A blogírás kicsit olyan, mint a téli autóvezetés. Közlekedési szakemberek szerint hóban vezetni pofonegyszerű, mindössze három nehézség adódik a sofőr előtt: az elindulás, a haladás és a megállás. Hát ez most ilyen bejegyzés lesz, erre gondoltam, amikor még a nyár legelején elterveztem, hogy belevágok.
Nem fogok mást tenni, mint rövid kommentárok kíséretében közreadom annak a mappámnak a tartalmát (illetve, mivel nem önanalízis ez, ennek a tartalomnak egy részét), ahol a későbbi felhasználásra szánt vagy itt-ott megszerzett képeimet gyűjtöm és inspirációra ácsingózva időnként végiglapozgatom. A képek nagyobb része a megszokottól eltérően nem saját fényképezésem eredménye (a saját képek ebből a mappából általában a Flickr-en, a Facebookon vagy az Instagramon végzik, és csak ritkán itt a blogon), hanem internetes szerzemény (rendszerint ugyanezekről a fenti helyekről származnak), de ahol csak tudom, meg fogom adni a forrást. Június elejétől aztán elkezdett telni-múlni az idő, és tényleg olyan lett az egész, mint a téli autóvezetés, már az elindulás is nehézségeket okozott.
Mert hát mivel is kezdjem? Szobrokkal? A könnyen megoldható talányokkal?
Az egyik legnépszerűbb internetes mémmel,
ahol az eredeti atlaszokat fényképezésükkor azonnal felismertem a bécsi Graben egyik épületének a sarkán, anélkül, hogy a feliratra emlékeztem vagy egyáltalán felfigyeltem volna?
Vagy a másik internet-klasszikussal, amit ezerszer láttam már, mire véletlenül tudomásomra jutott, hogy valójában a neves párizsi fotós, Robert Doisneau (1912–1994) fényképe, és onnan már egyszerű volt azonosítani, hogy a férfiakt-töredék, ez az oly kedvesen és sajátosan megcirógatott fütyi François Rude a Diadalív keleti oldalán, a jobb pilléren látható,
Indulás 1792 (La Marseillaise) című féldomborművének egyik figurájától való? (És tessék, máris az “indulás”.)
De ha már Doisneau és szobor, akkor inkább Alberto Giacometti a műhelyében, háttérben filigrán gipszmintákkal, kiürült üvegekkel — a szobrászoknak, akárcsak a teherautósofőröknek vagy a szobafestőknek, vette védelmébe apámat és annak legkedvesebb nagybátyját anyám, a szálló por meg a benzingőz miatt sok folyadékot kell magukhoz venniük, gyerekfejjel így én is megérthettem, miért oly jókedvűek ők,
és ha képzőművészet, akkor ez a Doisneau-kép, képzelet és valóság felcserélésének kimeríthetetlen témájával,
és ha Doisneau-ihletés, akkor ez a gyönyörű csók, Nikolai Endegor kamerájából, Egy pillanat örökkévalósága címmel. Hát igen. Ez mindig is elgondolkodtatott,
a párizsi élet gazdagsága még a saját Metropolitain-turistaképemet is beragyogja valamelyest, csók ugyan nem csattan el rajta,
(zárójelben mentségemre legyen mondva, én néptelen képet szerettem volna a montmartre-i metrólejáróról, azon a nyáron Zeke Gyula előtti tisztelgésként, főként a mellényes hippi vagy kisebbrészt a padon ülő pár jelenléte zavaró közreműködés), ám Endegor fekete-fehér képén mindig el szoktam tűnődni, a fiú vajon rálép-e csók közben a lány lábára.
Mert a csók, a híres Rodin-csók,
hát persze, hogy a csók, mindig az a csók,
márványból vagy bronzból,
vagy márványból megint, itt Francesco Mosca Atalanta és Meleagrosz a vadkannal című szobrán,
még ha lehull is az álarc azelőtt a csók előtt vagy után vagy közben — de pszt! Hiszen ez egy csók.
Viszont ha már Nikolai Endegornál meg a képzelt valóságnál, utánzásnál és a klasszikus szobrászatnál tartunk, akkor a minden internetes szobros oldalon kötelező és népszerű, legteljesebben a Lens Culture oldalán hozzáférhető, Márvány című, tizennyolc tételt számláló sorozatnak kell jönnie, a nagyrészt a Louvre, kisebbrészt a Musée D’Orsay gyűjteményéből lefényképezett neoklasszicista szobrok, helyettesítve vagy kiegészítve mai mezítelen modellekkel. Maga a műtárgy, a kép mindig két eleméből jön létre, a klasszikus szoborból és belefényképezett aktképből, és mindegyiknek a címe is a francia “après” szóval, a “nyomán”-nal kezdődik.
