Ujjgyakorlat következik, 2021 februárjában egy már majdnem besötétedő délutánon végigsétáltam a Lövőház utcán, az egykori “lövőház” felől a Mammut irányába, és mobiltelefonnal kötelességszerűen végigfényképeztem az utca páratlan, bal oldalán látható kapubejáratainak a díszítő domborműveit. Illetve hát nem a teljes táblákat (ezerszer lefényképezett kedves darabjaim ezek), most mindegyikből szándékosan csak a rajta látható alak vagy alakok lábfejét, amelyek nagyjából mind szemmagasságra vagy attól kicsivel lejjebb esnek. De végül arra gondoltam, nem illesztem be ezt a sorozatot a különösebb hírverés nélkül folyamatosan gyarapodó gyűjteményembe, a szoborlábakról készített régi posztomba (az egyik itt következő részlet egyébként szerepel ott), hadd burjánozzon inkább a láb, minden figurális szobor legelmaradhatatlanabb alkotóeleme — és mivel a figurák nagyobb része mezítlábas, címnek és műfaji megjelölésnek is meg fogja tenni az írás élén olvasható szó.
“Lábujjgyakorlat” olvasásának folytatásaKategória: Domborművek
Hová megyünk, honnan jövünk
És mik vagyunk, kívánkozik a cím két eleme közé a kérdés, de nem akarok sem Paul Gauguinnel, sem Illyés Gyulával versenyre kelni a válaszadásban. “Hová megyünk, honnan jövünk” olvasásának folytatása
Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról
Május legvége, június eleje lehetett, amikor a Fortepanon kalandozva rátaláltam Szenczi Mária képeire. Biztos, hogy ekkoriban történt, mert a Vilt Tibor pályáját áttekintő és a csepeli strandon álló szobrát részletesebben bemutató posztomba júniusban, utólagosan szúrtam be Szenczi Mária két Viltről készített képét, és egy Szabó Ivánt ábrázoló fotóját az akkor nem túl régi Szabó Iván-posztba is. “Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról” olvasásának folytatása
A szép szám
Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.
Az aranyból faragott királyfi
Anglomán vagyok, habár ez nem köztudott rólam, mert nem szoktam hivalkodni vele. Anglomániám kialakulásának történetét, általános jelentőségét, hatásának a hétköznapjaimra gyakorolt vonatkozásait ma már csak azoknak mesélem el részletesen, akik egy jégkockára töltött whiskey vagy egy középerős barna sör mellett rákérdeznek. Tudom persze, az egyik skót, a másik ír, vagy mindkettő ír, de a nagyokban éppen az a jó, hogy nem kell kérdezgetniük úton-útfélen, mitől nagyok ők. “Az aranyból faragott királyfi” olvasásának folytatása
Gellérthegyi álmok
A gellérthegyi Jubileumi Park 1965-ben létesült. A park megépítése a korszak fontos látványberuházásának számított, noha a korszak még egyáltalán nem ismerte ezt a szót; a felszabadulás 20. évfordulóját kívánták emlékezetessé tenni vele. A “felszabadulás” szót viszont nagyon is jól ismerték a magyarok, bár mélyebb értelmét nem nagyon firtatták, hiszen akkor saját felelősségüket is keresniük kellett volna, a magyarok pedig sok mindent csinálnak szívesen, de a saját felelősség keresése nem tartozik ezek közé. Bővebben
A szépen cigiző Weöres Sándor
Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”. “A szépen cigiző Weöres Sándor” olvasásának folytatása
A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok
Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. “A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok” olvasásának folytatása
Bikavezető
Eszembe jutott egy sor, variáció-sorozat inkább, szaladt szinte magától, “Bálon berekedni — Tálon teregetni — Vállon veregetni”, de valami zavart benne, ezért megkérdeztem egy hozzáértő jó barátomat, ő mit gondol, szerinte miért akad meg. Azt válaszolta, szerinte azért, mert a harmadik rész első szava az előző kettőével ellentétben kettős mássalhangzós. Mivel a “Válon veregetni” (a Váli-erdő környékén, Vajda János stb.) már túlságosan elbonyolódott volna, és mivel a kiindulópont épp ez a harmadik, leghétköznapibb idiómaként létező részlet volt, hagytam a fenébe az egészet.
Van itt minden
Van bizony. Kerényi Jenő monumentális pirogránit anyagú domborműve, A gyógyítás története olyan karakterű műalkotás, hogy szinte úgy tetszik, ha nézője végigsorolná a bal felső saroktól a jobb alsóig a rajta látható dolgokat, egyúttal az értelmezését is elvégezné; akárcsak a modern prózában, ahol a történet megközelítő ismertetése néha egyenértékű vagy éppen azonos a prózai mű jelentésadásával. A dombormű szignója szerint 1964-ben készült, 1965-ben helyezték fel az akkorra az Azbej Sándor tervei szerint a Tisztviselőtelepen felépült orvosegyetemi kollégium rövidebbik, keletre eső utcai homlokzatára. “Van itt minden” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 