Jelenetek az állatok királyának életéből

Ha az ember sokat fényképez szobrokat, domborműveket, emléktáblákat, az évek során előbb-utóbb gyűlni kezdenek merevlemezén ennek a hamisítatlan urbánus tevékenységnek a melléktermékei. Utcaképek, épületrészletek, fák, domborművekbe ékelt gázkonvektorok, vicces feliratok, hülyéskedő-hasraeső járókelők, járművek, tűzcsapok, sínek, és aztán persze más szobrok is, olyanok, amelyeket először nem is akart lefényképezni. Ennek az utóbbi halmaznak a hierarchiája az idők során szép lassan magától kialakul, és egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy a piramisnak a csúcsán, ahogy a mesebeli állatok között is, dehogy a turulmadár, a medve, még csak nem is a ló — az oroszlán áll ott. Hiszen néha elég csak egy kapubejáró vagy ablak boltívének zárókövére vetnünk a tekintetünket,

máris ott egy tátott szájú szörnyeteg,

a megtestesült szigorúság,

a teatralitás,

bávatag kreatúra,

jóságos mindentudó,

szelíd mindenható,

az idők során meggárgyított őr,

hullott fogú filozófus,

egyik metszőfogát vesztett erős férfiú,

magában motyogó, megkergült öregember,

akit a drótok is sújtanak,

nemcsak a szögek,

szerencsés

és szerencsétlen uralkodó,

aki fölött

nem múlt el nyomtalanul az a néhány évtized, amit a helyén töltött,

de aki vadállatként mégis belesimult környezetébe,

időnként szolgálatokat végez,

de aki pontosan tisztában van vele azért,

hogy dolga az őrzés, az illetéklenek elriasztása,

ha más őrizni való már nem maradt, legalább a hatalmas tekintély őrzése.

Egyesével,

párosával,

megsimogathatóan,

elérhetetlenül magasan, hármasával,

nagyon is elérhetően, szemmagasságban, négyesével, a hit, a bátorság, a becsület és a fény allegóriájaként,

kétfelé kopva,

szépen rendbehozva,

szimmetrikusan,

egymással — akár egy szabályos nyelvtani ragozás-sor —

komplementer disztribúcióban,

munkába fogva,

ajtókopogtatóként,

légtornászlányoknak kapaszkodóként,

némán pipázva

vagy vizet köpve,

dologtalanul,

nyolc karommal kapaszkodva,

és kibámulva a semmibe,

vagy szorgalmatosan, pillanatnyi pihenés nélkül kiadva mindent, ami beleszorult.

No de megálljunk csak, ez már egészalakos oroszlánszobor.

Merthogy róluk lesz szó, közülük is különösen

a sörényes hímoroszlánról, és az egész történetet el lehet máshonnan is kezdeni, például az elejétől. Az eleje pedig ez a fekete-fehér papírkép, filmre készült, még 1999 vége felé, Londonban, és egyik első feltöltött képem lett pár évvel később a fényképes Flickr-oldalamon (melynek mindenkori legfrissebb három darabja itt, a jobboldali oldalsávban különben látszik):

Ez a kép még analóg technikával készült, meg kellett várni az előhívást, kidolgozást, magát a papírképet, az eredmény két héttel később lett láthatóvá. Minden egyes alkalommal újra kísérleteztem aztán a digitális gépeimmel, hogy újra elkapjam ezt az egyszeri egyensúlyozó pillanatot, de soha többé nem sikerült vele ilyen jól zöldágra vergődnöm.

Kékágra igen, a legjobb kísérlet még ez,

dehát Sir Edwin Henry Landseer négy, a Trafalgar Sguare-i Nelson-oszlopot körbefogó, újrapatinázott oroszlánja olyan gyönyörűséges a hétágra sütő londoni napban,

hogy maga a kísérletezés megéri,

még ha kudarcot vall is.

Amúgy pedig sokan kísérleteznek vele,

még dús vörös sörénnyel is, hogy megörökítsék őket,

ami nem csoda,

hiszen Sir Edwin az oszlop és a Nelson-szobor felállítása után bő tíz évvel, 1867-ben a talapzat köré került oroszlánjai

valamiképpen

az oroszlánságnak a megtestesítői,

lét és éppen-ott-lét tökéletes letéteményesei.

