Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.
Címke: hal
Hal már pont
Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják — írtam ezt annak idején, mikor a posztot közreadtam, és egy olyan sablont használtam, ami az adott címke alkalmazásának mennyiségi arányait magával a mérettel is jelezte. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy volt, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné. A mostani sablonban ez a különbség nem látható; de egyszer, ha elunom ezt, és újat választok (vagy visszatérek egy régihez), lehet, újra látható lesz. hadd nézzem tovább
Pozsonyi halak
A pozsonyi halakkal ugyanaz a helyzet, mint nemrég a londoni oroszlánokkal volt. Megtehetném most is, hogy az itt szereplő halakat utólag beillesztem a szintén nem olyan távoli horgászfiús posztba, de ezzel csak azt kockáztatnám, hogy észrevétlenül tűnnek el a blog mindent megemészteni képes hatalmas gyomrában. “Pozsonyi halak” olvasásának folytatása
Hal már van
A Nyírő Gyula komlói Tornázó fiúkjáról szóló posztban, a szobrász első teljes alakos köztéri szobra, az 1959-ben állított Horgászfiú említésekor megígértem, hogy a szoborra rövidesen vissza fogok térni, és segítségével áttekintem a horgászlét szobrászati problémáit, csak még keresnem kell egy harmadik horgászszobrot, amit Nyírőé és az addigra már összeválogatott és eredetileg e bejegyzés főszereplőjének szánt másik szobor, Rátonyi Józsefé mellé állíthatok.
Hálómat kivetem, hátamat fordítom
Ha pusztán szobrokról beszélünk, a “Balaton kapuja” címre igen sokan pályáznak. “Hálómat kivetem, hátamat fordítom” olvasásának folytatása
A gondviselésről
Bécsben sajnos nem járok olyan sokszor, mint amennyiszer kellene, illene, jó lenne. Az elmúlt években kizárólag úgy jutottam el ide, hogy valamelyik nyugat-magyarországi kisvárosban vagy valahol faluhelyen töltöttünk néhány napot, és ezek közül az egyiket arra szántuk, hogy átautóztunk a nagyvárosba. Pedig nincs a nyugati világnak olyan könnyedén elérhető pontja, koncertre, operára, kiállításra, múzeumra vagy csak egyszerűen az utcai mászkálásra alkalmas közeli helye, mint Bécs. “A gondviselésről” olvasásának folytatása
Így mutatja fogsorát
Minden szobornak van egy titka. Ennek is, ami most következik, pedig ez nem is egyetlen szobor. Úgy lenne illendő, hogy két titkuk legyen, de egyelőre csak egyről tudok, azon osztoznak. Pásztor János két balatoni alakját 1941-ben, a balatonfüredi kikötő megépítésekor állították fel a helyén, “Így mutatja fogsorát” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 