Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról

Május legvége, június eleje lehetett, amikor a Fortepanon kalandozva rátaláltam Szenczi Mária képeire. Biztos, hogy ekkoriban történt, mert a Vilt Tibor pályáját áttekintő és a csepeli strandon álló szobrát részletesebben bemutató posztomba júniusban, utólagosan szúrtam be Szenczi Mária két Viltről készített képét, és egy Szabó Ivánt ábrázoló fotóját az akkor nem túl régi Szabó Iván-posztba is. Augusztusban az Indexen, a Fortepan-rovatban Barakonyi Szabolcs és Kiss Eszter részletesebben is írt a fotóművészről, pályafutásáról, megtört képzőművészi ambícióiról, sok kortárs képzőművésszel ápolt barátságáról meg arról, hogy a képanyag, amelyben jó néhány művészportré, munka közbeni műhelyfotó látható az 1950-es évek közepéről, miként került a Fortepan gyűjteményébe. E cikk Facebook-megosztásakor derült ki számomra egyértelműen, hogy az adományozó Aradi Péter, közeli jó ismerősöm, aki a felajánlással, az anyag átadásával ilyen módon édesanyja hagyatékát tette közkinccsé. Arra gondoltam, hogy a gesztusra ezeken a lapokon is felhívom a figyelmet, és mivel az említett Fortepan-képek között több felvétel is szerepel Megyeri Barnáról (az Index áttekintésében ezek a képek nincsenek benne), a korszak fiatalon elhunyt óriási szobrásztehetségéről, a blogom egyik nagy, a körülmények miatt a lehetőségeit sohasem beteljesítő favoritjáról, ezt a két dolgot, Szenczi Mária képeinek dicséretét és Megyeri Barna rövidre fogott pályaképét összekapcsolom.

Tehettem volna másképp is, ha pusztán Szenczi Mária képeit és tevékenységét akartam volna közhírré tenni, hiszen a sorozatban látható például néhány 1956-os keltezésű kép a két évvel ezután elhunyt, már munkaképtelen Medgyessy Ferencről, a magyar szobrászat iskolateremtő alakjáról is,

továbbá Medgyessy sok szobráról a Százados úti műtermében, az egyik ráadásul úgy,

hogy a korcsolyázó, jégtáncos párost (!) ábrázoló szobor mögött balra, a háttérben jól látható Medgyessy Hídépítők című, 1950-ben a József Attila Színházzal egy tömbben lévő angyalföldi  lakóépület Róbert Károly körút felé eső oldalán elhelyezett monumentális reliefjének a kis változata, ezt a domborművet pedig

már évek óta tartogatom,

hogy idővel majd a most még csak tervként dédelgetett A munka domborművei című áttekintésem egyik tétele legyen belőle.

Szemmagasságban induló erőteljes monumentalitásával,

közeli részleteivel,

sőt még nem autográf vagy nem különösebben díszes kalligráfiával kiírt mesterjegyével is

olyan nagyszabású mű, ugyanakkor olyan sok egyéb információt igényel Medgyessy Ferencről (ugye, megint az a hiányzó debreceni szobor-út!, már másodszor használok zárójelen belüli felkiáltójelet, pedig ennél az írásjelnél csak a mondatzáró három pontot gyűlölöm jobban), nehogy zsákutcába tévedjen a gyanútlan fiatal szemlélő, hogy ez most még korai volna. De azért a dolgok sokszor fordulnak vissza saját maguk felé, a Fortepanon van 1975-ből való fotó Medgyessy domborművéről,

a szürke, kormos, lepukkant Budapest idejéből. (Még mintha az aprópénzt számláló szépen cigiző férfi is szobor volna.) Jöjjön akkor Megyeri Barna, mivel kevéssé valószínű, hogy a közeljövőben eljutok azokra a helyekre, ahol az ő általam még le nem fényképezett szobrai állnak, egy rövid bemutatáshoz azonban van néhány felvételem.

