Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek

Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. A viszonylag rendszeres tihanyi áthajózásokat és két-három alkalmi kirándulást leszámítva késő kamaszkoromig Siófok volt a kizárólagos Balaton-élményem. Édeniek, gyerekkoriak. Siófok aztán hirtelen tovatűnt, másfél évtized telt el, mire már felnőttként újra eljutottam a városba, a felnőttség semmijébe.

Mindennek azonban e helyen két okból sincs különösebb jelentősége. Az a szobros Siófok, amit ebben a bejegyzésben végig fogok járni, egyáltalán nem kötődik a gyerekkori Siófokomhoz. Először is, a gyerekkori Siófokom a szememben közel sem volt szobros város, miközben paradox módon egy-két szobor a hatvanas-hetvenes évek Siófokáról nagyon is élesen megmaradt az emlékezetemben (leginkább ez a napóra, továbbá ez az egyedi szobornak nem nevezhető gyönyörűség), nyilván mint megbámulható, megmászható objektumok — némelyik jobban és erőteljesebben, mint az ugyanebben az időben a közelemben lévő budapesti szobrok.

A másik ok az, hogy a mai Siófokra szinte lehetetlen rávetíteni azt a negyven évvel ezelőtti balatoni kisvárost, ami akkoriban Siófok volt. (Siófok persze dübörgött akkor is, de a kor szintjén: egy kisgyereknek káprázatos élmény volt például ekkora nagy számban nyitott sportkocsikat látni, később, pár évvel nagyobb korban hasonlíthatatlan tapasztalat miniszoknyás konzumnőket, kurvákat, fuxos férfiakat mellközépig szétgombolt hawaii ingekben, napszemüvegeket, bikinit, egyáltalán szabadtéren éjfél utánig harsányan mulatozó embereket.) Szobros értelemben sem. Siófok mai köztéri szobrainak jelentős hányada nem ott áll ma, ahol akkoriban állt — a város a jelek szerint kimagaslóan élen járt szoborállományának újrarendezésében, mely következménye volt többek között közlekedési útjai, városszerkezete átalakításának. Ennek az újrarendezésnek az egyik fontos mozgatórugója volt, hogy Siófok — főként a rendszerváltás után — felfedezte nagy szülöttét, a Kádár-korszak utolsó szakaszának aulikus köztéri szobrászát, Varga Imrét (e nemben az utolsó ilyen színvonalú, kaliberű és jelentőségű mestert), és önmagából valóságos Varga Imre-panoptikumot hozott létre, valamit, ami jóformán kiszorított maga mellől minden mást, ami nem Varga Imre volt. Városnéző szoborséta következik tehát, ennek a tárgya azonban nem a rendre felvethető és egyébként legitim nem úgy volt — nem ott volt — nem az volt perspektíva, hanem körbenézés a mai Siófokon; hasonló a korábbi tataihoz. Csak a köztéren látható, megbízásra készült monumentális alkotások jönnek, egy sem tehát azok közül, melyek üdülők, hotelek kertjeiben vagy zárt térben, strandon, kórházkertben vagy temetőkben állnak; sem a domborművekre, sem az Aranypart szállodáinak gazdag muráliáira nem térek ki. És a végén az is kiderül majd, helyes volt-e ez a Varga Imrére alapozott koncepció — mert hát a legelején, csak a Fő téri szoborparkot alapul véve, az egészet illető látatlanban nagyon könnyű nemmel felelni a kérdésre.

Ha balatoni szoborséta, annak a kezdőpontja nyilvánvalóan a kikötő, a móló melletti park. Rögtön egy nagyágyúval indulunk, Vilt Tibor 1974-ben felállított Balatoni sellőjével.

