Így mutatja fogsorát

Minden szobornak van egy titka. Ennek is, ami most következik, pedig ez nem is egyetlen szobor. Úgy lenne illendő, hogy két titkuk legyen, de egyelőre csak egyről tudok, azon osztoznak. Pásztor János két balatoni alakját 1941-ben, a balatonfüredi kikötő megépítésekor állították fel a helyén, bal oldalt a kalapos, bajszos, evezőlapátos Révészt, jobb oldalt az egyik kezében szigonyt, a másikban harcsát tartó Halászt.

Az 1960-as évek elején a két szobrot néhány méterrel áthelyezték, közéjük padot tettek, utóbb, már alighanem a 2000-es években kialakították körülötte a sétányt, a füves parkos részt, a két szoborból, a Tagore-sétány lezárásaként valóban a Balaton füredi kapuja lett.

Pásztor két zsánerszobrával minden rendben van, nem nagyzolóan hivalkodóak, állnak a helyükön, hátat fordítva neki őrzik a Balatont, és emlékeztetnek rá, hogy a Balaton egykor munkát is jelentett,

nem csupán lubickolást és korzózást,

és ehhez a munkához eszközök is kellettek,

nem is veszélytelenek,

de kellett az egészhez ruházat,

gombsor,

adott esetben kalap,

egy esőt felfogó pörge változat,

ha az nincs, legalább egy kucsma,

de mindenesetre szikár morconaság,

az a fajta, amit apánk arcán láttunk, mikor észrevette, hogy kavicsszem került a porlasztóba.

Szóval azért látsszon rajtunk, hogy munkát végzünk,

keményet, nehezet, férfimunkát,

melyhez kiállás kell,

még a természet közelgő szórakoztató tréfája közepette is tartás,

erő,

az izmok összjátéka,

feltűrt ingujj,

kezek,

kezek,

kezek,

kezek

és újra csak kezek, mint a munka reprezentálta hatalom letéteményesei,

esetleg egy lazán megkötött csomó,

a rendbenlét jelképe.

Mert hátul is látszania kell, hogy rend van,

hiszen munka van.

A révész fogja a lapátot,

a halász lógatja zsákmányát, a kifogott harcsát,

jól megtermett, méretes példányt,

de hopp csak,

itt valami hibádzik,

a halász nem fog semmit,

csak a puszta levegőt markolássza,

engedelmes áldozata szája tátva,

így mutatja

fogsorát.

Ha figyelmesen megnézzük ezt a már már archívvá nemesült képet, Pál Tamás felvételét, melynek átengedését ezúton is nagyon köszönöm neki, és amelyet ő a 2000-es évek első felében készített, láthatjuk, hogy a harcsa orrában még karika van, a halász azt fogja, és így tartja a halat.

Ma nincs karika.

Könnyedség van,

ne is érintsd,

ügyet se vess rá,

hogy egykor mi volt,

és örülj, hogy gombjaid megvannak még.

Zsákmányod ragaszkodik hozzád,

hiszen fogsága a szabadsága,

és majd a költő is elmondhatja róla,

hogy hajlott korára sem hajlott hátra.

Pipiskedik az idők végeztéig, színjátszásával elhiteti, hogy minden rendben, nincs itt mit nézni, tessék csak továbbmenni —

és ez éppen elegendő titok.

*

A szoborról a Köztérképen, az archív képek közt néhány további “karikás” képpel.