekének apja, még később, már egykori munkaadójának, a Manet-fiúk apjának halála után férje lett a nála néhány évvel fiatalabb Édouard Manetnek (1832-1883). Manet nevezetes képére, melynek további két változata is ismeretes (a londoni Courtauld Galériában láthatón a közelebbi női fej például vörös, a hátsó nő jóval kidolgozatlanabb, a két férfi viszont nagyjából ugyanilyen), a házassága évében, 1863-ban készült

Reggeli a szabadban című művére odafestette sógorát is — ezen, a Musée d’Orsay-ben látható képen ő a szemben ülő szakállas férfi, a jobb szélen Manet öccse, Auguste látható, aki egykor ugyancsak szeretője volt a nőnek (a rossznyelvek szerint Manet Suzanne családnevén anyakönyvezett fiúgyermekének ugyanolyan jogon lehetett apja, mint a festő). A maga korában botrányt okozó kép főszereplője, a meztelenül ülő női figura még érdekesebb kevercs: testének modelljéül a feleség, Suzanne szolgált, feje azonban Victorine Meurentről, Manet hírhedt modelljéről van mintázva, aki például ugyanebben az időben készült ismert festményének,

az Olympiának is a tárgya. Ha mindez így van, a Reggeli a szabadban-on a szobrász Leenhoff a meztelen Suzanne/Victorine combja alatt ártatlanul átnyújtott lábfeje tulajdonképpen pontosan ugyanazt az incesztust jelzi, amely Leenhof Biblis-szobrában három és fél évtized múlva igen szelíden, jószerével csak a mitológiai háttér ismeretében nyer alakot. Ó, belle epoque!, frivol időszak voltál, az már csak szentigaz.

Ami az egészben engem mégis leginkább lefegyverez, az Devecseri Gábor Ovidius-átültetése. Az 1917-ben született Devecseri Ovidius-fordítása utolsó pályaszakaszának kezdetén, negyvenhét éves korában, 1964-ben jelent meg. Monográfusa, Rónay László kissé igazságtalannak látszik Ovidius-fordító hősével: míg az 1961-es Horatius-fordításnak teljes fejezetet szentel, addig az Átváltozásokra könyvében csak néhány sor jut, mely aztán gyorsan Devecseri saját költészetének elemzésébe torkollik. Pedig elképesztő munka ez is, és gondoljunk bele, Devecseri eddigre több tízezer sornyi hexameteren volt már túl (az Odüsszeia-fordítás a maga 12.000 sorával 1947-es, melyet tíz évvel később teljesen átdolgozott, időközben azonban, 1952-ben elkészült a 16.000 soros Iliásszal is; a fenti részlet “mindössze” 219 soros, igaz csak kicsiny töredék a teljes könyvből). A mindig is inkább görögösnek tartott Devecseri minden rutinosan rögzült, ismerős, már-már motorikus megoldásával együtt is elképesztően hajlékony és érzékletes magyar szöveget írt az eredeti latinra, az erotika és a vágyakozás, a fantázia és beteljesültség csodálatos, érzékeny, egyensúlyos nyelvét. És nagyrészt olyan nyelvet használt az időmértékes hexameterekben, amelyet ő maga talált ki és teremtett meg magyarul. Ma mindez talán már a háttérbe szorult, de az ezerkilencszázhatvanas évek közepén a fenti sorok magyar olvasóikra felüdülésként, titkos összeesküvésként, a legvégső rejtélyek feltárásaként hathattak. Tessék végigolvasni ilyen szemmel újra az egészet, és — szobor ide, szobor oda — még kép sem kell hozzá.