A Veszprém megyei városban 1863-ban emelt egykori zsinagógából valójában csak egy kicsi, noha igen jellegzetes és látványos részlet maradt meg: a nyugati irányba néző valamikori bejárati homlokzat.
Hónap: 2013 szeptember
Jogosítvány
November elején vizsgáztam, átláthatatlanul ködös reggelen. Az oktató szitkozódott. – Nincs szerencsénk, pont ezt a vérengző barmot fogta ki. Figyeljen oda minden szavára. – Nem is jött velünk, kettesben indultunk el a vizsgabiztossal. Éppen csak visszamorgott valamit, amikor beült a kocsiba, onnan már csak az irányokat mondta, néha az utcaneveket, és egykedvűen nézett maga elé. Úgy feleúton hirtelen kitisztult az idő, akkor elsütött egy poént. – Kiértünk a tejeszacskóból. – Aztán pár perc múlva: – Forduljunk vissza, átment. Maga jól vezet. Most próbáljon szépen vezetni.
Az én Weöres Sándor-évszázadom
1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt. “Az én Weöres Sándor-évszázadom” olvasásának folytatása
Amerre gurult
Ez ennek a bejegyzésnek a műhelynaplója.
Az utolsó mohikán
Az 1930-ra hárommillió-kilencszázezer pengős költségvetésből felépített Szent Domonkos (ma Cházár András) utcai buszforgalmi telep a budapesti buszközlekedés a húszas években megindult növekedésének köszönheti a létét. A főváros a garázs leendő helyszínének, az egykori Lóversenytér egyik szegletének kijelölése után eredetileg pályázatot írt ki, ez azonban résztvevő pályázó hiányában eredménytelen maradt.
Betűk & szavak I.
Ez egyszerűen jószolgálati feltöltés lesz, a Tipo Budapest című Facebook-csoportból ugyanis egy idő után szem elől vesznek a feltöltött tételek, pár hét múlva is szinte lehetetlen megtalálni őket vagy pusztán a véletlen vezérli a megtalálást. Két nagyobb részletben itt is láthatók tehát azok a képek, melyek oda első ott töltött évem alatt tőlem felkerültek. Ez az első adag.
Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy
Bencsik István Libikóka című alumíniumszobrát figurális pályaszakasza legelején, 1958-ban állították fel Gyulán, a Vár és a fürdők közötti parkocskában. A szobrász, utóbb generációk mestere, a céhhez mérve igen fiatal, 27 éves volt ekkor. A különös architektúrájú szobor friss volt születése idején, és friss maradt mind a mai napig, talán azért, mert közelebbi témáját, a hintázást, valójában két fiatal teremtés önfeledt-szerelmes egymásba kapaszkodását és egyensúlyozását olyan magátólértetődőséggel, mégsem közhelyesen fogalmazta meg. A városnak ezt a részét isten is arra teremtette, hogy szobrokkal tömjék tele — hála a diadalmaskodó jóízlésnek, mégsem ez történt az elmúlt több mint ötven évben. Bencsik nagyjából életnagyságú szobra egyedül áll a zöldterület közepén, szinte kiköveteli a körüljárást, megszemlélését minden oldalról, aprólékosan, és nincs is mit tenni, körbe-körbe kell menni körülötte.
“Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy” olvasásának folytatása
Eluntam a labdát meg az álldogálást
1988-ban gondolták róla úgy, hogy elég volt neki ennyi.
“Eluntam a labdát meg az álldogálást” olvasásának folytatása
Tornateremből az angyal
Ezzel a bejegyzéssel régi adósságomat törlesztem, hiszen Győri Dezső balatonboglári Tornászlányát a blog indulásakor megígértem, az árnyék mellett a szobor háromalakos ősváltozata is régóta a blogon látható. A boglári szoborral két egymást követő nyarat pepecseltem el. 2012 nyarán igazán élénken foglalkoztatott az angyal-problematika, melybe ez a mai szemmel nézve inkább vaskos, erőteljes tornászlány a maga szépséges légiességével tökéletesen beleillett. Ám az akkori képeimmel elégedetlen voltam. Szerencsére idén júliusban alkalmam volt újra többször, több napszakban is végigfényképezni. Klasszikus körbe-körbe következik, elsősorban a Bogláron álló magányos tornászlányról — a történet azonban elválaszthatatlan a Népstadion-beli hármas kompozíciótól.
Csak a képre emlékezem 