A rövid bemutatásnak szárazak, egyszerűek a tényei: az 1920-ban Nagyváradon született Megyeri Barna Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványaként 1937 és 1942 között elvégezte ugyan a Képzőművészeti Főiskolát, diplomát végül nem szerzett, ehelyett  haditudósító lett a szovjet fronton, rövid kolozsvári tartózkodása és Pestre költözése után pedig, 1948-tól nyakig süppedt a magyar szobrászat szocreál átalakulásába. 1956 után az ő művészete is kezdte megérezni az újabb, modern hatásokat, éppen Medgyessy Ferenc közelébe került, bár nem lett belőle a népi szobrászat képviselője. Fióknak készített, nem köztéri munkáiban radikálisan új kifejezési formákkal kísérletezett, ám a felületes mai szemlélő köztéri szobraiban mindennek kevés nyomát láthatja; Megyeri Barna fiatalon, negyvenhat évesen, tulajdonképpen éppen csak a szobrász-életkorba lépve váratlanul meghalt. Látható hagyatéka csonka és mégis nagyon ígéretes, soha meg nem valósult perspektívájának a kezdőpontjai megítélésem szerint határozottan le vannak téve — ezért merészeltem egy korábbi bejegyzésemben a korszak “szupertehetségének” nevezni.

És ha már eddig domborműről volt szó, legyen elsőként Megyeri Barnától szintén egy dombormű, mégpedig az 1954-re az Újlipótvárosban felépült belügyminisztériumi garázs Balzac utcai oldaláról,

szintén igazi szocreál mestermű, ugyancsak A munka domborművei című képzeletbeli sorozatomból. A garázsépület nyers ipari jellegével meglehetősen kilóg közvetlen környezetéből — noha a Körúttól kifele, a Szent István park vonalától északra, Angyalföld irányába esik, Újlipótvárosnak arra a részére, melynek iparivá változásáról Spiró György olyan érzékletesen számol be főhőse, Fátray utolsó regénybeli sétája kapcsán a Tavaszi Tárlatban, még így is jó néhány Bauhaus-jellegű vagy ihletésű épület veszi körül a harmincas-negyvenes évek fordulójáról. Nehezen tudom eldönteni, hogy a dombormű (és párdarabja, a Felka utcai oldalra eső, hasonló tárgyú, az épület funkcióját közhírré tévő Madarassy Walter-dombormű) vajon oldja vagy még tovább feszíti a garázsépület és közvetlen környezete különbségét.

Bizonyos, hogy az öt függőleges darabból összeillesztett,

2-1-2-es osztásban az autó (a karosszéria, a gumi, illetve a motor) szerelésével foglalatoskodó munkásokat, férfiakat és nőket ábrázoló,

megvalósulását korabeli pályázaton elnyerő táblakép az eredeti szándék szerint az épület humanizálására, megszelídítésére szolgált —

mára az idő a városi szennyezéssel karöltve ítéletet mondott felette, remélhetőleg csak ideigleneset, hiszen olyan gyönyörű, míves, biztos mesterségbeli tudással megalkotott kordokumentum, amivel muszáj megtanulnunk együtt élni. Mindenesetre újabb, nem archív, nem Fortepanos példa rá, hogy a gyerekkoromban, úgy a hetvenes években általában hogyan festettek a köztéri képzőművészeti alkotások.

Időrendben ezen a helyen

főmű következik, Megyeri Barna talán leglátványosabb, legmerészebb és legérdekesebb köztérre került szobra,

az 1956-ban az akkoriban felépült nagy Kerepesi úti lakótömb egyik teresedésében felállított Spartacus című szobor. A három fenti kép közül az első és a harmadik 2017 tavaszi, a középső hat évvel korábbról való, és nagyjából látható, mi keseríti meg a szoborfényképész életét.

A szobor közvetlen környezetét, a kis teret benőtte a jószerével áthatolhatatlan örökzöld tuja,

teljes egészében, alsó részével együtt a plasztika semelyik oldalról nem látható,

legfeljebb szépséges részletei,

a modernista módon elnagyolt izomzat,

az anatómia vázlatszerű odavetettsége,

aztán a magasba emelt pajzs,

ez a több oldalról is

megcsodálható

védekező eszköz

látszik jól

mint a kompozíció legmagasabb pontja.

Ezeken kívül inkább tényleg csak metszetek,

a fej és az arc látszik

különböző szögekből, maga a rendhagyó testtartás,

és erősen korlátozott a szobor körbejárhatósága.