A másik szép, gyakran megnézett londoni oroszlánszobromnál, William F. Woodington a Westminster híd északkeleti hídfőjénél, a régi városháza oldalában álló szobránál az anyag a legérdekesebb.

Ez a szobor ugyanis mesterséges kőből, a keverék továbbfejlesztője és első iparszerű gyártója után Coade-kőnek nevezett,

az időjárásnak ellenálló és jól faragható, kétszer kiégetett, különféle összetevőket felhasználó, kerámiának minősülő anyagból készült.

Eleanor Coade (1733-1821) különben nő volt, hosszú és kőkitermelői vállalkozását tekintve igen virágzó élete során vénkisasszony maradt, és talán maga sem gondolta volna, hogy az általa továbbfejlesztett anyag a tesztoszteronnak ezt a diadalát fogja megörökíteni.

Bár éppenséggel sejthette, hiszen a klasszikus köztéri szobrászat legyőzhetetlen hadvezéreivel, nagy hatalmú államférfijaival, vízbe lépő vagy csöndben ücsörgő ruhátlan nőivel szinte végletesen hímterritórium. És Londonban, egy világbirodalom egykori fővárosában az is előfordul,

hogy az oroszlánt úgy kezelik,

mint afféle háziállatot,

sétáltatják,

körbe-körbe terelgetik,

mint Sir Thomas Brock oroszlánjait a Buckingham Palota előtt, a Victoria Emlékmű körül (a négy közül a szürkületben készült képeken itt most csak kettő látható, a sarlóval a Földművelés/Mezőgazdaság, illetve a hosszúnyelű kalapáccsal az Ipar/Kézművesség allegóriája). 1911-ben, az emlékmű avatásakor V. Györgyöt állítólag annyira megindította az egész kompozíció látványa, nagymamája ábrázolása és a hosszú életű királyi öregasszony emlékének méltó ápolása, hogy azonnal kardot kért, és a helyszínen lovaggá ütötte a szobrászt — így volt-e vagy sem, az oroszlánok ebben az instant művészi elismerésben még biztosan nem osztoztak Sir Thomas Brockkal, mert ők csak tizenhárom évvel ezután, 1924-ben kerültek végső helyükre.

Párizsban, a világhódításban ugyanakkora ambíciójú, bár kevésbé hatékony birodalom fővárosában is van sétáltatott oroszlán,

vele szemben,

a III. Sándor híd lejárójánál sétáltatlan is,

de a franciák inkább elrejtik oroszlánjaikat, mint ezt itt Párizs három kerületének határpontján,

a Marianne-szobor talapzata előtt,

vagy mint a Saint-Sulpice templom előtti kút körül heverésző négyest,

ahol a Négy püspök kútjából (Bossuet, Fénelon, Fléchier, Massillon lenne látható, mindegyikük lábánál egy-egy őrző) alig lehet kifényképezni Joachim Visconti 1844-48 között készült alkotásait, a négy oroszlánt

a kutat körbelepő bolhapiac sátrainak rengetegéből.

Dehát áldja meg az isten a franciákat. Egykori ellenlábasuk, az immár harmadik, birodalmi álmokat egykor szintén szövögető hatalom fővárosában, Bécsben is állnak oroszlánok,

nem is egy, rögtön sok,

és a bécsi oroszlánokat a csehek sajátították ki.

Legalábbis a Cseh Kancellária egykori épülete körül — ami egy bécsi oroszlánban vicces, tréfás, elrajzolt vagy ironikus, mint ez az ellapított oroszlánfej,

vagy ez a megritkult sörényű, a dolgokat a bajok gyökerénél, a hajféltékenységnél megragadó szárnyas oroszlán, nagyon is, túlontúl is cseh.

Vagy svájci,

elnézve ezt a két kinyújtott nyelvű,

ülve ágaskodó

koronás legényt

a Burg keleti udvarában,

a Ferdinánd császár dicsőségét hirdető

Svájci Kapu bejárata előtt.

Hiszen érhet-e uralkodót nagyobb dicséret, mint hogy ilyen nemes vadállat tisztelegjen előtte ennyire leplezetlenül?

De oroszlánért, ahogy mondani szokás, nem kell a szomszédba mennünk.

