Mindég szilajabban pörög ujja

A Laborcz Ferenc egyalakos álló szobrai közül válogató, három darabból álló sorozat utolsó részéhez értem, visszafele haladva az időben, 1969-től egy 1967-es megállóval a hatvanas évtized elejére jutottunk, egészen pontosan 1963-ba: a Kígyóölő következik Budán, a Rózsadomb aljában, a téglafalhomlokzatos II. kerületi rendőrkapitányság előtt.

Tematikus értelemben a “kígyóölő” is koronként újraéledő szobrászati toposz, az “anya gyermekkel” és a “diszkoszvető” tárgyához hasonlóan ez is rendre előkerülő téma a szobrászat egyetemes történetében. A sárkánnyal és Szent Györggyel kiegészülve az anya-gyermek ábrázolásokhoz hasonlóan bibliai, keresztény szimbólum, a jó diadalmaskodását mutatja be a gonosz, az ördögi felett, a rossz eltiprását és legyőzetését.

És noha a témakörnek jó néhány megfogalmazása akad a klasszikus magyar szobrászat kitüntetett pillanataiban, a Kolozsvári-testvérek kolozsvári szobrától

a szakadó esős prágai példányig,

Csontos László egri mészkő kígyóölőjétől

Lóránt Zsuzsa szépen stilizált pécsi faszobrán,

és Rieger Tibor gyönyörű meditatív Szent Györgyén, akinek ellenfele afféle gyík,

vagy ugyancsak Pécsről Rétfalvi Sándor Szent Bertalanjáig, ahol újra kígyóval van a hősnek dolga, de a téma jelen van már a háború előtt is,

mint például a Fiumei úti OTI-palota a biztosításokkal, balesetekkel, természeti és egyéb csapásokkal foglalkozó díszítő domborműveinek egyikén, az 1900-as évek első harmadából,

vagy Rumi Rajki István nagyméretű kisplasztikájában, 1931-ből.

1945 után, Kisfaludi Strobl Zsigmond felszabadulási emlékművének a rosszat puszta kézzel lebirkózó mellékalakjával a téma igen erőteljesen exponálódott újra a köztéri szobrászatban,

elég csak a legkacifántosabb történetű háború utáni szoborra, Pátzay Pál a budapesti Szent István-parkban néhány napra felállított, majd elbontott Wallenberg-emlékművére gondolni, amely évekkel később Debrecenben, a Biogal-gyógyszergyár védjegyeként bukkant elő újra,

hogy aztán másolatban 1999 óta, fél évszázad után újra eredeti helyén álljon, eredeti konnotációjával — függetlenül attól, hogy közvetlen mintája a XIX. század francia szobrászatából való, ám saját kora a szobrásztól ezt a fajta feldogozást kívánta meg.

Mikus Sándor két kígyóölője az 1960-as évekből nem járta a Pátzay szobrához hasonló kanosszát, noha a budapesti Rózsa Ferenc-kút hatvani első példánya a rendszerváltás után az egykori MSZMP-székház elől vándorlásba kezdett a városban, 1995-ben pedig vandálok áldozata lett,

de a női változat, inkább a gyógyszerészeti jelentésmezővel (a mögötte álló épületben évtizedeken át egy gyógyszerforgalmazó cég működött), a mai napig rendben a helyén van. Még a pitypang is kinyílik körülötte (a biztonsági kameráról nem is beszélve). Mikus Sándor két kígyóölő-szobráról, a férfi és női változatról itt olvasható részletesebb összehasonlítás.

A védtelenül, meztelenül az állatnak veselkedő hős kell tehát,

egyetlen jellegzetes pillanatba rögzülve,

és a hatáshoz feltétlenül hozzájárul,

hogy az életnagyságúnál nagyobb, kb. 250 cm magas bronzfigura Laborcz mosonmagyaróvári Diszkoszvetőjéhez hasonlóan ezúttal is a szobornál magasabb, keskeny talapzatra kerül, hangsúlyozottan kiemelkedik így a környezetéből és hozzájárul a szobor törékenység-érzetéhez.

Hatásának másik eredője a mozdulat összetéveszthetetlen egyedisége,

a csak derékmagasságba és nem fej  fölé emelt állat,

a lépésre lendített bal láb, a támadásra készülő jobb kéz, az ezek következtében előredöntött törzs,

a mozdulat hallatlanul finom egyensúlya és architektúrája,

amelyben a súlypont a derékrészre, a törzsre koncentrálódik,

a jelenet legdrámaibb, legdinamikusabb részlete itt artikulálódik,

már-már az önkasztrációba forduló,

eltúlzott gesztussal.

Az egész mozdulatban mégis inkább hétköznapi van, magától értetődő, evidens, valami nem heroikus,

valami egyáltalán nem rendkívüli, és ha csupán egyetlen apróságot kell kiemelni belőle, ami egyedivé, összetéveszthetetlenné teszi ezt a szobrot,

akkor én ezt a mozzanatot a hátralendülő jobb kéz nagyra növelt, meggörbített hüvelykujjában jelölném meg, a kollokviálisan jelzett mozdulatsor legszenvedélyesebb elemében.

