Mert szemben ülsz velem

“…s csak a te arcod látom /  és nincs mellette az enyém”, folytatja lendületes prozódiával öregkori szerelmes versében Illyés Gyula, “ahogyan megszoktam a fotografiákon /  és előszobák tükörén”. Vagy ahogy, tehetnénk hozzá a nevében mi, megszoktuk itt a blogban, hiszen a fekvő nőkről volt már korábban egy összeállítás, és lesz egyszer majd a fekvő férfiakról is, előzetesen annak itt most csak két gyors darabját mutatom meg,

id. Pál Mihály 1961-es antikizáló allegóriáját a zalaegerszegi színház bejárata mellől

és Marton László a debreceni egyetemi szökőkút szélén támaszkodó aktját,

ahogy a heverő-felülő nők fent emlegetett gyűjteménye is kiegészítésre szorul még (csak ehhez végre egyszer tényleg el kéne újra jutnom Debrecenbe, legalább a Déri Múzeum elé, a Medgyessy-szobrok közelébe). Mi több, két, egymással szemben üldögélő napimádóról is volt már azelőtt szó,

Tar István keszthelyi napozó nőiről, akikre ugyancsak áll, hogy “fotografiákon” és “előszobák tükörén” nemigen láthatják egyszerre, egymás mellett arcukat; egy alkalommal pedig összeboronáltam két, egymástól meglehetősen távol eső, szintén Tar István- és szintén fekvő szobrot. Szóval volt itt már minden — ám hogy a páros fekvő férfit és nőt egyetlen kompozícióban egyaránt tartalmazzon,

az a blogban most, Konyorcsik János rózsadombi szobrával fog előfordulni először.

Történetesen én ezt az 1967 folyamán készített, 1968-ban a Zivatar utcában, az akkori Hotel Ifjúság előtti teresedésen felállított szobrot a Köztérképen régen kiszemeltem magamnak, de évekig úgy alakult, hogy — bár jártam néha a közelében — soha nem jutottam el hozzá. Valahogy úgy élt az elképzeléseimben, hogy kint van, mondjuk, Csillebércen, nem a budai belvárosban. Konyorcsik Jánosnak (1926–2010), az 1948 után kezdődő művészeti korszak egyik kismesterének a pályaképét szerettem volna pár szoborral felvázolni, és több budapesti szobra ott sorakozott már a gyűjtésemben, többek között

a kőbányai Csajkovszkij-parkban álló

Chopin-büsztje 1961-ből (ezt úgy lehet legkönnyebben megjegyezni, hogy nem Csajkovszkij a Chopin-parkban, hanem Chopin a Csajkovszkij-parkban),

aztán az egykori XVI. kerületi MSZMP-székház elé

1964-ben kiültetett Ülő munkás,

melynek igen szelíden modernizáló elképzelését

az épület funkcióváltása (“szolgáltatóház”) és homlokzatának megállíthatatlan reklámokkal benépesülése

tökéletesen ellehetetlenítette (alighanem erre a látványra szokás azt mondani, hogy “van itt minden”);

pedig hát ez az ülő, csuklóját a másik kezével átfogó, térdére támaszkodó és előremeredő figura kortörténeti adalékként és szoborként is többet érdemelne annál, mint ami kijut neki, mások meg erre rávágják, örüljön, hogy lik van a seggén (szoborról lévén szó, valószínűleg nincs), és egyáltalán a helyén maradhatott —

megvolt aztán az újpesti Vízbelépő lány, 1965-ből, de erről írtam már itt,

negyedikként pedig megvolt egy közvetlen témáját tekintve unikálisnak számító Konyorcsik-szobor,

amelyet három év különbséggel kétszer is lefényképeztem,

a Budapesti Vegyiművek 1976-os centenáriumára egy év késéssel, 1977-ben állított Vegyipari munkás — a késlekedést magyarázza, hogy a pályázatra még időben kijelölt szobrászok fantáziáját (az első körben Borbás Tiborét, Borsos Miklósét, Marton Lászlóét, Schaár Erzsébetét és Vigh Tamásét, a másodikban Melocco Miklósét, Segesdi Györgyéét és Varga Imréét) olyannyira nem mozgatta meg a munka (Borsosét annyira nem, hogy nem is adott be pályaművet), hogy két eredménytelen forduló után a harmadik körben végül közvetlenül Konyorcsik Jánost bízták meg a feladattal.

Nem tudom, a Vegyipari Művek száz évét hogyan lehetne köztéri emlékműben megörökíteni, ma mindenesetre nem sok gázálarcát nyakába eresztő szoborábrázolást lehet látni szerte az országban,

miközben az elmúlt egy évben a járvány a gázálarc alacsonyan álló ázsióját is feltehetően megemelte egy időre — én legalábbis láttam olyat az első hullám idején az utcán, aki azzal védekezett.