Éppen az absztrakció és a figurativitás határán álló mű,

mely szemantikailag is valahol a határvonalon áll, hiszen ha akarom, szublimált metafora (valószínűleg ennek minősült felállításakor, a “szabadság” lehetséges megörökítésének érzékelhették a tömbből kiszakadó alakot), ha akarom, profán napimádat, tisztelgő napköszöntés (ennek minősülhet ma),

jellegzetes geometriájával bármelyik nézetéből jól illeszkedik a siófoki kikötő klasszikus, helyenként még a háború előtti rózsalugasok íveit is őrző képébe. A Balaton egyik lehetséges kapuja mindenesetre — hangsúlyt kap, hogy a szobor a tó fő városában áll.

A szobor figurális alakja igen jellegzetesen kései Vilt-mű,

olyasféle plasztikai alkotás, amiről azt szokták mondani, hogy tényleg csak a véső kellett hozzá, hogy az egyetlen kőtömbből a felesleg eltávolítása után előbukkanjon a benne rejlő forma,

de hogy az efféle legenda többnyire üres fecsegés, arra pontosan emlékeztet a tartóelem, a szobor tömegének négyhatodát, négy és félhatodát kitevő tömb az összerakás, a kirakás gesztusát oly szépen hangsúlyozó megmunkálása.

Vilt szobrának a párja a partszakasz ugyanezen a frontján Somogyi József néhány évvel előbb nem egészen mai állásában elhelyezett kétalakos figurális kompozíciója, a Halászok, erről azonban korábban részletesen írtam már, emlékeztetőül álljon itt a szoborról az ahhoz a poszthoz készített körbeforgó gif (és aki már most szeretne végső konzekvenciát, egymondatos ítéletet, nyugodtan olvasson bele a szövegbe).

A kettő között, félúton Szekrényessy Kálmán egészalakos emlékszobra áll, megformálásában, zsánerében úgy hat, mintha gyermekkori reminiszcencia lenne,

még romlékony mészkő anyaga is erősen hasonlít Vilt Tibor a közelében álló plasztikájához,

de a látszat megtévesztő, a Balaton szerelmesének, a Balaton-átúszás úttörőjének szobrát, Bajnok Béla munkáját 1997-ben állították fel, és igen kiemelt elhelyezése leginkább helytörténeti igényt elégít ki. Helytörténeti érdekű dolognak látszik az innen néhány lépésre keletre, már a strand kerítésénél álló Karinthy-szobor is, Varga Tamás 1998-ban elhelyezett monumentális portréja

(hiszen köztudott, hogy Karinthy Frigyes igen szívesen időzött Siófokon, és ugyancsak közismert az a kép is, melyen fürdődresszben bohóckodva pózol egy valószínűsíthetően siófoki kútszobor kávájára állva), Karinthy azonban

mégiscsak Karinthy.

A karikatúraszerű portré ugyanúgy illik hozzá,

mint a mezítelen láb és a fürdődressz,

ám akárhogy is forgatjuk Varga Tamás Karinthy-szobrát, ez az ábrázolásbeli frivolitás kissé idejétmúlta és semmitmondó marad,

a figura köré kerekített tartóelem is inkább affektáltnak, feleslegesnek hat, kicsit úgy érezhetjük, a szobor túlságosan nagy lett, és aránytalan a tömege ebben a megformálásban. Egy négylábú sámli vagy egy támlás szék alighanem sokkal inkább megtette volna, mint ez a bonyolultan azonosítható fűs-fás szerkezet.

Egy pillantás még a móló felé, melynek a végén olyan szobor csillan fel, amely még néhány éve is elképzelhetetlen lett volna ezen a helyen — a móló végén a gömb alakú, klasszikus kosaras viharjelzőnek illene ott lennie,

de nem, a jelzőoszlop tetején az orosz Pjotr Tyimofejevics Sztronszkij A béke jóságos angyala című szobra tekint büszkén valahová Tihany vagy Balatonfüred felé,

ez azonban nem valamilyen hajózási emlékmű — a város ajándékba kapta az aranyszínű angyalt abból az alkalomból,

hogy 2012-ben itt rendezték a Finnugor Népek VI. Világtalálkozóját. Tengerre, ugor!, és ajándék szobornak igenis mindig nézd a fogát, különben így jársz — de ehelyett vegyük az irányt inkább a város központja felé, és kezdjünk bele, nézzük meg közelebbről a bevezetőben emlegetett Varga Imre-panoptikumot. Innen indulva első darabja ennek a park sarkában álló hintós-kalapos-sétabotos Krúdy-szobor.

