Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem

Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. Az 1899-ben született Huszár Imre, aki a húszas évek közepétől a harmincas évek végéig Párizsban tartózkodott, és az art deco irányzat letéteményeseként tért haza, ennek a függetlenségi harcnak bizonyosan az egyik előremozdítója volt. A hatvanas években, amikor ma is látható köztéri szobrainak többségét állították, e gyulai Fekvő akt mellett további négy, meztelen nőt ábrázoló díszítőszobra került a helyére. Mindegyikük merész, a korszak normáinak a határán álló ábrázolás, még akkor is, ha mindegyiket felmenti saját helyszíne, a strand, valamilyen plázs, a Balaton-part vagy éppenséggel egy kórházkerti szökőkút. Mégis meglehetős nehézségekbe ütközött volna az a nő, aki ugyanezeken a helyeken a szobrokhoz hasonló módon szerette volna kitenni magát a napozás örömeinek.
Az itt látható szobor 1969-ben került a helyére, a gyulai Park Hotel a Várfürdőre néző főhomlokzata elé. Az ugyancsak a Köztérképen látható archív képek tanúsága szerint idővel néhány méterrel áthelyezték és irányát az eredetihez képest merőlegesen elfordították; ma mindenesetre ugyanúgy díszítőszobor a szálloda előtt, mint egykor volt, csak a mögötte lévő háromemeletes betonpanel-épületet építették át és áramvonalasították az elmúlt 44 évben többször is.

A hetvenhez közeledő szobrász szép elképzelése a napozó nőről, és talán az sem véletlen, hogy a beállítás emlékeztet Modigliani egyik festményére,

a Lunia Czechowska ábrázolásaként elhíresült, 1917-ben készült Vörös aktra.

De persze minden összehasonlítás hagy kétségeket az összehasonlítóban, és a művészetben az a szép, ha csak nem hamisítókról van szó, kifejezetten dicséretes az utánzás — akár még maga is önálló, érvényes gesztus.

És ezek a gyönyörű, már-már absztrakt, óriási mellbimbók egészen biztosan a Mester örök védjegyei — lásd a feljebb hivatkozott, többi akt-szobrát.

És végre valaki, aki nem azért fogja a fejét, mert olyan végtelenül kétségbe van esve.