Ha a szomszédba megyünk mégis, rögtön itt van Révkomáromban, a Klapka-szobor talapzatánál Róna József oroszlánja,

a zászlót védő hős, aki úgy gyűri azt a zászlót (és sajátjaként úgy formál jogot rá), mint házi kedvenc az imént gondosan kinyomtatott kész kéziratot vagy a bírálatra kapott szakdolgozat lapjait,

aztán a blog olvasói számára már ismerős szigetvári mestermű,

a szintén zászlón,

de török hadi ereklyéken tapodó,

ugyancsak történelmi hőstettnek emléket állító,

pihe-puha léptű,

busafejű,

az oroszlán-szoborábrázolás mindenkori legvédtelenebb pontját, a bajusz kérdését oly bravúrosan megoldó vadállat.

Vagy ott a másik történelmi emlékállító,

a Mohács melletti, a Csele patakhoz közeli kis emlékparkban álló

II. Lajos-emlékmű

obeliszkjének tetején

ott szunnyadó,

a világra többé ügyet sem vető oroszlán, Kiss György munkája,

s ez a szunnyadó állat nem keverendő össze a mohácsi országzászló égre harsogó fenevadával.

És ha már szomszéd, még a szomszédnál is szomszédabb az Esterházy-címerállat, például ez a törődött példány Gannán, a családi mauzóleum előtti 48-as emlékművön,

meg a két egészalakos szobor

Pápán, az egykori családi kastély udvarán,

az egyik mancsában kis növényfüzérrel,

ellenállhatatlan mosollyal,

félelmetes fogazattal,

ugyancsak kinyújtott nyelvvel,

a vele szemközti címert tartva,

rajta egy másik címerállattal,

és gyönyörűen kunkorodó farokkal,

elrévedve a főtéren álló házikápolna, ma a pápai katolikus főtemplom felé.

A másik nevezetes főrendi darab, amely nem szobor ugyan, de térbeli művészeti munkálkodás eredménye, a tiszadobi Andrássy-kastély főlépcsőházánál elhelyezett mozaik,

mely elvileg egy optikai trükköt lenne hivatott beteljesíteni, és felülről nem kéne látszania — mégis látszik.

Egy-két magányos példány még, a Zsolnay gyári szecessziós hajviseletű,

ez az álantik focista a dunakiliti Csebi Pogány-kastélyból, ezerszer szerettem volna beleírni egy Röviden monddba,

de az oroszlánok általában kettesével állnak,

mint a veszprémi nagyszemináriumi gyalogkapu

egymással szemben leselkedő

ajtónállói,

vagy ez a két csodálatos teremtmény a jáki kápolna városligeti másolatának kapujánál, kétoldalt.

Van eset, ahol a két oroszlánból szánt szándékkal éppen egyet kell csinálni,

mint a budai Vár egyik épületének kétfelől futó falán,

de oroszlán az mindig kettő,

már-már úgy, ahogy az angol “mice” szó egyes száma is

csupán nyelvtani transzformáció,

akármelyik részletét nézzük

a keszthelyi Festetich-kastély parkjában álló vízköpő kútnak,

a két marcona,

félelmetes jószágnak,

a kettő,

akárhogy számoljuk,

kettő. Nincs egy egér, legfeljebb a számítógép mellett, egerek vannak, nincs egy oroszlán, oroszlánok vannak.

Kettő,

mint a gyöngyösi Orczy-kastély kocsibejárójának támfalán,

két billenő fejű,

engedékeny fiú,

ha nagyon akarsz,

hát tessék, gyere csak be!,

de a kettő akkor is és csakis kettő.

És akkor is kettő, ha a vérmérsékletük esetleg különbözik,

mint az ausztriai Güssing várának kapuját őrző két bojtos farkú dombormű-oroszlánnál, az egyik komoly, melankolikus alkat,

a másik szangvinikus, hirtelen felvidámodásra hajlamos. Kettő volt hosszú ideig Budapesten, az Országház előtti Kossuth téren is,

az épület főbejáratánál,

a két büszkén felszegett fejű,

más-más tekintettel

a tér távolabbi pontjára meredő,

bojtosfarkas

oroszlán (a bal oldali Markup Béla, a jobb oldalon álló a fiatal Somogyi József munkája)

csak az utóbbi időben

kapott társaságul egy harmadik darabot,kicsit távolabb tőlük,

a Tisza-szoborcsoport tetején a mű egyetlen értékelhető szobrászati elemét, egy fekvő oroszlánt,

igaz,

rögtön egy olyat,

ami egyúttal kígyóval viaskodó is,

és hát a dolgok nem épp úgy állnak, hogy túl sok jóra számíthat szegény.