Mert ebben alkot Laborcz Ferenc nagyot, ez fog megismétlődni más szobraiban, legszembetűnőbben talán a magyaróvári Diszkoszvetőben, hogy a szoborban ugyan csak egyetlenegy, nem is feltétlen a legjellemzőbb pillanatot látjuk, egyetlen kimerevített testtartást,

ez mégis képes úgy hatni, hogy felidézi az egész mozgássor dinamikáját, ami nyilvánvalóan köszönhető a lábtartásnak, a megemelt bal saroknak —

és szinte érzékeljük az amúgy nem látható következő pillanatot, amikor a jobb kéz a kinyújtott hüvelykujjal előrecsap, a kígyóölő elkapja az állatot,

bevégzi ellenfele utolsó másodpercét,

s a kihúzott számszeríjhoz hasonló alakban megformált kígyó majd a földre hull.

A többi részlet csak összehasonlító ráadás,

a Kígyóölőnek még aprólékosan megformált arca van, szemekkel, füllel, orral, szájjal, tekintettel,

figyelemmel, koncentrációval és eltökéltséggel, és hogy a felállítás kora, 1963, meg a szobor helyszíne, a rendőrségi épület is részesüljön egy engedményben, Lenin-sapkára emlékeztető frizurával —

de ez már túlinterpretáció, belevetítés. Séró ez, nem sapka.

Egy légies, könnyed, elegáns fiúalakunk van, afféle választóvíz Laborcz pályáján, vagy nevezzük útelágazódásnak, akárminek,

egyrészt a könnyed architektonika felé,

másrészt a realistább, mégis valamiféle absztrakcióval bíró figurális ábrázolások irányába, mint amilyen az egri Fazola Henrik,

vagy a rákoskerti Ülő munkás.

A rózsadombi Kígyóölő, 1963-ban, még minden később megvalósuló vagy éppenséggel azután soha nem realizálódó esélyt magában foglal, és sokkal nagyobbra nyitja a szobrász előtt álló távlatot, mint valamely egyszerű köztéri plasztika. Mindég.

*

Jóval a poszt közreadása után jutott kezembe a Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellé a miniszter által kirendelt Művészeti Bizottság 1962. október 18-i üléséről készült jegyzőkönyve és határozata, és ez alapján egyértelműnek látszik, hogy a szobrot nem 1961-ben, hanem 1963 eleje táján állíthatták. 1961 a kisminta első változatának elkészítési éve lehetett, a lektorátus zsűrije módosításokat kért a jobb karon, ám a szövegből az nem derül ki, miféléket, az viszont igen, hogy Laborcz ezeket elvégezte. 1962 folyamán a szobrász elkészítette az 1:1-es gipszmintát, a Művészeti Bizottság október közepén épp ez alapján hagyta jóvá a bronzbaöntést. Laborcz szobrának ügye (mely ekkor már úgy tűnt, sínen van, az alkotás a megrendelő, a II. kerületi rendőrkapitányság tetszését is elnyerte) épp azért került újra a Művészeti Bizottság elé, mert a szobrász kérte az 1:1-es minta honorálását is; ezt a pénzt végül meg is kapta. Az ülésnek a jegyzőkönyv szerint még egy érdekessége volt: a jelenlévő Pátzay Pál, aki tudvalevően a legközismertebb magyar kígyóölő-szobrot készítette, noha ez ekkor nem ott, a Szent István parkban állt, ahová eredetileg szánta, és arra a legcsekélyebb reménye sem látszott, hogy valaha is állni fog ott, a vita minden pontján averzióit és nemtetszését fejezte ki Laborcz Ferenc e szobrával kapcsolatban. Úgy látszik, a mindég valahogy erre a nagyon bonyolult viszonyra is vonatkozott.

*

A szövegben kép kíséretében említett szobrok a Köztérképen:

• Laborcz Ferenc: Kígyóölő (1963, Budapest, Rómer Flóris utca)
• Kolozsvári-testvérek, Róna József: Sárkányölő Szent György (Kolozsvár, 1904)
• Kolozsvári-testvérek: Szent György (Prága, másolat, 1967)
• Csontos László: Sárkányölő (Eger, 1969)
• Lóránt Zsuzsa: Szent György és a sárkány (Pécs, 1982)
• Rieger Tibor: Szent György-díszkút (Győr, 1998)
• Rétfalvi Sándor: Szent Bertalan (Pécs, 2004)
• Bíró Mihály: Jelenet az OTI-palota díszítő domborműsorozatából (Budapest, Fiumei út, 1913)
• Rumi Rajki István Kígyóölője (1931) a Szombathelyi Képtárban látható.
• Kisfaludi Strobl Zsigmond: Szabadság-szobor (Gellérthegy, 1947)
• Pátzay Pál: Kígyóölő (Debrecen, 1952)
• Pátzay Pál: Raoul Wallenberg-emlékmű (Budapest, Szent István park, 1999)
• (A Wallenberg-emlékmű hányattatásairól itt olvasható kitűnő blogbejegyzés.)
• Mikus Sándor: Rózsa Ferenc-emlékkút (Budapest, Szenes Hanna tér, 1966)
• Mikus Sándor: Küzdelem (Budapest, Uzsoki utca, 1972)
• Laborcz Ferenc: Diszkoszvető (Mosonmagyaróvár, 1967)
• Laborcz Ferenc: Fazola Henrik (Eger, 1965)
• Laborcz Ferenc: Ülő munkás (Budapest, Rákoskerti Közösségi Ház, 1980)