Egy-két kivételtől eltekintve a városban szerteszórva, illetve egyetlen nagyobb koncentrációban, a Fő tértől, a víztoronytól délre kialakított szoborparkban, szabadtéri szobormúzeumban álló Varga Imre-szobrok közös jellegzetessége, hogy szinte mind másolatai, variációi valamely másutt felállított Varga Imre-szobornak.

Igaz ez Krúdy Gyula 2004-ben igen gondosan elhelyezett szobrára (figyeljük csak a macskaköves térkiképzést, a kocsi alatt körkörösen kirakott köveket, melyek kitágulva végül a hintó alatti út ívét formálják, továbbá a háttérben álló, a parktól elválasztó fa apácarácsot, mely lazán követi a kockakő-út említett ívét), Az öreg Krúdyra is — kalap nélküli változatát egy évvel korábban állították Nyíregyházán,

és az egyik siófoki középiskola előtt van egy mellszobor-változat is, mert kalapos szobornak rendkívüli,

álmodni is alig lehetne jobbat, ha álmodik egyáltalán valaki kalapról,

egyetlen arckifejezésben a megtört lemondás és a fáradtság, kornyadt karima, lefelé görbülő száj és bajusz,

s a bronzszobor és a ló nélküli krómacél hintó kompozíciója (az érett Varga Imre kedvelt anyagkombinációja) lehetővé teszi azt a kedvenc turistafoglalatosságot is, hogy fényképezkedni a Nagy Ember mellé húzódjunk, még akkor is, ha a Nagy Ember öreges barátságtalansággal elfordul tőlünk. Krúdynak, aki sohasem fog leszállni, nincs fellépője, a Turistának, aki már tova is szaladt új látványosságok felé, van. Alig pár perc innen a régi kertmozi, ahol újabb kalapos Varga Imre-variációt találunk,

ezúttal az eredetileg a Bartók Béla centenáriumára készült, Dunaújvárosra a néhány évvel korábban, 1976-ban készült pécsi Kodály-szoborral egy kompozícióvá formálva még 1980-ban,

az egykori Csalán utcai lakóházhoz

és Makóra, a zeneiskolához pedig a kerek évfordulón, 1981-ben egymagában állított, nyitott kabátos, öltönyös-nyakkendős, nadrágszárvég nélküli, kalapos Bartók,

mely Siófokon 2004-ben állt fel, s csak utóbb tették jelenlegi helyére.

Persze ha elfogadjuk egy szobornál a helyét és az elhelyezését döntő tényezőnek, akkor a siófoki Bartók is egyedi dolog — semelyik változata nem néz például ilyen gondosan kialakított, tágas térre,

az enyhén, alig egy-két fokkal előredöntött, de szálfaegyenesen álló test, az ugyancsak enyhén megemelt fej

és a tekintet is nem csupán az egyszerűség apoteózisa, hanem hősének végtelen koncentrációját és befelé fordulását, magányosságát érzékelteti,

és mindez csak felerősíti, hogy Bartóknak Siófokhoz nem nagyon volt köze — talpig felöltözöttsége, klasszikus kalapja a Balaton fővárosában, pár lépésre a településnek nevet adó zsiliptől, félig háttal a még ma is működő kertmozinak (Hintsch György összes, vagyis mind a két filmjét itt láttam tizenegynéhányévesen), nem túl messze az Aranyparttól szinte a képünkbe kiáltja ezt az egyszerű életrajzi igazságot és a zeneszerző víztől-naptól tartózkodását. Fürtös György Bicikliző lánya 1990-ből éppen ellenkezőleg cselekszik,

még a kezében tartott kormány is a vízbe merül,

a lány a vízben teker, megbűvölten bámulja a medencében ott álló hatalmas biciklicsengőt,

valósággal dőzsöl ott (csak oda kell képzelnünk a késő őszi medencébe a leeresztett vizet),

