Felvészem a lantot

Remélem, megbocsájtja nekem az olvasó a cím keresettségét, ugyanakkor kárpótolja majd, hogy az Arany Jánostól kölcsönzött és visszafele ferdített sorral éppen a költő megélte és megörökítette kora öregkori férfidepresszió ellentettjét fogja jutalmul kapni: két, erőtől duzzadó, az élettől még sokra számító és sokat váró, félmeztelen, kőből készült nőt.

Eredetileg ezen a helyen csak Kocsis András Helikon című szobráról akartam írni, elsősorban a blogban immár kézzelfogható szálat jelentő, többször emlegetett “Balaton kapuja”-koncepció keretében (itt, itt és itt volt szó erről), de ahogy ez lenni szokott, a dolgok túlfeszítették saját keretüket. Magát a szobrot, a Helikont kétszer is (először 2009-ben, másodszor 2014 nyarán több ízben, már a blogra tekintettel) fotóztam, de aztán a képeket kiválogatva eszembe jutott Pándi Kiss János a balatonszárszói kikötőben álldogáló lantos nője, amit viszont 2012 óta minden nyáron, kora reggeltől sötétedésig számtalan alkalommal fényképeztem már le. Azonos a két szobor közelebbi szobrászati kategóriája (mindkettő ugyanazzal a hangszerrel, lanttal a kezében álló nő), státusuk, funkciójuk is hasonló (mindkettő egy-egy balatoni kikötő sétálórészén elhelyezett díszítőszobor, Győri Dezső boglári Tornászlányához hasonlóan), a köztük lévő bő tíz éves korkülönbség ellenére szegről-végről ugyanannak a korszaknak a leányai, és még a két szobrász, Kocsis András és Pándi Kiss János között is jócskán van hasonlóság. A legfontosabb ezek közül az, hogy mind a ketten 1905-ben születtek, Kocsis Kolozsváron, Pándi Kiss a művésznevébe belefoglalt Pándon; Kocsis már visszavonultan, új szobrot utolsó éveiben nem állítva, 1976-ban halt meg, Pándi Kiss öt évvel később, 1981-ben. A generációs közösségen túl akad néhány egyéb párhuzam is — és ugyan érintőlegesen mindkét szobrász szerepelt már a blogon, saját szoborral, önálló posztban bemutatva eddig még nem (ha csak Kocsis sokféleképpen emlegetett Népstadion-beli

Mezőgazdasági brigádját, valamint

a Teniszező lány komlói alumínium változatát (mely szobornak a blog talán eddigi legszebb fényképfelvétele köszönhető),

illetve Pándi Kiss korábban két ízben is megidézett Hajógyári munkását nem számítom ide). Miért ne legyen hát a két balatoni lantos nőszoborból összevetés?

Kocsis András és Pándi Kiss János hasonlósága elsőre mégsem annyira magától értetődő. A Fortepanon Zsivkov Anita és Koós Árpád jóvoltából egy idő óta hozzáférhető az a fényképgyűjtemény, amely feltehetőleg Kocsis András, illetve lánya, a tévés díszlettervező Kocsis Mária (régi tévéműsorok stáblistáin a neve sokszor Kocsis Mari formában is olvasható volt) hagyatékából származik. Sok korabeli műteremfotó, készülőfélben vagy éppen vadonatújan avatott Kocsis-szobor látható itt, és jó néhány képen maga a szobrász is ott szerepel fiatal emberként, majd fiatal szobrászként a harmincas évektől úgy nagyjából a hatvanas évek végéig. Erről az általában szépen pipázó, az idő teltével egyre joviálisabb férfiarcról mintha azt lehetne leolvasni, hogy Kocsis András a maga aktív idejében a korszak kivételezett művészarisztokráciájához tartozott, olyan köztéri szobrászként, akinek józan kedélyét nem zavarták meg különösebben a kor közéleti vagy művészeti turbulenciái. Erről a habitusról tényleges mestere, a nála jó két évtizeddel idősebb Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) juthat könnyen eszünkbe. És valóban nagyon hasonló a pálya, tanítványé és mesteré, ha eltekintünk ettől a bizonyos, éppen a két világháború között eltelt plusz húsz évtől. Kocsisnak csak egynéhány jelentősebb köztéri alkotás jutott az 1945 előtti időkben (ezek közül a Nemzeti Sportcsarnok alumíniumból készült monumentális homlokzati díszítő fríze kifejezetten figyelemreméltó, formavilágában egyszerre modernizáló, egyszerre az akkoriban igen divatosnak számító turáni hagyományhoz forduló alkotás), míg mestere a brit királyi család portrészobrászaként és már a harmincas évek Budapestjén, a Horthy-korszak elismert köztéri művészeként magas rangot vívott ki magának, mire 1947-ben eljutott (vagy a megszálló szovjet hadsereg tábornoka kényes ízlésével és heurisztikus döntésével hirtelen eljuttatta konkrétan őt) a gellérthegyi felszabadítási emlékműhöz. Kisfaludi onnantól simán volt képes fejest ugrani a legsötétebb, legideologikusabb szocreál trutyiba, és ez nagy vonalakban tanítványára, Kocsis Andrásra is igaz. Újpesti felszabadítási emlékmű, a Parlament előtti 1952-es Kossuth-szoborcsoport

