Jogosítvány

autó_1

November elején vizsgáztam, átláthatatlanul ködös reggelen. Az oktató szitkozódott. – Nincs szerencsénk, pont ezt a vérengző barmot fogta ki. Figyeljen oda minden szavára. – Nem is jött velünk, kettesben indultunk el a vizsgabiztossal. Éppen csak visszamorgott valamit, amikor beült a kocsiba, onnan már csak az irányokat mondta, néha az utcaneveket, és egykedvűen nézett maga elé. Úgy feleúton hirtelen kitisztult az idő, akkor elsütött egy poént. – Kiértünk a tejeszacskóból. – Aztán pár perc múlva: – Forduljunk vissza, átment. Maga jól vezet. Most próbáljon szépen vezetni.

“Jogosítvány” A teljes bejegyzés megtekintése

Az én Weöres Sándor-évszázadom

1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt. “Az én Weöres Sándor-évszázadom” A teljes bejegyzés megtekintése

Az utolsó mohikán

Az 1930-ra hárommillió-kilencszázezer pengős költségvetésből felépített Szent Domonkos (ma Cházár András) utcai buszforgalmi telep a budapesti buszközlekedés a húszas években megindult növekedésének köszönheti a létét. A főváros a garázs leendő helyszínének, az egykori Lóversenytér egyik szegletének kijelölése után eredetileg pályázatot írt ki, ez azonban résztvevő pályázó hiányában eredménytelen maradt.

“Az utolsó mohikán” A teljes bejegyzés megtekintése

Betűk & szavak I.

Ez egyszerűen jószolgálati feltöltés lesz, a Tipo Budapest című Facebook-csoportból ugyanis egy idő után szem elől vesznek a feltöltött tételek, pár hét múlva is szinte lehetetlen megtalálni őket vagy pusztán a véletlen vezérli a megtalálást. Két nagyobb részletben itt is láthatók tehát azok a képek, melyek oda első ott töltött évem alatt tőlem felkerültek. Ez az első adag.

“Betűk & szavak I.” A teljes bejegyzés megtekintése

Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy

Bencsik István Libikóka című alumíniumszobrát figurális pályaszakasza legelején, 1958-ban állították fel Gyulán, a Vár és a fürdők közötti parkocskában. A szobrász, utóbb generációk mestere, a céhhez mérve igen fiatal, 27 éves volt ekkor. A különös architektúrájú szobor friss volt születése idején, és friss maradt mind a mai napig, talán azért, mert közelebbi témáját, a hintázást, valójában két fiatal teremtés önfeledt-szerelmes egymásba kapaszkodását és egyensúlyozását olyan magátólértetődőséggel, mégsem közhelyesen fogalmazta meg. A városnak ezt a részét isten is arra teremtette, hogy szobrokkal tömjék tele — hála a diadalmaskodó jóízlésnek, mégsem ez történt az elmúlt több mint ötven évben. Bencsik nagyjából életnagyságú szobra egyedül áll a zöldterület közepén, szinte kiköveteli a körüljárást, megszemlélését minden oldalról, aprólékosan, és nincs is mit tenni, körbe-körbe kell menni körülötte.

“Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy” A teljes bejegyzés megtekintése