A kalap

Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.

A kalapról. Ez kicsit szűkebb, nem annyira generális fogalom magyarul, mint francia megfelelője, ahol a fejfedőnek Marianne, a nemzeti ikon óta külön kultusza van. Rajta egyébként nem is kalap, hanem bonnet phrygien, frígiai sapka látható, az ókori Rómában a felszabadított rabszolgák viselete, 1791 óta Franciaországban a szabadság jelképe.

Jellemző különben, hogy a “generális” jutott eszembe az imént jelzőként, rögtön látható lesz, miért. A “chapeau” kategóriába nem tartozik bele például a magyarban a fez,

mint amilyet Széchenyi István a mesés keletre sodródott fia, Ödön visel ezen a mellszobron, nem tartozik bele

francia katonatisztek és utcai rendőrök kedvelt fejfedője, a kepi, mint például itt Juin marsall fején,

vagy főnöke, a Champs Elysées-n végiglépő De Gaulle elválaszthatatlan ikonográfiájában,

noha Bukarestben ugyanő egyenruhában ugyan, és a párizsihoz hasonlóan emelt, mégis fedetlen fővel lépeget le egy rövid kis lépcsőn.

Ha már a franciáknál tartunk, talán nem tartozik szigorúan a kalap körébe ez a jellegzetes csákó sem, melyet viselőjéről, az első modern kori diktátorról neveztek el,

a hírhedt nőfalóról, akinek egyik katonája, lám, vezénylő tábornokának kora után több mint kétszáz évvel is képes még ártatlan amerikai turisták fejét mosolyogva elcsavarni, persze, ha meg tudod nevettetni, félig már belül vagy. És ha már francia államférfiaknak és leghőbb katonatisztjeiknek ekkora teret szentelünk,

álljon itt François Rude megmintázásában Michel Ney, az igen rövid ideig a “Moszkva hercege” címet is viselő Ney marsall emlékszobra, aki korán kezdődő és fiatalon véget érő katonai pályafutása során hol szorosan Napóleon mellé állt, hol szembefordult vele, de párizsi szoborábrázolásán, mely a legenda szerint azon a ponton, a Luxembourg kert déli csücskében áll, ahol Napóleon Waterloo után többi tábornoka elrettentetéséül kivégzőosztag elé állíttatta,

ugyanolyan fejfedővel van megörökítve, mint bálványozott főnöke szokott lenni (akiért a fenti módon végül az életét is feláldozta). Van aztán az az eset, amikor fejcsere, pontosabban éppen kalapcsere ment meg egy szobrot,

mint itt a jobb oldalon álló alakon, akit eredetileg darutollal állítottak fel 1941-ben, és az I. világháborús tábori vadászokra emlékezett, 1949 után azonban a darutollas kalap túlságosan erősen utalt a letűnt csendőrségre, így a szobrász, Kisfaludi Strobl az eredeti fejdíszt honvédsapkára cserélte, az emlékmű pedig a helyén maradhatott. Az eset szépirodalmi műben is meg van örökítve, 1976 óta olvasható Mészöly Miklós Film című regényében: “Maga a szobor, az életnagyságnál nagyobb tábori csendőr a szabadtéri színpadra néz. S csak egészen közelről lehet észrevenni, hogy a fejét kicserélték feltűnés nélkül (még ötvenkettőben egy éjszaka, a reakciós időkre emlékeztető csendőrsapka miatt).” És itt most egyáltalán nem a dátum pontossága érdekes, hanem az írói szemlélet bámulatos lendülete: kicserélték feltűnés nélkül. Szóval bonyolult dolog ez, mert kalapnak fogadom el például az erdélyi 2-es huszárok emlékművén ülő stilizált figura fején lévő alkalmatosságot,

bár ezt talán sisaknak mondanánk, de meztelen férfiak viszonylag ritkán viselnek sisakot (igaz, azt se nagyon gondolnánk róluk,

hogy erkélyt tartanak a nyakszirtjükön).

Hasonlít a fentire a harang-kalap, az 1920-as években nők körében divatos clochet, itt végre újra megvan a francia kapcsolat, és igen, ez talán kalap is.