Tényleg nagyon a résen (rés a pajzson, jön automatikusan az asszociáció),

két tujabokor közötti keskeny sávban

kell annak lennie,

aki megpróbálja értelmesen körbejárni a szobrot. Spartacus 2017-es ideológiai státusza

és megítélése egyébként nagyon hasonlatos Dózsa Györgyéhez,

így hát a teremtett természetnek ez a lassan tovatüntető játéka

akár szándékosnak is tekinthető, ugyanakkor ez a zöld megtévesztő, jelentéseltoló nézetben mutatja a szobrot: az alsó, félkönyékre támaszkodó, fegyver nélküli jobb kar és a lábfejek eltűnése valójában a felemelt pajzsra, a diadalmasságra, a győztességre teszi a hangsúlyt, pedig a Spartacus eredeti akcentusa ezzel ellentétesen éppen a vesztésre, a legyőzöttségre helyeződhetett. (A szobor köztérképes oldalán, link legalul, két archív kép is látható a szobor háborítatlan eredeti állapotáról.)

Akárhogy van, és akárhogy sikerül a körbejárás, itt egy hasonlítatlanul eredeti, kitűnő, gondosan elképzelt férfi-akt plasztikáról

fog ítéletet mondani hamarosan a szabadjára engedett városi növényzet.

1956-ban járunk, a Spartacus-szobor felállításának évében, és abban az évben, amikor Szenczi Mária a bevezetőben említett fényképei készültek Megyeri Barnáról — itt az ideje, hogy ezek következzenek.

Nagyrészt beállított portrék a szobrász epreskerti műtermében, tiszta munkaköpeny, kigombolt fehér ing, a háttérben mindenütt a mindenkori szobrász műhelyének örök védjegyei, töredékek a múltból, már elkészült vagy kikísérletezett munkák, torzók, részletek,

a képeken érezni Megyeri szelíd, engedelmeskedő kényszeredettségét,

a pózok mesterségességét, hogy elkészüljön az a bizonyos szobrászkép.

Még azokon a képeken is, ahol Megyeri valamelyik munkájának kismintáját,

vagy kisplasztikáját tartja a kezében —

ezek közül még ez a félig elmosolyodó, a kezében tartott archoz igazodó portré sikerült a legjobban.

És van egy kép, ami viszont mindent visz, bár a mesterséges beállítás itt is nyilvánvaló, az elhelyezkedés groteszksége mégis mindenért kárpótol. Ebben van benne az a frivolitás, az az irónia, aminek, ez meggyőződésem, nem volt elegendő ideje kellőképpen kifejlődni Megyeri Barna váratlanul derékba tört pályáján, de ami rendkívüli technikai tudásának, jó kezének köszönhetően egészen bizonyosan messzire vitte volna őt. Jósolni persze könnyelműség: Kalló Viktor is igen jó kezű, zseniális fiatal szobrász volt, 57 után viszont úgy beállt a Kádár-rendszerbe udvari szobrásznak, hogy azt a 89 utáni évek sem tudták többé lemosni róla (a liberális demokrácia rövid konszolidációja persze általában nem a megbocsátásáról volt híres, illetve esete válogatta, de ez külön litánia); visszavonultan, jóformán elfeledve halt meg néhány éve, noha tehetsége ennél sokkal többre érdemesíti.

A játékos kísérletezőkedv Megyeri Barna épp soron következő művén, a debreceni Nagyerdő irodalmi pantheonjában 1957-ben felállított Arany János-mellszobron nem látszik,

az abszolút klasszikus portré ráadásul csak technikailag köthető Megyeri Barnához, ő Medgyessy Ferenc gipszmintában ekkorra már elkészült, de a mester visszavonulása miatt befejezetlenül maradt

mellszobrát tökéletesítette.

És csak kisebb részt érvényesül az 1954-ben felépített miskolci rendelőintézet timpanonjában 1960-ban elhelyezett, a gyógyítás allegóriájaként megformált fali díszítőszobornál (a kép előterében Marosán László ugyancsak 1960-ban felállított Korsós nője látható; a timpanon-szobrot és a korsós nőt is egy-egy külön dédelgetett terv, sorozat már lefényképezett darabjaiként veszem ide),

mely első ránézésre echte szocreál ábrázolásnak tűnik,

igazából azonban ott bujkál benne

valamiféle ironikus félmosoly, kikacsintás, játék és félszeg évődés a szintén nem vérengzőnek beállított fenevaddal. Igazából nemcsak e poszt fiatal, de az öreg olvasóitól is félek: túlságosan könnyű ezekre a szobrokra rávetíteni a korábbi évtizedek emlékeit.