baloldali

és jobboldali mellékalakjai (ezeket Ungvári Lajossal közösen mintázta,

a főalakot a közös mester, Kisfaludi Strobl, aki nagyjából ugyanekkor egy másik exponált budapesti Kossuthot is készít,

a Hősök terére, Ferenc József szobrának helyére), román hősi emlékmű Debrecenben, két egészalakos Lenin is vidéki nagyvárosokban (Veszprém, 1959; Szolnok, 1966), előtte-közte és utána jó néhány bornírt témájú, a korszaknak szóló köztéri múlandóság, többek között a fent már említett Népstadion-beli Mezőgazdasági brigád. És mindezek ellenére ostobaság lenne eltagadni Kocsis Andrástól (vagy Kisfaludi Strobl Zsigmondtól) a szobrászi képességeket, az igen komoly plasztikai tehetséget. Kocsist, mint oly sok elbukó férfit, szobrászként, úgy hiszem, a nők mentették meg, nőalakjai — akik közül a fent már idézett,

ütőjét vesztett teniszezőlányon (mely eredetileg az ötvenes évek elején a budapesti metró Népstadion állomásához készült; komlói alumíniumváltozatát 1956-ban, a mészkő verziót 1967-ben Dunaújvárosban állították fel a helyi stadionokban, ez utóbbin az ütője is megvan) kívül saját képek híján itt csak egyet tudok megmutatni,

a pestújhelyi Május-szobrot,

ezt a széles gesztusokkal, lendületesen hadonászó,

baljában szárán leszakajtott virágot magasba tartó,

és közelebbről jól láthatóan felöltöztetett, idomait egy pillanatra sem rejtegető, 1961-ben felállított, harsányabb, keleties arckifejezésű bronz nőalakot — ebbe a sorba illeszkedik majd az alább részletesen szóba kerülő, Keszthelyen álló Helikon is.

De mielőtt arra rátérnék, néhány szót hadd ejtsek Pándi Kiss Jánosról is. Középfokú művészeti tanulmányait még ő is Budapesten végezte, de aztán gondolt egy nagyot, és Olaszország felé vette az irányt, Rómában szerzett szobrász diplomát, inaséveit és fiatal szobrászéveit olasz mesterek keze alatt töltötte. A háborús évek azután már őt is idehaza érték, egyik első komoly magyarországi szobra,

az 1942-ben a Szabadság-fürdő területén felállított aktja,

Jövendő című szobra volt,

amiről azért is mutatok itt több képet,

archívat is,

közelebbieket is,

mert a szobrot a vizes VB miatt megcsonkított Dagály-fürdőből 2016-ban a Lukács-fürdő egyik belső falfülkéjébe helyezték, gyakorlatilag tehát hozzáférhetetlenné vált a szélesebb közönség számára.

Elveszítette egykori, a Dagályhoz mint népfürdőhöz olyannyira illő kopottas, szegényes, ám mégiscsak megkapó geometrikus környezetét, szépen gondozott zöldjét,

de azért ennyiből is látszik

a Kocsis András és Pándi Kiss János közötti hasonlóság (még jobban látszana, ha lenne saját képem Pándi Kiss 1965-ös komáromi Integetőjéről). Látszik továbbá, hogy Pándi Kiss szobrászati renoméján ugyancsak a ruhátlan