Zuglóban, a Cházár András utcában éppen fordított a helyzet,

a Rákos Manó egykori műteremvillája előtt álló magányos,

délceg darab,

Maugsch Gyula munkája, mely egykor a gépkocsizó lövészek első világháborús emlékművéül szolgált Budán,

és valamikor a második világháborút követő években került mostani helyére,

ádáz,

kíméletet nem ismerő példány,

akit semmiféle körülmény nem vakíthat el,

oly sok magányban töltött év után, az egykori Sport mozi helyén felépített Lion’s Garden Hotel bejáratánál

kapott társaságot egy egymással

önazonos párosban,

két jófiú martalócot,

igazi névadókat,

akik nemcsak a sréen szemben lévő öreggel,

de a mögöttük álló épület

üvegfelületeivel is jól elszórakoznak.

És ha már Cházár András utca, akkor az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskola kapubejárata, azon is a bejárati ajtók közül a középső, jobb alsó üvegkazetta előtti, oroszlánt ábrázoló rács,

és ha a Radnóti, akkor a belső udvaron az épület eredeti tervezőjének, Lajta Bélának emlékül állított oroszlán az iskola egyik udvari ajtóját jelző “oroszlános kapu” fölött,

Hegedűs Ármin hommage-a nagy elődjének,

ha pedig Lajta Béla,

akkor a Salgótarjáni úti

zsidó temető

Lajta által tervezett

fantasztikus síremlék-állatai valahol a madár és az oroszlán határvidékén.

Istvánmező, Zuglónak ez a Városligettől délkeletre eső kerületrésze amúgy is bővelkedik az oroszlánokban,

itt ez a keménykötésű fickó a Thököly út egyik régi villájának előkertjében,

aki a fentebb elmondottaknak megfelelően nem áll egyedül, a másik oldalon ott van kissé törődöttebb társa. A poszt közreadása után figyelt fel a blog leghűségesebb, legszemfülesebb olvasója, e bejegyzésnek is a tervezés során legfőbb bátorítója, akitől egy szimmetrikus pozsonyi oroszlánpárt itt kölcsön is vettem, Szeifert Natália (és mindezekért hatalmas köszönet jár neki), hogy ez a két Thököly úti oroszlán azonos azzal, amit a pécsi Zsolnay-gyárban fentebb szecessziós hajviseletűnek neveztem — ez magyarázatot ad az egyik oroszlán furcsa sérülésére, és igazából az anyagra, ami nem valamilyen fém, hanem bizonyára itt is égetett agyag.

Pár tíz méterre tőlük, a Szabó József utcában, a Budapest-Baross téri Református Egyházközség épületének bejáratánál két hófödte példány,

a bejárat jobb,

illetve bal oldalán,

akik aztán,

megszabadulva téli álarcuktól,

azonnal felvetik

oroszlán és szárnyas szfinx

különbségének kérdését.

De a szfinxeket nem akarom idekeverni, túl messzire vezetne,

a lényeg a kettő,

mert a szfinx is kettő,

és Simay Imre 1908-ban készült, meglehetősen antropomorf kisplasztikájából, az Oroszlánpárból (naná, hogy kettő) végül legalább az is kiderül, hogy a bejegyzés címében beígért fogalom nem csupán heverészésből és őrködésből, a szigorúság hipokráciájából áll.

Hasonló szeretetteljes szimbiózisban,

és két külön nemben

oroszlánpáros csakis Máté István kőszegi oroszlános kútjának tetején él,

mintha ez a páros nem is valamire figyelne,

hanem egymásra, nő a férfira,

férfi a nőre,

miközben tekintetük valahol egészen másutt réved el. De hát az oroszlánok figyelme csalóka dolog.

Ezért hát következzen a dobogós budapesti hármas,

elsőként a Várban egész udvarnak nevet adó páros,

balról a méltóságos szelíd,

jobboldalt a félelmetes, éppen elbődülő oroszlán.