és minden tagja, minden fürtösi idoma vízért kiált. Ahogy minden porcikája vízért kiált Csíkvári Péter 1983 óta a buszpályaudvaron álldogáló

Kavicsot tartó fiújának is,

de nemcsak vízért, kavicsért is,

hiszen a szobor felemelt bal kezéből

a kis követ csintalan tettesek valamikor kilopták,

pedig a figura tekintetét emiatt a nem létező kavics miatt szögezi mereven egyetlen pontra,

ahogyan e képek nézője is akaratlanul vagy szándékosan egyetlen pontra koncentrál,

és ez, bizony, nem a levegőég. De ebben nincsen semmi meglepő vagy kivetnivaló.

Egy körrel beljebb aztán már valóban olyan szobor áll, amelynek a víznélkülisége értelemzavaró hiba.

Martsa István eredetileg 1959-ben a pályaudvar területén felállított Zuhanyozó nője

bizonyos szögekből

mindössze szépséges akt zsánerszobor,

amely evidensen illik egy fürdőváros egyik központi terére — az édeni és a semmi közt is gyakran csak egy kicsiny rés van.

Minél tovább fordulunk azonban a szoborral,

a testtartás nem is keresettnek, hanem egyre bizarrabbnak hat.

A tekintet itt is egyetlen pontra szegeződik, szoboré, nézőé egyaránt, még ha ezúttal sem ugyanarra,

és ha alaposabban szemügyre vesszük a szoborról készült archív képeket,

láthatjuk, hogy ez a zuhanyozó nő

eredeti elhelyezésében, elnevezésének megfelelően egy szabálytalan alakú kis medence széléről széles vízsugarat kapott a hátára.

Furcsa testtartása, védekezően hátrahajlított tenyere nem valamiféle plasztikai absztrakció tehát, a mozdulat a hátát egykor érő, itt már nem létező vízsugárnak szól.

A vasúti pályaudvar előtti tér átrendezésével hiába kapott saját medencét, a zubogó víz hiánya, a rezzenetlen állóvíz legfeljebb festőivé változtatta a látványt, és kiölte a szoborból az alappoént.

A Zuhanyozó nőről készült első képek hátterében jól látszik a kis fa zenepavilon, melynek lakója Siófok másik híres szülötte, egy másik Imre, Kálmán Imre.

Az 1997 tavaszán felállított szobor a kései Varga Imre jellegzetes anyaghasználatával készült, melyet a hintós Krúdy-szoborról már jól ismerünk: a bronz férfi krómacél karosszékben ül, még a karfán megtámasztott botja is krómacél, a mellette álló krómacél dohányzóasztalra krómacél kotta van hanyagul odavetve, fedlapján a zeneszerző neve és életének két legfontosabb évszáma.

Az idős mestert látjuk itt, aki — ahogy mondani szokás — már pontosan tudja,

hogy nem a Csárdáskirálynő női főszerepére vállalkozott. Az ülő szobrok nagy mesterének számító Varga Imre a klasszikusan szabatos portréban, az öregkor nagyon beszédes megjelenítésében ezúttal is kiemelkedőt csinált. És ismét rendkívüli a téglaposztamens, külön boldogságot okoz, hogy a zenepavilon, mint a zenepavilonok általában, kör alakú, így aztán Kálmán Imre mindentől 5 méterre lehet újra.

