Mert elraboltad szép életemet

Igazán nem akarom, hogy a blogból amolyan szoborfelvigyázó panaszfal legyen, ráadásul meggyőződésem, hogy a köztereket lakói úgy alakítják, ahogy kedvük tartja meg ahogy az írott és íratlan szabályok engedik — ez nyilván más következményekkel jár egy felvilágosult nyugat-európai nagyvárosban, mint mondjuk egy magába fordult kelet-európai iparvárosban, és más súllyal esik a latba a szándékos szoborrongálás, megint más súllyal az, ha a lakótelepek épületei közti utakat a lakók lerövidítik és a füves területet új átlókkal tapossák ki, újfajta geometriát adva a másképpen eltervezett térnek.  Nem szoborlopásokról vagy súlyos csonkításokról lesz tehát szó, és tekintve, hogy többnyire alumíniumszobrok ennek a bejegyzésnek a főszereplői, nem is színesfémtolvajlásról. Nemrégiben Komlón járva feltűnt, hogy például a Városház téren álló Búza Barna-szoborról, az Éneklő fiatalok című kompozícióból mintha hiányozna valami.

Először arra gondoltam, hogy a lábujjköznél rögzített strandpapucsban álló, bal lábával épp a taktust dobbantó férfi figura kezében eredetileg valamilyen fúvóshangszer lehetett, ami most nincs ott,

ennek híján mozdulata most inkább fogorvosias,

arckifejezése sem ígér túlságosan sok jót,

mint a szájsebészé, aki képzeletbeli eszközt próbál riadt páciensének most még összeszorított szájába illeszteni —

míg aztán megtaláltam ezt az archív képet, melyen a szobor eredeti helyén, Zobák-aknán áll,

és ebből kiderül, a fiatal férfi nem furulázni, együtt játszani kíván partnerével, hanem vezénylő pálcát tart a kezében.

Hogy egy szál mandolinos lánynak mi szüksége van a vezénylésre, a pálcácskára, arra nem tudom a választ, de hát nemcsak minden tevékenységnek, minden tevékenység megtanításának is megvannak a kis rejtett kulisszatitkai.

Alig pár méterrel arrébb, a tér sarkán áll Farkas János hamisítatlan szocreál Vájárja, felgyűrt ingujjal, nadrágövvel, bakancsban, a munka szobraként, kezében magasra emelt bányászlámpával,

ám ha közelebbről szemügyre vesszük a mészkő szobrot, jól láthatjuk, hogy az eszköz színe és anyaga elüt a szobor többi részétől.

Igen, városi virtussá lett a szobor jobb kezéből a bányászlámpát eltulajdonítani, és amikor rövid időn belül ez harmadszor történt meg, nem kísérleteztek tovább a szobrászati restaurálással, a bányász ma már egy kőrisfából kifaragott, szürkére festett világítótestet tart a kezében.

Köztér, mondhatnánk, ami a tied, az az enyém is, vagyis a mienk, és ezt a régi étoszt Komló félig-meddig magánterein is ápolgatja még. Itt van például ez a Teniszező lány a komlói stadionban, Kocsis András munkájaként,

de csak az egyik attribútuma van meg,

a labda; az ütőből csupán egy csonk maradt.

Az szorosan a kézben, és ha valaki kíváncsi, hogy mészkő változatban hogy néz ki a teljes, csonkítatlan szobor,

annak egészen Dunaújvárosig kell utaznia.

Ugyanitt Kerényi Jenő Kalapácsvetője sem önszántából tartja ilyen félreérthetően a kézfejét,

egykoron a súlyt és a kezet összekötő huzal volt itt,

ma már csak a súly,

és sehol a huzal.

Jálics Ernő Gerelyhajítója is abban a gyönyörű absztrakcióban ragadt, amelyről alkotója talán sohasem álmodott,

a gerely valahol messze a kékes égben, a semmiségben,

beteljesedett minden sportoló álma, a sporteszköz elszállt anélkül, hogy ez erőfeszítésbe kerülne és atlétájának egyáltalán el kellett volna dobnia.

Meg sem lepődünk már, hogy a stadion negyedik sarkán ott a Labdarúgó, Ungvári Lajos focistája labdavezetés közben éppen cselez,

ahogy a nagykönyvben meg van írva, nem a labdára szegezi tekintetét, hanem a játékot és ellenfelét nézi, és csodák csodája,

még sportszere, a labdája is megvan.

A stadionban tehát három-egy a vendégek javára. Mind a négy szobor áll, végül is mind a hat komlói plasztika megvan, és nem, nem, dehogyis szép életüket rabolták el — de egy kicsit azért mégis.

*

A szobrokról a Köztérképen:

Búza Barna: Zenélő fiatalok (1964)

Farkas János: Vájár (1954)

Kocsis András: Teniszező lány (1956)

Kerényi Jenő: Kalapácsvető (1956)

Jálics Ernő: Gerelyvető (1956)

Ungvári Lajos: Labdarúgó (1955)