Fektében a lágyat

A “fekvő nő”, a szobrászat mindenkori hatalmas témája olyan archetípus, melyet felnevelt, megedzett, fölerősített az újkori és a modern festészet. Hellyel-közzel illeszkedett a huszadik század közepi művészeti normákhoz, ám ez az illeszkedés egyúttal bélyeget is sütött rá. Semleges dolog volt, a fennálló rendet legfeljebb frivolitásával karcolgatta vehemensebben, mint az “ülő nő”, az “álló nő”, az “olvasó nő” vagy a “dolgozó nő” — de nem annyira vehemensen, mint a “fürdőző nő”. És a “fekvő nő” a szocreált követő időkben is a jogában maradt: a fekvő nőket ábrázoló szobrok ma a közterek joviális, a környezetbe simuló részei. Nem okoznak különösebb fejtörést, alacsony talapzatukkal igazi zsánerszobrokként működnek, közöttünk, a mi szintünkön vannak, és a képeken jól látható majd, a padokkal, kukákkal, villanyoszlopokkal, a parkok és közterek különféle alkatrészeivel küzdenek, mintsem hogy valamiféle magasabb, hősibb piedesztálra törnének.

Így van ez a fiatalon, 1966-ban, 46-éves korában elhunyt szupertehetség, Megyeri Barna 1963-ban egy zuglói társasház zárt előkertjében felállított fekvő nőjével,

a Nyugalom című szoborral is,

behunyt szem,

zárt tekintet,

a felhúzott térdekhez előrenyúló jobb kéz,

ismerős testtartás,

csupa magától értetődő harmónia

és arány (épp ez a titka a műfajnak, az ismerősség),

a lehető legegyszerűbben az ez a szobor,

amit a címe megelőlegez: nyugalom.

Nyugalom és architekturális egyensúly,

a fekvés mozdulatlanságában is jellegzetes lendület vezeti Varga Imre a debreceni egyetem főépülete előtti szökőkút sarkán elhelyezett fiatalkori női aktját,

az itt látható összeállítás talán legszószerintibben fekvő alakját. Nemcsak a mozgó víz teszi hozzá a magáét a szoborhoz, az sem csoda, hogy a vele átellenben fekvő meztelen férfi,

Marton László szobra

azonnal incselkedni kezd szépséges sorstársnőjével — de a fekvő meztelen férfi egészen más, később megírandó lapra tartozik.

A nő-szobrok nagymesterének, Kerényi Jenőnek eredetileg 1965-ben az egri színház bejárata mellett felállított, később az Érsekkert füves parkjába áthelyezett Tháliája az előzőekhez képest csupa ideges dinamizmus,

mintha a színjátszás attribútumát kezében tartó múzsa egyensúlyából kizökkentve azonnal fel kívánna pattanni —

de nyugalom!, nem fog, és a feszültséget biztosan nem a művészet közelsége okozza,

lásd csak Tar István a blogon korábban már bemutatott lantos nőjét 1966-ból,

a mostani összeállítás másik bronz darabját, aki szintén a művészet közelében létezik, hiszen kezében egy zeneszerszám,

egy virtigli modernistát.

A szobrászati fekvés, tessék tudomásul venni, igenis nyugalom.

Még akkor is, ha persze támaszkodás, félkönyék, felhúzott térd inkább ez a fekvés, és nem feküvés,

mint Kalló Viktor 1967-ből való, Zenélő nő című szobrán, Külső-Zuglóból,

mely leegyszerűsített vonalaival,

elnagyolt,

szimbolikus vonásaival

valósággal tobzódik saját absztrakciójában,

miközben egyúttal azért vigyázva őrzi

jelentéses, felismerhető, azonosítható realisztikusságát is.

Huszár Imre a blogon már ugyancsak részletesen ismertetett, 1969-es gyulai szobrát, a félkönyékre támaszkodó napozó nőt pedig éppen az jellemzi,

amit a bevezetőben említettem: realisztikus részletei

frivolan karcolják a kor felfogását. De egy fürdővárosban mindez talán megbocsátható volt, még/már akkor is.

És most nagyot ugrunk az időben, tíz esztendőt, mert ami eddig elhangzott, előjáték volt ahhoz, ami most következik,

Nagy István János eredetileg 1979-ben, a Csörsz utcai MOM-parkban felállított, majd még jóval a terület szanálása előtt a Vérmezőre áthelyezett szobrához.

Szinte ránk kiált,

hogy fényképezzük körbe,

egyszerűen olyan a tere, amelyben elhelyezkedik,

hogy nem háríthatjuk el óhaját,

sőt egyszerre azon kapjuk magunkat,

hogy már onnan is fényképezzük,

ahonnan nem kérte.

Az 1938-ban született Nagy István János ifjú korától kezdve korának jellegzetes karakterszobrásza volt,

főképp mészkő szobrai és domborművei állnak több helyen az országban,

kisebb volumenű emlékművei, szabatos portréi,

de pályafutása során dolgozott bronzzal is,

és tevékenysége jelentős a szobrászat kamarazenéjének számító területen,

az éremművészetben is.

A filológiai teljességhez hozzátartozik, hogy a szobrász egy évtizeddel a vérmezői szobor előtt, 1970-ben egy ehhez  méretben és feldogozásban is nagyon hasonlatos fekvő nőfigurát készített Miskolcra, ugyancsak mészkőből, ez a későbbi változat azonban oldottabb,

lágyabb,

modernebb hatású szobor,

a felemelt, hatalmas bal talp

pedig annyi iróniát ad hozzá a szoborhoz,

amennyi szükséges.

Elfogadom persze, hogy a szobornak valójában csak két nézete, a két oldalnézete van, minden egyéb csak incselkedés, a két oldalnézet pedig jellegzetes egyiptomi formarendet mutat, a profilos beállítást (akárcsak a fentebb bemutatott Kalló Viktor-szobor esetében, ahol a szögletes idomok, az antikizáló téma külön ki is emeli a formarendet), és kétségtelen tény, a szobor lágy geometriája, szögek, vonalak, hajlatok játéka így is érvényesül. Egyedül az zavart, hogy három kísérletre sem sikerült olyan képeket csinálnom róla, amilyeneket szerettem volna; nem is a mészkő szobrok különféle viselkedése miatt különféle fényviszonyok között, hanem azért, mert nagyon zavart a szobor összefirkálása. De a negyedik alkalomra szerencsém lett. 2014 karácsonyára a vérmezői szobrot megtisztították. Következzen tehát a körbe-körbe, a fentiek evidenciában tartásával, ezzel a lágy tónusú sorozattal.

Hiszen nincs nyugalmasabb dolog, mint egy fekvő nő a Vérmezőn. És hirtelen József Attilát is megértjük, elhisszük neki, hogy a boldogság lágy volt, szőke és másfél mázsa.

*

A szövegből képpel említett szobrok a Köztérképen:

• Megyeri Barna: Nyugalom (Budapest, 1963)
• Varga Imre: Pihenő nő/Heverő női akt (Debrecen, 1964)
• Kerényi Jenő: Thália (Eger, 1965/1975)
• Tar István: Fekvő nőalak lanttal (Budapest, 1966)
• Kalló Viktor: Zenélő nő szobra (Budapest, 1967)
• Huszár Imre: Napozó nő (Gyula, 1969)
• Nagy István János: Fekvő nő (Budapest, 1979/1984)