Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Somogyi József
“A legjobb”
Ebbe a posztba belekergettem magam. Senki mást nem okolhatok amiatt, hogy létrejött, ó, jaj, csakis saját magamat. Aki figyelmesen olvasta az elmúlt években a blog némelyik bejegyzését, könnyedén rekonstruálhatja, hogyan történt; de azért segítek.
Nem most léptem fel falvédőnek
Furcsa dolog a nyelvhasználat. Még a nyelvi készlet hiányai is mintha az adott nyelv beszélőinek lelkialkatáról árulkodnának. A címből elősejlő fordulat (a “nem most léptem le a falvédőről” és közvetlen párja, a “nem most jöttem a 6.20-assal”) a magyarban például sosem fordul elő állító szemléletű megfogalmazásban, a tagadás formálisan az időhatározóra, és nem a mondat egészére vonatkozik. A hétköznapi használatban nem mondjuk, noha grammatikailag helyes mondat, hogy *”most léptem le a falvédőről” vagy *”most jöttem a 6.20-assal” (és egyáltalán nem mondjuk, hogy *”most nem léptem le a falvédőről”) — vagy ha igen, mint a Most jöttem a falvédőről, a két szólás kontaminációjával az első kiadott Google-találat esetében, a Born Yesterday című hollywoodi filmvígjáték magyar címeként, annak oka van (de ez másik hatalmas témához vezet: címet nem fordítunk, hanem adunk). A tagadás mellett jelentőségteljes továbbá az egyes szám első személyű formula is. Ironikus, eltúlzóan megerősítő hangsúllyal elő-előfordulhat harmadik személyben, kérdésként esetleg másodikban, de a szólás alapállapota a tagadás és az egyes szám első személyű fogalmazás, amihez a hozzáadó-belefoglaló is negatív alakja révén tartalmilag a hetykeséggel vegyes büszkeség társul, “én se most léptem le a falvédőről”, még gyakrabban, a szükséges módosítószóval kiegészülve amolyan csattanószerű, záró logikai következtetés, úgyszólván a végső érv egy vitában vagy egy végigmesélt történetben: “hát én se most léptem le a falvédőről”. Tovább
A vonal el van vetve
“Kedves Uram, levelét s bizalmát köszönöm. Örülök neki, mert úgy látom, hasonló gondolkodással találkozom. Érdekes például az ön ötlete, az aranyóra-problema.
Nekem volt egy kísérletem, az, hogy az előfizető-gyűjtőknek ingyen rendelkezésére bocsátok dedikált könyveket. Csúnyábban alig bukott meg idea, mint ez. Húszezer körlevelet küldtünk szét, s összesen három jelentkező volt, azok közül is egy nyilvánvalóan zsarolt, mert egy negyedévi előfizetésre kötelezve el magát, húsz pengő ára könyvre reflektált. “A vonal el van vetve” olvasásának folytatása
Emlékszem, régen volt
Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Na de hadd lássam, hogyan folytatod
És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt
Kedves szegedi tanárom mondta egyszer nevetve, miután jelentőségteljesen végignézett egyetemi csoportunkon: ha az embernek huszonnégy éves koráig nem jut eszébe semmi, akkor már nem is fog. A megjegyzést nem nekünk címezte, sőt meg is adta az esélyt: a határvonalat a mi akkori életkorunknál egy-két évvel későbbre igazította. Inkább valamilyen tudománytörténeti bon mot volt ez, és később úgy hangzott: ha egy tudósnak huszonnégy éves kora előtt eszébe jut valami, akkor egész életében abból az ötletéből fog élni. “És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt” olvasásának folytatása
Aratás lesz, ne féljetek
Az aratás a Biblia óta állandó kultúrtörténeti toposz, és mivel a népéletnek is talán a legboldogabb, legkevésbé felhős pillanata, nem csoda, hogy oly sokféle megörökítése létezik a klasszikus és a modernebb kultúrában. Július vége van, az aratás dandárja; Péter-Pál napja szinte már el is feledve — “Aratás lesz, ne féljetek” olvasásának folytatása
Új s új lovat
Az 1980-as évek közepén a hetvenedik éve körül és pályája végefelé járó Somogyi József olyan feladatot kapott, amilyenhez nagyon hasonló felkérésben 1968-ban, ötvenegy-két évesen, pályafutása középső szakaszában egyszer már részesült: a szigetvári Zrínyi Miklós-lovasszobor után bő másfél évtizeddel megbízták, készítsen monumentális lovas portrét II. Rákóczi Ferencről — ugyancsak reprezentatív történelmi környezetbe, a viszonylagos épségben fennmaradt sárospataki vár udvarába. “Új s új lovat” olvasásának folytatása
Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek
Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább
Lehull a lepel
Nehéz az élet. Ha szobrot fényképezünk, nemcsak a nap és az évszakok változására kell figyelemmel lennünk, nemcsak arra tehát, hogy milyen szögből milyen fényt kap egy-egy szobor vagy hogy takarja-e már a dús tavaszi növényzet — néha egyéb, nem a csillagászat vezérelte körülményekre is. “Lehull a lepel” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 