A Fő tér felé haladva, az állomással szomszédos kis téren bebizonyosodik, hogy a történelem nem ismétli önmagát, hanem van. A posztamens nélkül, a föld felszínén, a szokásos macskakő-szigeten elhelyezett négy alak

eredetileg 1985-ben, Kaposváron állt fel,

és többedmagukkal együtt részei voltak Varga Imre Lenin és a tanácsköztársaság somogyi mártírjai című hétalakos szoborcsoportjának. A rendszerváltás után Kaposvár lebontotta a tanácsköztársasági emlékművet, a szobrokat elraktározták, Siófok pár év múlva kérte el Kaposvártól őket, és a négy most látható figura 1996-ban, a Fő téren lévő Varga Imre-szoborpark  kialakítása kezdetén került a siófoki kis parkba.

Ebben az esetben azílium lett tehát a szülőváros Varga számára (nem utoljára), és a lépő-vonuló alakok között kettő is akad, amelyik erőteljesen felidézi Varga Imre egyik-másik másutt álló szobrát: a jobb hátsó alakban a Károlyi Mihály-szobor figurája köszön vissza, a kalapos férfiban

az 1976-os pécsi/1980-as dunaújvárosi lépő, csak épp az ellenkező lábát hajlító Kodály mozdulata.

Innen már tényleg csak egy perc a Fő tér, a kis park sarkában azonban még egy jelentőségteljes kivétel, ami nem Varga Imre,

Ligeti Erika eredetileg 1964-ben készített Merengő kislánya,

lazán a kő tartóelemnek támaszkodva, beroggyantott térdekkel, enyhén szétvetett lábfejekkel,

a tér szintjébe illeszkedő, kör alakú, kőtéglából felrakott földes medencében,

ami szemből nézve posztamensként viselkedik. Ehhez a szoborhoz volt a gyermekkori Siófokon a legtöbb közöm, a strandra tartva naponta elmentünk mellette,

a fénykép egy ilyen elsétálás alkalmával készülhetett, a szobor akkoriban azonban nem a mostani helyén állt, hanem szemközt a szabadtéri színpad oldalával, az akkori Dimitrov parkban (valahol messze a fák mögött, jobbra áll most a hintós Krúdy); az 1966, 67 körül készült fekete-fehér képen jól látható, hogy a szobornak eredetileg egészen más volt a tere (én például a szobor előtt speciálisan az érvényesülése miatt kiképzett virágágyásban állok. De rossz ember nem lehetek, mert jól láthatóan vigyázok, nehogy letapossam a virágokat).

Új helyén kétségtelenül védettebb (áthelyezését az indokolta, hogy a kilencvenes évek közepén vandálok leborították és összetörték),

és a nagyon kollokviális testtartás, egyfajta laza kötetlenség megmaradt,

nem tűnt el a lány egykedvű-szigorú arckifejezése sem, jól kivehető a lányon lévő rövid ujjú nyári ruha kivágása,

de Ligeti Erika szobra új helyén kétségtelenül szűkösebb és zavarosabb környezetbe került.

Ezen még az sem változtat,

hogy az őszi, totálisan kihalt és néptelen Siófokon

sikerült körülvevő emberek vagy forgalom nélkül lefényképeznem. Nyáridőben ez nem történhetett volna meg.

De Ligeti Erikáról, erről a különösen a pályája második felében varázslatos szobrászról lesz még a blogon szó. A Fő téren ott áll az első világháborús emlékmű,

Székely Károly munkája, régen, ötven méterre mostani helyétől a városon Budapest felől átvezető forgalom legközvetlenebb tanúja,

de ma már csak gyalogosokat lát, jobbra a teljesen átépített Sió Áruházzal, és ha előrébb, régi helye felé, a víztornyon túlra néz, a tér másik reprezentatív szobrát pillanthatja meg,

Széchenyi István hatalmas vízi emlékművét; a bronz és a krómacél kettőse pontosan elárulja, hogy helyben vagyunk, ez már hamisítatlan Varga Imre, 2011-ből.

Kicsit túlzsúfolt dolog, amit tovább bolondít az órajelre játszó szökőkút, melyben áll, de hogy az újraépített Sió Áruház ne képezne hozzá illő hátteret, azt igazán nem mondhatnánk.