A sorozat darabjainak alapvető trükkje a tükrözés,
az imitáció, az utánzás
vagy a kiegészítés.
Termékeny ellentmondásban van egymással
az eredeti anyag, a márvány
szürkés-fehére
és az adott szoborhoz hozzáfényképezett nő életteli színessége.
A három gráciának létezik egy, a fentitől eltérő változata is,
a befényképezett nő nem a talapzaton áll, hanem egy lépéssel a teljes szoborcsoport előtt, ugyanabban a pózban, mint a kiegészítő változatban.
És kézenfekvő eszköz az átmenet,
a két “szövet” összegyúrása, összeolvasztása, miközben az egyszerű utánzás is jogaiban marad;
ennek a heverő nimfának is van másik változata,
ahol a befényképezett nő felé a hátát fordítja a szobor.
Tükrözés,
beillesztés, megannyi változatban.
Auguste Clesinger szobra szintén elkészült még egy kiszerelésben, ezúttal másik perspektívában, az újabb kori színes szereplő ugyanabban a testtartásban, de a szoborhoz hasonlóan hunyt szemmel fekszik.
És az elhelyezéssel számos játékot végig lehet játszani,
két szoboralak közül csak az egyiket imitálni,
az utánzással, a másolással akár az egész kompozíciót újragondolni vagy átírni;
és a Lens Culture-on hozzáférhető kanonizált sorozat utolsó, XVIII. darabjaként újra A három grácia, most más,
ezúttal kétszer három alakos feldolgozásban, a fentebb látható változathoz képest ezúttal háttérrel.
(A Három grácia, de ezt csak zárójelben mondom, mindig is megmozgatta az internetes mémgyártók fantáziáját, hiszen három egymás mellett álló ruhátlan nő legalább akkora téma, mint három meztelen férfi.)
És nincs ugyan benne a kanonizált sorozatban, Endegornak erről a párizsi Opera Garnier oldalánál átköltött lámpaoszlopáról történetesen szintén van saját felvételem, még 2008 júniusából.
Az egész a nyilvánvaló irónián kívül arra jó, hogy egyrészt demonstrálja, az egykori idő idealizált, márványszoborban megörökített figurái és a mi korunk meztelen nőalakjai pontosan ugyanolyanok, másrészt hogy a figurális szobrászatban (néha a nem figurálisban is) test és szobor nem nagyon választható külön egymástól, figurális szobornak úgyszólván alapja az élő, meztelen, szinte anatómiai részletességgel megmutatott emberi test.
Egy időben ennek az elképzelésnek a jegyében vadásztam is azokra a nőket ábrázoló képekre a Fortepanon, amelyeken aktokhoz álltak modellt,
külön öröm volt,
ha a főtéma hátterében szobrok is fel-feltűntek,
és még az is lehet, elsősorban a kitűnő Bauer Sándor kamerája jóvoltából
időnként tévútra jutottam.
Ahogy az ugyanebben a kontextusban, “a titokzatos fekete háromszög”összefüggésében felmerülő
állítólagos woodstocki képeket nem hiszem,
akkor már ezeket a korabeli jugoszláv képeket
inkább igen (mindegyik a Mai Manó Galéria blogjáról),
Anca Cernoschit
vagy Carlos Revillát pedig mindennél jobban igen. De haladjunk csak tovább,
hiszen szobrok jönnek sorban, Eötvös báró még régi, Budapest ostroma előtti környezetéből
(csak összehasonlításul egy mai kép róla, nem is ugyanabból a szögből),
a földbe fúródó Jean Louis Rodolphe Agassiz, a svájci–amerikai tudós szobra Frank Davey közvetlenül az 1906-os San Franciscó-i földrengés után készített klasszikus szoborképén, abból az időből, amikor a fényképezés még kevesek kiváltsága volt,
újra egy internet-örökzöld, a zuhanyozó Lenin,
a hülyéskedők közül egy Gondolkodó,
a valószínűtlenek,
Vigeland persze,
ez a szülőhazájában, Norvégiában oly elkényeztetett különc,
Kadzsuháró temploma,
és ha Kelet, akkor kis viaszszoborban a tantrikus véda,
vagy nem; az az égnek emelt mosoly egész másnak szól, de joggal szól;
és persze sok saját kép is. A működő működös lovas Rákóczi,
az innen
vagy onnan kimaradók,
a Kerepesi úti lakótelep
mára még megmaradt,
de azonosítatlan
erkélydíszítő domborművei, éveken át foglalkoztató talányok,
aztán olyan képek, ez Marosvásárhelyről, a Bolyai utcából,
vagy ez, Emilio Greco 1973-ban elkészült, de csak 1987-ben felavatott Guggoló alak Nr 4 című szobra, a harsány Olaszország ajándéka a szemérmes Egyesült Királyságnak London belvárosában, amikkel végül,
akárcsak az esőcseppes, madár–virág díszítésű ruházatban 2008 óta Amszterdamban álldogáló Spinozával, Nicolas Dings szobrával, bármennyit igyekeztem,
az évek során nem tudtam
mit kezdeni. Ennél a közlekedési táblánál is csupán a kézenfekvő “mackósajt” cím jutott eszembe,
Simon Bolz Rock’n’roll refugee című képénél, ami már nem is szobor, csak a kíváncsiság.