vagy csak félig-meddig felöltöztetett/levetkőztetett nők

lendítettek nagyot,

mint például ez az 1966-ban Zalaegerszegen felállított,

ugyancsak az újjáéledés metaforájához kapcsolódó, Tavasz című vaskos bronz nő. Mert hát 1945 után Pándi Kissre is az a szomorú magyar köztéri szobrászsors várt, mint mindenkire, aki akkoriban nem tette le a… nem, nem a lantot, a vésőt. A szocreál kanyart, mint említettem,

szakmai méltósággal, magas színvonalon vette, de a Kádár-korszakban neki már csak Lenin-mellszobor meg MSZMP-székházban eldugott fali plasztika jutott, nem pedig kisváros főterén előre, a helyes irányba mutogató egész alakos fővezér; általában is mellőzés az akkori nagy szoborprojektekben. Amolyan megtűrt szobrász lett, akire néha-néha rákerült a sor, de nem tartozott a krémbe, a kiválasztott elitbe, mint kortársa, Kocsis András. És érdekes módon — köztéren legalábbis — egyikükben sem merült fel halványan vagy érintőlegesen sem valamilyen modernista inspiráció, ami pedig generációs társaikkal vagy a velük egy korban élő náluk fiatalabbak körében sokakkal megtörtént.

Hadd kezdjem azzal a mozzanattal, ami az újabb, 1969-ben állított szoborhoz, Pándi Kiss szárszói nőjéhez engem a legközelebb vitt.

Ez a mozzanat az,

ez az apróság,

a figura a talprészről lelógó jobb nagy-, mutató és középső lábujja,

mely egyfelől az aláillesztett támasszal megszokott klasszikus szobrászati konvenció, az elmúlt száz évben sokan, sok helyen alkalmazták az eljárást, elkerülve így a talprész aránytalan megnövelését,

másfelől ebben a speciális esetben a szobornak ez a része az évtizedek alatt megsérülhetett,

letörhették,

utólagos pótlást kaphatott,

de az idők során

valószínűleg ez a pótlás sem bírta

az újabb megpróbáltatásokat,

és ma újra úgy hat, mintha épp leválni készülne a lábfejről és a talapzatról.

Azért szöszölök vele ennyit,

mert noha nem szemmagasságban van, a magas talapzatnak köszönhetően mégis erősen a látótérben,

és ez a kettős rendhagyás az egész szobornak rendkívüli nyitó akcentusa.

Hasonlót Kocsis András keszthelyi szobrán hiába keresnénk,

ott mindkét lábfej

harmonikusan, mindenféle szándékolt vagy utólagos eltérés nélkül

illeszkedik a szobor külön emelkedőkkel kiképzett talprészére — úgyszólván a narratíva, a szobor által elmesélt/érzékeltetett nem túl bonyolult történet része.

Pándi Kissnél ezek a lábujjak viszont azonnal továbbvezetnek a szobor többi részletmegoldásához,

elsősorban a kezekhez,

nem is feltétlenül csak az üres,

a ruharedőt

finoman megemelő jobb kézhez és az ujjaihoz,

hanem a másik,

keszthelyi társánál szögletesebb lantot tartó bal kezéhez is,

ami azonnal továbbkalauzol bennünket

a szárszói női test

legfigyelemreméltóbb momentumához,

a káprázatos kerekséggel megrajzolt,

úgyszólván geometrikus egyszerűséggel

odavetett köldökhöz.

A két szobor lényegi különbségét talán éppen ennek a két köldöknek a másmilyensége érzékelteti — Keszthelyen, Kocsis András nőalakján a köldök a gyönyörűen domborodó hasba már-már anatómiai pontossággal illeszkedik,

és elindulhatunk itt visszafelé,

a kezek

meg a hangszer

lágyabb íveinek hasonlítgatása felé,

minden apró

és minden szembetűnő részlet

(és az előző két részlet könnyű, de mutathatok olyat is, amit ha feladványként meghirdetnék, nem sokan találnák el, hogy ez két térd)

ugyanazt az igazságot

hirdeti és teszi közszemlére.

A két 5/4-es életnagyságú,

de egyformán magas talapzatuk miatt az alsó nézetből monumentálisnak ható, félmeztelen,

hátulnézetből ugyanazzal

a frivol zsánerrel operáló lantos nőszobor közül Kocsis Andrásé a lágyabb, Pándi Kiss Jánosé a szobrászati értelemben szigorúbb, mérsékelten mértaniasabb megoldás,

és ez a viszony

a két arckifejezésben is

megnyilvánul,

akármelyik szögből

nézzük őket,

akármelyik oldalról.