Tekintettel rá, hogy a fenti négy szobor, akárhogy csűröm-csavarom, azért konvencionálisabb darab (furcsa módon megint az Alföldre kellett volna eljutnom, hogy izgalmasabb Konyorcsik-szobrokat lássak), kifejezetten szemeztem a rózsadombi meztelen emberpárral. És végül engem is, mint sok százakat honfitársaim közül, a labdarúgás juttatott el a boldoguláshoz, pontosabban az a tény, hogy a szobor közelében lévő Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumnak remek tornaterme van, 2019 és 2020 fordulóján, még a járvány kitörése előtt ebben rendeztek meg egy három hétvégi alkalmat magában foglaló focitornát, amelyen kisebbik fiúgyermekem mindannyiszor bekerült grassfoot klubja kezdőcsapatába. (Minden héten bekerül.) A szünetekben ki-kiugrottam elszívni egy cigarettát az épület elé,

és noha mára sűrű növényzet veszi körül, nem volt nehéz rátalálnom a sorompó szélénél, a Hotel Ifjúságból az Európa Tanács Budapesti Európai Ifjúsági Központjává átvarázsolódott épület (a képen a Szent Angéla iskola tömbje látszik, nem az egykori Hotel Ifjúság) kertjében megbúvó szoborra.

Sűrű növényzet veszi körül, és a fent említett intézmény körülkerített parkjában áll, mégis valahogy elszeparálódik tőle és létrejött még egy intimebb tere is — két oldalról szinte egyáltalán nem lehet megközelíteni, két oldalról pedig padok állnak mellette, és ha az ember képes visszalátni ötven évet, végül rájön, hogy a Napozók című és valóban ruhátlan napozókat ábrázoló szobor egyáltalán nem volt idegen az egykori Hotel Ifjúság szellemétől, ami akkoriban nem az az üvegfalas csili-vili csoda volt, mint a mai épület. Úgy képzelem, nem konvertibilis valutát hozó szálloda volt, hanem Budapest zöldövezeti részében megszerezhető szálláshely vidéki KISZ-vezetők és fiatal káderek számára.

És persze ez a plasztika azonnal adja magát,

egy férfi,

egy nő,

a férfi keresztbe vetett,

enyhén, de azért szemérmetlenül szétnyitott lábakkal,

két könyökén támaszkodva, félig elheverve,

a nő csak a bal könyökén támaszkodik meg,

szeméremszőrzetét szépen rajzolja meg a kora téli csapadék maradványa,

jobb karját hosszan előrenyújtja,

jobb kézfejét ugyancsak félig felhúzott, de szorosan összezárt térdein pihenteti meg, önmagában szemérmesebb jelenség, mint társa.

A lábak, mint oly gyakran, elárulnak mindent, várakozást, vágyat, a pillanat robbanékony mivoltát, az idő múlását szinte tapintani lehet (és ez nem azt jelenti, a Nap sugarai milyen gyorsan/milyen lassan fogják bebarnítani fedetlen testünket),

és a két testtartást, végső soron kettőjük viszonyát

a két, viszonylag közömbösebb arckifejezés

sem tudja semlegesíteni. Ez az emberpár nézi egymást, gyönyörködik a másikban, vágyakozik a másikra, nem “fotografián” vagy az “előszobák tükörén”, hanem mindketten a maguk legteljesebb szoborvalóságában, ha ugyan jelent ez bármit is. “Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom /  és nincs mellette az enyém…” De a te arcod látom; nézem és látom, elnézem és meglátom, csodálom és észreveszem.

Fentebb azt írtam, hogy a kisplasztika azonnal, első látásra adja magát, és ez nemcsak magától értetődőségére és ábrázolt helyzetének ismerősségére vonatkozik, hanem nyilvánvaló művészettörténeti mintájára és előképére is, ami ugyancsak valahol az ismerősség fogalma körül kereskedik.

Ez az előkép pedig nem más,

mint a híres-nevezetes Saliera,

Benvenuto Cellini (1500–1571)

az 1540-es évek elején

I. Ferenc francia király megrendelésére készített asztali dísz- és használati tárgya, a “sótartó”,

melyet a megrendelő egyik utóda még Cellini életében II. Ferdinánd osztrák főhercegnek ajándékozott,

többek között emiatt képezi ma a bécsi Kunsthistorisches Museum egyik legnagyobb attrakcióját. És persze le kell számítani egy kifinomult manierista műtárgy, a nyugati világ egyik legbecsesebb design-darabjának és egy szocmodern magyarországi köztéri szobornak a nyilvánvaló különbségeit,

a földre és a vízre vonatkozó allegóriát, arany és bronz, méret és kidolgozottság különbségeit,

mégis, ha figyelmesen pörgetjük végig ezeket a képeket,

mutatis mutandis pontosan ugyanazt

fogjuk felismerni:

egy nőt,

vele szemközt egy férfit,

a közöttük lévő termékeny feszültséget, de ami ennél fontosabb,

geometrikusan megtört talapzatán,

káprázatos patinájú érdes textúrájával

egy kifejező hatvanas évekbeli magyar szobrot. És ez a mai napra talán nem is annyira kevés.

*

A szobor a Köztérképen:

• Konyorcsik János: Napozók (1968)

A szövegben említett többi szobor ugyanott:

• id. Pál Mihály: Fekvő férfi szobra (1961)
• Marton László: Fekvő férfi (1965)
• Konyorcsik János: Chopin (1961)
• Konyorcsik János: Ülő munkás (1964)
• Konyorcsik János: Vízbelépő (1965)
• Konyorcsik János: Vegyipari munkás (1977)