Buda, Buda, Buda. Főhősöm, akit itt nem akarok megnevezni, öregnek érezte már magát Budához. Nyomasztották a kis girbe-gurba hegyi utcák, a Vár vagy a Halászbástya alatt a legtöbbe be sem lehetett hajtani. A kies lakóövezetek is bosszantották, az volt a benyomása, a budaiak ferde szemmel néznek rá. Izmos vádlijú, mindig hegynek felfele gyalogló büszke nők, lábfejüket sík terepen, álló helyzetben is a féken tartó morcos férfiak. Leparkolt fekete autójával, szabályosan a járdára, úgy, ahogy a tábla előírta. Nincsen hely semmire, lejt minden. Elképzelte, hogy az úttestre lépve két dörrenést hall, sivító, repesztő hangot, az egyik golyó a kocsija hátuljába, a csomagtartóba fúródik, a másik őt találja el. Fényes, csillogó hírhozók, egyetlen fémes puffanással közlik üzenetüket. De Buda nem akarta a dolgokat ilyen könnyen megoldani.
Hónap: 2015 május
Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek
Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább
Csak a képre emlékezem 