Ahhoz, hogy Megyeri Barna művészetének igazi modernségét meg tudjam mutatni, ismét a Fortepanhoz kell folyamodnom, a Metropol szálló egykori presszójának falán elhelyezett figurákat ábrázoló képhez. Sajnos, az 1960-as belső felújításkor állított bronzfigurák később eltűntek, valószínűleg megsemmisültek, pedig ezeknek van a legtöbb köze ahhoz a kísérletezéshez, melyet a síkkal és a térrel Megyeri szobrászi pályafutásának kezdete óta folytatott a műhelyében, és amelyekből 1998-ban összegyűjtöttek, több megsemmisült darab esetében rekonstruáltak egy kiállításnyi anyagot. A Balkon hasábjain a Lázár Eszter leírta alkotásokhoz képest itt, még ebben a csak félig-meddig nyilvános köztérben is 1960-ban persze figurális ábrázolások kellettek, a tiszta geometriának ekkor még óhatatlanul háttérbe kellett szorulnia, de hogy eddig nem a levegőbe beszéltem Megyeri Barna modernizmusa kapcsán, azt talán ez az archív kép, a sok szertelenül elhelyezett, szándékosan elnagyolt, inkább csak jellegzetes vonásokkal megrajzolt figura is bizonyítja.

És hát az utolsó olyan Megyeri Barna-szoborhoz érkeztem, amelyről saját képeim vannak, de ezeket a blog olvasói ismerhetik már a fekvő nőket bemutató posztomból (végre egy megvalósult ötlet, bár majd ki fogom fejteni részletesebben is). A hosszú tömbön térdét felhúzva végignyúló fekvő, behunyt szemű nőt

Nyugalom címmel 1963-ban állították fel egy zuglói társasház kertjében, és a közelebbi műfaj rendkívüli szépségű darabja.

Figurális, kollokviális alkotás ugyan,

de pontosan a határon áll, rendhagyó testtartásával, egyetlen tömbjéből kinövő finom részletmegoldásaival,

sokoldalúságával, amit itt a szó eredeti értelmében kell érteni, vagyis a szobor minden oldaláról, minden nézetéből teljes képet nyújt,

éppen ellép valami új, valami addig meg nem tapasztalt felé.

Erre a nőszoborra és a Spartacusra alapozom régóta azt az észrevételemet, most már semmilyen módon nem verifikálható megjegyzésemet,

hogy Megyeri saját korának egyik legnagyobbja lehetett volna, ha megéri a hetvenes, nyolcvanas éveket, saját hatvanas éveit.

Ebben a csonka formában, töredékesen ez a félbe-, negyedbe maradt életmű zárvány lett, tovatűnt tudósítás létrehozójának be nem teljesített modernizmusáról, az új iránti ambícióiról —

de sokszor éppen a beteljesületlenség, a bevégezetlenség, az igazolhatatlanság ápolja legfigyelmesebben a dédelgetett elképzeléseinket. Megyeri Barna torzó hagyatéka ennek a felismerésnek a nyomatéka. Egyáltalán nem vigasz, hogy ez mindössze a túlélők, az utókor tehetetlen hübrisze.

*

A bejegyzésben képpel emlegetett művek a Köztérképen:

• Medgyessy Ferenc: Hídépítők (Budapest, 1950)
• Megyeri Barna: Az újlipótvárosi BM-garázs Balzac utcai domborműve (Budapest, 1954)
• Megyeri Barna: Spartacus (Budapest, 1956)
• Medgyessy Ferenc–Megyeri Barna: Arany János mellszobra (Debrecen, 1957)
• Megyeri Barna: Kígyót taposó nő (Miskolc, 1960)
• Marosán László: Nő korsóval (Miskolc, 1960)
• Megyeri Barna: Figurális díszek a Metropol Szálló presszójának falán (Budapest, 1960)
• Megyeri Barna: Nyugalom (Budapest, 1963)

*

Mint minden hasonló alkalommal, ezúttal is külön hálás vagyok a Fortepan lenyűgöző gyűjteményének.