Ugyanilyen befulladt projekt lett az amszterdami Rijksmuseum háta mögött álló diszkoszvető férfiakt,
az út túloldalán álldogáló Biblis méltó párja,
de azzal legalább tudtam mire jutni.
Vagy örök témáim, az ötujjas kezek, ez épp Nelson Mandeláé, Londonból,
ez a Kiss Kovács Gyula szobráé Józsefvárosból,
ez Bernini, Rómából, ami, onnan tudhatjuk jól, nem is Bernini,
ez viszont biztosan Mikus, az Erzsébetvárosból, a Szenes Hanna térről — az ötujjas kezekből jól láthatóan túltermelésem van.
Van aztán az az eset, mint itt,
Kerényi Jenő
1959-es,
győri pályaudvari homlokzati reliefjének részleteinél,
melyekről itt ejtettem szót,
hogy aztán pár órával később, a surló napfényben akadtak végül jobbak.
Máskor olyasmi ragadt ebben a mappában,
aminek a Flickr-folyamomban közreadott változatát sokatmondóbbnak találtam.
Van kép, amelyik egy-egy blog bevezetőjének megírásához segített hozzá (ez a kormánykerék például itt),
és előfordul, hogy egyik-másik szobrot gyakran látom,
újra le is fényképezem,
már nem teszem be utólag egyik képet sem.
Aztán itt van Laborcz Ferenc fantasztikus kis szobrának,
az 1965-ös Vívóknak
a Pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből egy szép nyári nap Nagy András segítségével
lefényképezett kis sorozata. A kis szobor valóságos megtestesítője blogom fő tézisének, az elvonatkoztatott, geometrikus-architekturális figuralitásnak.
A képekkel rengeteget szórakoztam egy időben, átszabtam, retusáltam, színesből fekete-fehérré változtattam őket, de mivel a Vívók megmaradt kisplasztikának, és soha nem lett belőle köztérre került szobor, külön bejegyzést én sem írtam róla.
Előfordult aztán olyan is, hogy egyik bejegyzésem, az Írósorsok megjelenése után kis ajándékküldeményt kaptam,
ezeket a képeket a blog egyik legfigyelmesebb olvasójától, Szilágyi Gábortól,
és ez most alkalmat ad rá, hogy elmondjam, amit abban a posztban a műfaj miatt nem lehetett, de aminek magyarul is létezik irodalma, hogy a prágai Sztálin-szobor alkotója, a tragikus végű Otakar Švec (1892–1955) szobrászként nem akárki volt,
két diktatúra előtt, fiatal korában még ilyen szép expresszív szobrokat csinált,
hogy aztán nem sokkal az ő halála után a háta közepére sem kívánt főművét ugyancsak elérje az idézett posztban is emlegetett végzet.
Hyppolite Flandrin Tengerparton ülő fiatal férfi aktja (1836)
és a fényképezés egyik úttörője, von Gloeden báró Káin című fényképe,
Rudolf Bauer kis grafikája
Karl Peter Hasselberg Alvó nimfájáról (1892),
mindezek egyetlen képben összefoglalva, Celine Aernoudt fényképén,
és egyáltalán a szoborárnyék mint utánzat; messzire vezet ez.
Itt az e bejegyzés kezdőképévé avanzsált kivágat, ugyancsak ebben a mappában őrizgetett kép — ha valaki a Kálmán Imre mindentől 5 m-re című posztra lapoz és legörget az aljára, meggyőződhet róla, hogy a kijelentést és a visszakérdezést a blogban valóban így sodorta egymás mellé a véletlen. De hát minek kell lennie az édeni és a semmi közt? Mert itt van például Kényelmesen című posztom elő- és utótörténete. Most persze úgy teszek, mintha nem a kép lett volna meg előbb, hanem a szöveg. De a bejegyzés kedvéért játsszuk végig ezt, képzeljük el, hogy a szöveghez kerestem képet.
Mert lett volna klasszikus festmény, Richard Tuschmann Hopper-meditációk című sorozatának egyik darabja, amely különben maga is intertextuális utalás,
idézete Edward Hopper (1882–1967) Nő a napon című, 1961-es olajfestményének.