És innentől, a művelődési ház és könyvtár előtt kialakított téren  — egy-két mellszobrot leszámítva — azután már tényleg csakis Varga Imre — a 2003-ban itt elhelyezett La Charogne a Mezőberényben 1989-ben felállított szobor másolata,

Vargának abból a korszakából, amikor a vérmezői, ma a tétényi Szoborparkban látható Kun Béla-emlékmű is készült,

a tér túlsó felén a legbonyolultabb installáció,

annak idején, 1988-ban a későbbi szoborpark első fecskéje,

a Vénusz születése című kétalakos kútszobor,

mely aztán 2005-ben került új medencébe és mostani helyére. Bronz és krómacél kombója ismét, s a nagyméretű szobros Doppelgänger-játék (fény és árnyék, kép és tükörkép plasztikai megragadása) a szoborpark talán legambiciózusabb alkotása,

a két szépséges, meztelen, nyúlánk lányalak egymással csereszabatos, szinte felhív a szobroknál szokásos játékra,

hogy képzeletben megforgassuk, átrendezzük, feje tetejéről a talpára állítsuk őket, mint Marx Hegelt,

mégis az az érzésem vele kapcsolatban, hogy az egy négyzetméterre jutó Varga Imre-szobrok száma, a nagy sűrűség valahol elnyomja ezt a nagyobb igényű munkát — erről érzem leginkább, hogy a város valamelyik másik pontján, önmagában elhelyezve sokkal bőbeszédűbben tudna mesélni az őt létrehozó ötletről és szándékról.

Az Óbudán 1986-ban elhelyezett Várakozók ide 2003-ban került másolataival kapcsolatban nincs ez az érzésem,

a krómacél esernyőket tartó bronz figurák ugyanúgy megélnek, érvényesülnek a kerítő sövényből kivágott, térkövezett terükben,

mint eredeti helyükön.És igen jól van elhelyezve a gyűjtemény leghatásosabb darabja,

a három fej, bal kar és bal láb nélküli, háborús kitüntetéseket viselő krómacél törzset felsorakoztató, Mementó a II. Magyar Hadseregért című, ugyancsak a tér mai kialakításakor, 2003-ban felállított csoport,

a tér lejárati lépcsőjének szélén, jól láthatóan szintén a szerencsétlen sorsú Kun Béla-emlékmű utórezgéseinek birtokában;

egyetlen plasztikai ötlettel igen sokat mond el a közvetlenül ábrázolt vagy felidézett tárgyról. Ez itt igazán megrendítő dolog az elgondolás édene és az anyag semmije között.

A Czóbel Béla-szobor (az 1977-es szentendrei munka itt 2005-ben felállított másolata) Varga Imre az öregkort megörökítő portrésorozatába tartozik,

ülő szobor, ám az ülésen belül is rendhagyó, megtört testtartással,

a tőle nem messze ülő Professzor

első pillantásra későbbi, szabálykerülőbb, a mintákkal lezserebben bánó műnek tetszik,

de a látszat itt is csal, a szobor másodpéldánya 1977-ben került a városba,

eredetije pedig 1971 óta áll Debrecenben — az asztalon fekvő könyv felé nyúló mozdulat mindenképpen bámulatos.

A szoborpark ülő szobrai közül talán a II. Rákóczi Ferencet ábrázoló plasztika a legkonvencionálisabb,

ezt a szobrot a mester eleve Siófokra készítette 1998-ban, és a park mostani állapotának kialakításakor, 2005-ben került jelenlegi helyére.

De aki idáig eljutott ebben a bejegyzésben, annak már nem buktató kérdés a főalak és a kísérőelemek anyaga.

