Csak úgy csinál

Mintha nem tudná, hogy legalább száz éve várok rá. Nagyon szép, de a haja nem lobog, és sötét ruhában én bújok át a kerítésen, hogy lássam. Tényleg így voltam ezzel a szoborral, Laborcz Ferenc Diszkoszvetőjével, ahogy a Pál Utcai Fiúk énekli, mint a kisgyerek: legalább száz éve mindent tudtam róla, vártam rá, de a valóságban csak idén március végén láttam először. Hát jöjjön akkor ő. Ennek a blogon belül az időben visszafele haladó, három részből álló, a három egyalakos Laborcz-szoborral foglalkozó sorozatnak ez a középső darabja, az első (az időben ténylegesen utolsó) itt érhető el. Az időbeli megfordításnak végül lesz értelme — azt most leszámítva, hogy az újszülöttek a blogot mindig a legfrissebb poszttól visszafele olvassák –, remélhetőleg látni is fogjuk majd, miért.

A szoborról ma már nem lehet olyan képet készíteni, mint 1967-ben, a felállításakor vagy a közvetlenül azt követő néhány évben. Éppen abból a szögből, ahonnan az archív kép készült, bokros, fás kis liget nőtte be a környékét, a naptári év haladtával, akár csak néhány héttel később is, mikor a fák már lombot eresztenek, a szobor valósággal elvész a sűrű zöldben.

Pedig itt van, Laborcz Ferenc legkedvesebb technikájával, a rézhegesztéses eljárással.

A szobor, nyugodtan állíthatjuk, a legeslegjobb formájában mutatja alkotóját, a vékony, törékeny, a szobrász kései gyakorlata szerint inkább csak jelzésszerű, és legszembetűnőbben a megörökített mozdulatban, a test architektúrájában megnyilvánuló plasztika szinte egyetlen gesztusban sűríti azt az antropológiai tudást, amire Laborcz eddigre minden jel szerint szert tett művészetében.

A rendhagyóan magas, az elnyúló szobor méretét meghaladó, a kör formáival eljátszadozó speciális talapzat külön hozzájárul a figura szépséges törékenységéhez.

“Diszkoszvető” — a szobor közvetlen tárgya azonnal eszünkbe juttatja az egyik legrégebbi szobrászati konvenciót, Mürónt, diszkoboloszt, az olimpiai versenyek és a sport az antikvitás óta éppen ennek a sportágnak az ábrázolásában megtestesülő allegóriáját, amire külön is rájátszik a figura mezítelensége. Ha azonban hozzászámítjuk a helyszínt, Mosonmagyaróvárt, a Magyaróvári Gazdasági Akadámia Athlétikai Clubját, a MOGAAC-ot (melynek sporttelepén, teniszpályái mellett és tornacsarnokával szemben a szobor áll), és egy kicsit elmélyedünk a sporttörténetben, azonnal belátjuk, hogy a szobornak egy második, vagy ha onnan nézzük, első konkrét jelentése is van. A MOGAAC sportolójaként  nyerte ugyanis diszkoszvetésben olimpiai bajnoki címét 1900-ban, Párizsban Bauer Rudolf, a magyaróvári Gazdasági Akadémia akkor első akadémiai évén túl lévő hallgatója. (Bauernek a városban domborműves emléktáblája, Budapesten, a Kinizsi utcában, ahol lakott, féldomborműves emléktáblája is van, mindkettő Dinyés László alkotása, erről a két oldalról leolvasható sportpályafutásának, bajnoki címének és egész életének a története.)

És noha a szobor elhelyezésével, helyszínével kétségtelenül emlékezik erre az alkalomra és az olimpiai hősre, a mozdulat, a megformálás, a megjelenítés hallatlan egyediségével, a belefoglalt laza könnyedséggel mégiscsak az általánosabb olvasat felé terel minket.

A diszkoszvető mintha csak elhajítaná a kezében lévő sporteszközt, mindenfajta erőfeszítés nélkül, mintha ez lenne a világ elvégezhető dolgai közül számára e pillanatban a legtermészetesebb.

A jobb kézben tartott korong mellett egyedül a magasra előrenyújtott bal kar jelzi, egyáltalán a figura végletekig nyújtottsága, hogy itt mégsem valami mindennapi, természetes és magától értetődő  tevékenység folyik.

És persze Laborcz szobrainak eddigre, a hatvanas évek második felére már félreismerhetetlen stílusjegyei, az arc nélküli stilizált fej,

a kétujjas téli gyerekkesztyűre emlékeztető kéz,

 és amott a megintcsak domborműszerű eljárással a jobb kézre applikált korong (emlékezhetünk, a vizafogói anya-gyermek kőszobornál a szobrász ugyanezt a technikát alkalmazta). Úgyszólván érezzük, a várt váratlanságaink, a bizonyosságaink listáján szerepel, hogy ez a diszkosz egy rövid pillanat múlva messzire, a kékes égbe száll. De nem száll, épp ez a point. Néha nehéz felismerés ez, de győzni erőlködés nélkül érdemes; erőlködni meg csak a veszteseknek szabad.

*

Laborcz Ferenc Diszkoszvetője a Köztérképen.

A Pál Utcai Fiúk száma a YouTube-on.