Volt fényképezett olvasó lány is, kicsit talán túl szabályos ahhoz, amire nekem kellett,
akadt aztán nagyon érdekes is,
meglett színesben is, hogy a hajópadló jobban érvényesüljön,
volt könyvhalmon ülő,
volt hajópadlóra tett könyvhalmon ülő, végre szemüveges lány,
akár még hajópadlós könyvhalmon ülő szemüveges olvasó (vagy hát a könyv felett elbámuló) változatban (de hát olvasni így kell, néha-néha felfüggeszteni),
és e kis fikció szerint közeledtem már a megnyugtató végeredményhez, de a lány nem gyűrte eléggé a könyvet,
aztán igen, a könyvet gyűrte már, de a lábfeje nem látszott,
és végre lett olyan is, amin ott volt a lábfej, de ez mégiscsak színes blog, hiába volt a képnek külön címe, egy félbehagyott regény olyan, mint egy félbehagyott szerelem,
azt hiszem, nyilvánvaló, hogy miért erre az élveteg és mosolygós, az olvasást egy pillanatra épp felfüggesztő, mindent egybevetve gonosz verzióra esett a választásom,
és nem erre a bájosan csalárd könyvrombolóra. De a játéknak itt vége, mert mint elárultam, persze hogy a kép volt meg legelőbb, és csak aztán a szöveg, ám mégsem volt vége az egésznek. Ez az egyetlen bejegyzésem, amit utóbb lefordítottam angolra (a másikat eleve angolul írtam), és érdekelni kezdett a kép főszereplője.
Ő Shane van der Westhuisen, 1989-ben született a dél-afrikai Durbanben, igazi búr szépség, pillanatnyilag modell, de jövőjét a televíziózásban és a színházban képzeli el. Adottságai nyilvánvalóan kecsegtetik azzal a reménnyel, hogy bármelyik területen gyorsan ér el majd sikereket.
S míg ezt megtudtam, előkerültek a könyves főkép készítésének részletei, amolyan werkképek vagy BTS-jelenetek,
a hajópadló a helyén, báránybőr is került,
kalap is,
bár mint a tyúk vs tojás-probléma, úgy jelentkezett ez nekem, nem tudtam eldönteni, vajon ez a kalap föl vagy éppenséggel le lett véve,
ahogyan erről a két képről sem tudom megállapítani,
melyikük készült el előbb. De az időrend most talán nem is olyan fontos.
Másik hasonló nyomozásomnál, a meztelen nővel sakkozó Marcel Duchamp-t ábrázoló nevezetes fényképnél fontos az időrend. A felvétel 1963-ban készült, a Pasadenai Művészeti Múzeum akkori nagy Duchamp-életműkiállításán, és az ekkor 66 éves, szépen cigiző Duchamp (nagy idők nagy tanúja) ikonográfiájának egyik legemlékezetesebb darabja lett. Sakkpartnere se akárki, bár a felvétel idején még csak húsz éves egyetemista, Eve Babitz, idővel nagy idők nagy amerikai nyugati parti tanúja szintén (nem mellékesen Igor Stravinsky keresztlánya), aki barátja, a képsorozatot készítő Julian Wasser kérésére vállalta el a női szerepet.
A Babitz visszaemlékezése szerint egy hétköznap, talán csütörtök reggel 7-kor lezajlott fotózás során egész sorozat készült a performanszról, szándékosan úgy, hogy a háttérben Duchamp A nagy üveg című munkája látsszon.
A fényképezés során, Babitz úgy emlékszik, Duchamp háromszor verte meg gyorsan, néhány lépésben őt, sakkozni alig tudót rögtön a megnyitások után, miközben különféle témákról beszélgethetett franciául (nem tudta róla, hogy Duchamp beszél angolul) egy elegánsan öltözött, választékos, idős úriemberrel, “aki mindenütt ott volt” (többek között keresztapja Tűzmadarának botrányos párizsi bemutatóján is. De hát melyik akkori Stravinsky-bemutató nem volt botrányos?).
A sorozatból néhány nap múlva az itt elsőnek bemutatottat választották ki a fotóssal, Wasserrel és Duchamp-mal közösen. Duchamp igen elégedett volt a képpel, Babitz határozottan úgy érezte, bármelyikkel igen elégedett lett volna, de a nagy ember tapintatosan arra mondott igent, amelyiken a lány arca nem látszik,
a kanonizált fotó aztán változatokat (Fernando Arrabal — Mathilde Reumaux)
és ellenváltozatokat is jócskán szült (Natasha Staples — Dai Lowe). Csak ezeknek a hátterében A nagy üveg már nincsen ott.
Lehet, hogy az édeni és a semmi között A nagy üvegnek kell ott lennie?
*
A bejegyzés címe Esterházy Péter Thomas Bernhard-idézete, ahogyan ez a Függő szövegében szerepel. Különben is jön a tél.
François Rude a Diadalíven látható, 1828-ban készült féldomborművének képe a Wikimediáról való, és Alvesgaspar fotója.
Csak a képre emlékezem 