Nem fogom feltenni szavazásra, melyikük a jobb vagy sikerültebb dolog, az egész poszt célja végül is az, hogy felhívjam rá a figyelmet, egymástól úgy tíz évnyire és nagyjából ötven kilométernyire áll két lantos nőszobor (a múzsáktól és Festetich György ünnepségeitől most eltekintek inkább, mert magát a lantot csak halvány, az időben már elmosódó szimbólumnak érzem), és ők nővérei egymásnak —

Kocsis keszthelyi szobra a fentebb említett Fortepan-gyűjteménynek köszönhetően amúgy is helyzeti előnyben van, mivel törött lantos agyagváltozatáról létezik korabeli műtermi felvétel (jobboldalt, a sarokban a Horváth-kert déli szögletében 1960-ban felavatott Haydn-emlékmű büsztje, baloldalt hátul a pestújhelyi Tavasz kar nélküli nőalakja), jöjjön inkább befejezésül a nagyon moderáltan összeválogatott körbe-körbe a két szoborról, most már a teljes alakos képek is. Előbb kísérőszöveg nélkül az összehasonlíthatatlanul előnyösebb térben, a víztől húsz méternyire álló keszthelyi szobor.

A bicikli mint a szoborvadászat a fényképezőgép utáni legfontosabb eszköze.

A körbejárásnak a legfőbb tanulsága a már elmondottakat igazolja. A két álló nő közül a korábbi, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült keszthelyi szobor klasszikusan kerekebb, gömbölydedebb, egész mozdulatában, a finoman megemelt bal lábban és a behajlított térdben benne van egyfajta mozdulatlan dinamika, amit a fej fölé emelt, az összefont hajzattal babráló bal kar teljesít be. A két kar (a lantot felülről ölelő jobb kéz, az alulról a fej fölé felkanyarodó bal) a szobor felsőtestén amolyan hatalmas fekvő S betűt képez — az egész szobor statikusságában ott van a várakozó dinamika, amihez társul a finoman megrajzolt keletiesség, Kocsis nőszobrainak gyakori jellegzetessége. Még egy jelentős különbség van a két szobor között, mégpedig az öltözetben (bár mindketten félmeztelenek): Kocsis nőjén a ruha inkább csak a ruhátlanságot még jobban kiemelő vékony lepel, Pándi Kissén viszont antikizálónak ható, görögös viselet.

Pándi Kiss János balatonszárszói lantos nője jóval statikusabb,

bár a mozdulat nullfoka, az a bizonyos előrenyújtott jobb láb itt is megjelenik,

ez szemmel láthatóan visszafogottabb, szolidabb ábrázolás.

Egyenes merevség, ahol hangsúly kerül a ruházatra,

külön hangsúly az előretolt lantra,

és extra hangsúly a kicsit szertartásosan emelt fejre,

magára a fejtartásra,

és a dús, görögös hajzatra.

Hátulnézetből az is látszik,

hogy Pándi Kiss nőalakja egyáltalán nem szilfid alkat, keszthelyi párdarabjához hasonlóan teltebb, asszonyosabb formátumú nő, akit elölről a függőlegesen lehulló ruhaviselet vékonyít el,

de azért vessünk egy pillantást a szobor csodaszépen kerekedő hasára,

és méltóságot sugárzó, ünnepélyes testtartásának egészére.

Még egy kora esti hosszúárnyékos kép,

meg egy ráadás a görögös arcélről és hajviseletről,

búcsú ettől a félig eltakart, félig megmutatott gyönyörű hátsótól,

és búcsú a szárszói szobortól is; legalábbis ezen a helyen. És közben sose feledjük, hogy a nagy egészben mindig minden kicsi részlet ott van.

 

*

A két szobor a Köztérképen:

Kocsis András: Helikon (Keszthely, 1962)

Pándi Kiss János: Nő lanttal (Balatonszárszó, 1969)

*

A képekkel említett többi szobor ugyanott:

Kocsis András: Mezőgazdasági brigád (Budapest, 1956)

Kocsis András: Teniszező lány (Komló, 1956)

Pándi Kiss János: Hajógyári munkás (Budapest, 1953)

Kisfaludi Strobl Zsigmond–Kocsis András–Ungvári Lajos: Kossuth-szoborcsoport (Budapest, 1952)

Kocsis András: Május (Budapest, 1961)

Pándi Kiss János: Jövendő (Budapest, 1942)

Pándi Kiss János: Tavasz (Zalaegerszeg, 1966)