Majdnem a végére jutottunk tehát a Varga Imre-panoptikumnak. Egy könnyen végigjárható, kényelmesen lesétálható területen volt két kalapos szobrunk (Krúdy és Bartók), két sétabotos (Kálmán Imre és Krúdy), három valamilyen könyvvel, kézirattal, papírral foglalatoskodó (Professzor, Kálmán Imre, a várospecsétet felmutató Rákóczi), öt ülő (Krúdy, Kálmán Imre, Professzor, Czóbel, Rákóczi), mind az öt keresztbevetett lábú, két álló (Bartók, Széchenyi), másfél fekvő (La Charogne és a tükörszimmetrikus Vénusz születése) Varga Imre-szobrunk, van három szoborcsoport (a Kaposvárott lebontott tanácsköztársaságiak, a Várakozók és a doni hadsereg kitüntetett csonka katonái; mindhárom tagjai állnak, van köztük zsebre dugott kezű és kalapos is). Csupán ebből a hevenyészett statisztikából is kitűnhet az anyag sűrűsége, a szobrok-formák zsúfoltsága, még talán az is, hogy a szobrok — ha kivétel nélkül mindet a köztéri mű jogaiba állítjuk — ismétlődéseikkel ellene játszanak egymásnak és kioltják egymást. De vegyük egy hasonló méretű, nem feltétlenül Balaton-parti kisváros példáját: mi lenne vele Varga Imre édene nélkül? A semmi? És a végén, azt kell mondanom, a koncepció mégiscsak győzedelmeskedik. Ez pedig azért történik így, mert a 2012-ben a Parlament mellől politikai megfontolásokból lebontott Károlyi Mihály-szobor nem utolsó sorban a fenti koncepciónak köszönhetően kerülhetett magától értetődően Siófokra, és nyert a szobrász szülővárosában menedéket.

Nem azon a területen, a közvetlen belvárosban, ahol Varga Imre szobrai olyan nagy sűrűségben állnak, hanem a város Széplak felé eső üdülőövezetében,

alacsonyabb házak határolta nyílt területen,

ahol a szobor eredeti helyénél is kedvezőbb perspektívát nyer.

Úgyhogy egy sétabotos, zsebredugott kezű, álló öreg férfival egészül ki a siófoki gyűjtemény,

Varga Imre 1975-ben készített munkájával,

figurális portréművészetének ezzel a visszafogott csúcsával.

A köztéri szobrász, ha már erre adta a fejét, mindig kiszolgáltatott.

A felállítás édene és a meg nem valósítás vagy az elbontás semmije között vergődik,

s a kettő közötti pályán nem morális bajnokság folyik — jól tudjuk ezt is.

De ezzel a szoborral teljes az a kép,

melyet Siófok Varga Imre érett szobrászatáról ad,

és ez mégis az Éden, nagyon nem a Semmi.

*

A szövegben említett szobrok a Köztérképen:

Vilt Tibor: Balatoni sellő (1974)

Somogyi József: Halászok (1971)

Bajnok Béla: Szekrényessy Kálmán (1997)

Varga Tamás: Karinthy Frigyes (1998)

Pjotr Tyimofejevics Stronszkij: A Béke jóságos angyala (2012)

Varga Imre: Az öreg Krúdy (2003, 2004)

Varga Imre: Bartók Béla (1980, 1981, 2004)

Fürtös György: Bicikliző lány (1990)

Csíkvári Péter: Kavicsot tartó fiú (1983)

Martsa István: Zuhanyozó nő (1959/1961)

Varga Imre: Kálmán Imre (1997)

Varga Imre: Mártírok (1985/1996)

Ligeti Erika: Merengő kislány (1964/1996)

Székely Károly: I. világháborús emlékmű (1925)

Varga Imre: Széchenyi István (2011)

Varga Imre: La Charogne (1989, 2003)

Varga Imre: Vénusz születése (1988/2005)

Varga Imre: Várakozók (1986, 2003)

Varga Imre: Mementó a II. Magyar Hadseregért (2003)

Varga Imre: Czóbel Béla (1977, 2005)

Varga Imre: Professzor (1971, 1977)

Varga Imre: II. Rákóczi Ferenc (1998)

Varga Imre: Károlyi Mihály (1975/2012)