Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták. “Kívül-belül üresen kong szívem” olvasásának folytatása
Hónap: 2014 szeptember
Égvilág
Amikor Eugenia Vazquez de Montemitro azon a napfényes délelőttön ötödszörre tartotta kezében a ficánkoló aranyhalat, ötödször hallgatta végig a hal könyörgését, visító esküvését, hogy három kívánsága is teljesülni fog, ha a fiatalasszony visszaengedi őt a folyóba, ő maga pedig már négyszer a vízhez hajolt, tenyeréből finoman kibocsátotta a jószágot, előzőleg négyszer el is sorolta ugyanazt a három kívánságot, és még mindig nem történt az égvilágon semmi, csak az üres felhők meg a kék tükröződött a moccanatlan vízen, egy pillanatra átfutott a fején, hogy a hiábavaló hatalmas vágyakozás helyett ebédre esetleg ez a parányi halacska is megtenné.
Bikavezető
Eszembe jutott egy sor, variáció-sorozat inkább, szaladt szinte magától, “Bálon berekedni — Tálon teregetni — Vállon veregetni”, de valami zavart benne, ezért megkérdeztem egy hozzáértő jó barátomat, ő mit gondol, szerinte miért akad meg. Azt válaszolta, szerinte azért, mert a harmadik rész első szava az előző kettőével ellentétben kettős mássalhangzós. Mivel a “Válon veregetni” (a Váli-erdő környékén, Vajda János stb.) már túlságosan elbonyolódott volna, és mivel a kiindulópont épp ez a harmadik, leghétköznapibb idiómaként létező részlet volt, hagytam a fenébe az egészet.
Az ötszögletű indonéz muff
E növény európai megjelenését ugyancsak Steven van der Hagen sikeres 1605-ös expedíciójának, illetve a Holland Kelet-indiai Társaság áldásos tevékenységének köszönhetjük. Közkeletű elnevezését a Jáva szigetén partra lépő németalföldi tengerészektől kapta, akik sötétedéskor a növény textúrájában az ősi termékenységi kultúrákra utaló rajzolatokat ismerték fel. A növényre őshonos lelőhelyén, az indonéz szigetvilágban pillantva igen sokan számoltak be túlvilági, halálközeli élményeikről is. Még többen haltak meg. Hollandiában, ahol a leginkább terjedt el, a fás szárú növényhez ma nem kötődnek ilyen extrém asszociációk. Kedveli a tenger felől érkező sós szelet, gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet.
Csak a képre emlékezem 