Ugyanez a hangulati kettősség érvényesül a Várkert Bazár két oroszlánjánál is,

a bal oldalon álló, szépen megrajzolt bajszú —

Palotai Gyula munkája a megtestesült nyugalom,

a jobboldali,

kígyóval a talpa alatt,

Grantner Jenő szobra,

a temperamentumos harciasság.

A Szép

és a Szörnyeteg,

a várakozó nyugalom

és az életveszély. Vagy éppen fordítva.

Palotaié vigyázza a Mestert, Ybl Miklóst,

Grantneré a Duna-partot, de mindkettő szemmel tartja mindkettőt.

Mindkettejüket újra kellett különben faragni,

az eredetileg a helyükön álló Leo Fessler-szobrok Budapest ostroma során elpusztultak,

és mivel az eredeti darabokról néhány fényképen kívül semmiféle pontos dokumentáció vagy minta nem maradt fenn, a korszak felfogása szerint új oroszlánszobrokat kellett készíteni; de a korszak felfogása hálistennek nem esett távol a korábbi korszak felfogásától, a szocreál oroszlán pontosan olyan, mint a történelmi dicsőséget hirdető klasszikus — csak egy kicsit jóltápláltabb. A szelíd napfény és a háttér itt mindenesetre segít eloszlatni Nagy Lajos a Képtelen természetrajzban olvasható kételyét, hogy vajon a sárga vagy a vörös az oroszlán természetes színe,

és nem kell sem segédanyaghoz, sem Pantone-színskálához fordulnunk azért, hogy megtaláljuk a szobrászatban különben indifferens oroszlánvörös színt.

De hogy ne csak ilyen mesterséges példát mutassak, nézzük a már emlegetett güssingi vár egyik belső termének ajtaját védő oroszlánokat,

A színezés,

a vonások már-már karikaturisztikus hangsúlya mindennél többet mond a kérdésről.

Az utolsó négyessel, a leghíresebb budapesti oroszlánokkal, a Lánchíd díszítményeivel a poszt végére értünk,

és muszáj feltenni a legfontosabb kérdést,

a nyelv kérdését.

Mik azok a szavak, melyek azok az összetételek,

mondatszerkezetek,

amelyek használatával és alkalmazásával

az oroszlánszobrokról beszélni tudunk?

Egészen biztosan nem a hátatfordítás, a nem-beszélés nyelve ez, az elfelejtett nyelv ismerőssége,

sokkal inkább az odafordulás,

a lassú közelítés,

a megismerés grammatikája,

a dolgok szüntelen,

néha körülményes feltárása,

közelítés és távolítás egyensúlya,

ahonnan visszatekintve mégiscsak közel áll hozzánk ez az alapvetően oly távoli egész.

*

Idővel ehhez a poszthoz két kiegészítés készült: az amszterdami oroszlánokról itt, a fenti összeállításban látható — és néhány más — londoni oroszlánról itt lehet olvasni. És végül lett kis oroszlánposzt is.

*

A szobrokról a Köztérképen:

Tóbiás Klára: Oroszlános millenniumi díszkút, Szeged

Péter Ágnes-Wild László (építész): Oroszlános díszkút, Vörösmarty tér

Róna József: Klapka György szobra, Révkomárom

Gerendai István: Oroszlán, Szigetvár

Kiss György: II. Lajos-emlékmű, Mohács

Dani Pál: Az 1848-as forradalom centenáriumi emlékműve, Ganna

Óra Sándor (restaurátor): Oroszlánok, Pápa

Martinelli Antal-Martinelli Jenő: A jáki templom főhomlokzatának másolata, Városliget

Joseph Klieber: Oroszlános kút, Keszthely

Uhrl Ferenc: Kőoroszlán kapudíszek, Gyöngyös

Markup Béla, Somogyi József: Az Országház főbejáratát őrző oroszlánok

Zala György: Haldokló oroszlán a Tisza István-emlékművön

Maugsch Gyula: A gépkocsizók hősi emlékművének oroszlánja

Máté István: Oroszlános díszkút, Kőszeg

Hegedűs Ármin: Oroszlános kapu a Radnóti Miklós Gyakorló Iskolában

Fadrusz János: Az Oroszlános Udvar oroszlánjai

Marschalkó János, Piszkai Rudolf: A Lánchíd oroszlánszobrai

Bejegyzés a Várkert Bazár oroszlánjainak háború utáni felújításáról az Urbanista blogon.