Külön fejezet az egész blogot át- meg áthálózó hős, Hermész/Merkúr fejfedője, amely neki egyik attribútuma a sok közül, és ebben a kivágatban Rétfalvi Sándor falszobrán a szárnyas csizma még nem is látható — a leírások szerint egyébként nemezkalap ez, Hermész Hádésztól, az alvilág istenétől kapta, és azzal a tulajdonsággal bír, hogy viselőjét láthatatlannná képes tenni, hiszen a halál is láthatatlan előttünk, váratlanul toppan elénk, amikor kedve úgy tartja.

Igen szép ábrázolása látható Budán, a Margit körút kanyarodásánál, a Bem József utca városképi jelentőségű lakóépületén,

a hozzám hasonló botcsinálta hobbifényképészek számára általában mindig árnyékban,

Gregersenné Lux Alice csodás falszobrán (kicsit a posztot nyitó frígiai sapkára emlékeztető viselet ez), és a kalap ugyan épp nem teszi láthatatlanná Merkúrt,

a szobornak van egy eleme, a fügefalevél, ami mégiscsak láthatatlanná tesz valami máskor szembetűnőt.

Egyértelműen kalap viszont a capello romano, római papok utcai viseletének része is, melynek beceneve (“saturno“) és magyarul is honos névváltozata, a Szaturnusz-kalap még jobban megvilágítja a fejfedő leglényegesebb jellegzetességét.

És ha már oly sok szó esett katonákról, hadviselésről, van az a speciális eset is, amikor az ellenfél eleve nem lő vissza, akár boldogtalan sorsú trónörökösök vagyunk, akár nem — ruházatunk viszont megfelel a színházi etikettnek, nyakunkban gukker, kezünkben puska (melyet a darab legvégén kell elsütni), fejünkön vadászkalap.

Van még egy civil, kalapos Habsburgunk.

De ő sem koronás fő — ő Habsburg Frigyes főherceg, aki a Monarchia megszűnte után Mosonmagyaróvárott telepedett le, városszerte ismert jóságos bácsi lett, ma meg itt lehet melléülni a padon, megcsodálni bajszát, sétabotját és kalapját.

Egyenruhához járul a cserkészkalap,

Szent Imre újbudai csodálói közül a diáknak csak iskolai egyensapka jut. Viszont ha egyenruhához és a katonaléthez kötjük a fejfedőt, mit kezdünk Garibaldi

híres-neves kalapjával, melyet ő a nóta szerint azonnal fel is ajánlott Kossuth Lajosnak? Úgyhogy rögtön kedvem támadt utánajárni, vajon mi a helyzet Kossuth Lajos nevezetes kalapjával, amelynek viselőjére annyi áldás szálljon, ahány esőcsepp esik rája.

De az egészalakosok között csak fedetlen fejű Kossuthokat találtam — és mégis ott van az a kalap, nem a Garibaldié, kalpag ez inkább –, a miskolci Róna József-szobron például oldalához szorítja, a kalap a letámasztott kardjával egyenértékű attribútum. A szegedi Róna József-ábrázoláson

Kossuth kifejezetten bensőséges viszonyban van a kalapjával. Ez az ember (vagy Róna szobrász) igenis komolyan veszi az áldást.

(Az olvasó persze éber. Megszámlálhatatlan levelet, üzenetet kaptam e poszt publikálása után, hogy igenis van kalapos Kossuth, egész alakos, Szigetváron. És tényleg,

gyönyörű kalappal ott áll,

nem az ereje teljében lévő politikus, népét csatákba szólító államférfi, hanem inkább megtört öreg bácsi; de klasszikus kalapos. És egyik hozza a másikat, ahogy sohasem egyetlen kutya vág át az ember előtt az országúton,

íme egy újabb kalapos Kossuth, frissen, fiatalon, még a csúcson, Révkomáromból. Nem a fején van a kalap, de — mint a régi viccben — nagyon közel hozzá.) (És még egy zárójel: mert ha kalapos Kossuth,

akkor kalapos Széchenyi, és ha fentebb Ödön, akkor itt István is.)

Szóval nem mese ez, gyermek. Ludas Matyin is van,

a Pál utcai fiúkon is, Kolnayn legendás girardi, Richteren pörge (Nemecseken nincs),

az einstandra készülő Pásztorokon sapka, de kalap a majdnem mesehős Gulliveren is.

Mert a kézben tartott kalap senkit ne tévesszen meg, az ugyanúgy kalapos szobornak számít,

ráadásul ha ilyen szép,

szabályosan háromszögletű kalap, mint Gulliveré Baráz Tamás szobrán,

de ha valaki még mindig kételkedne, tessék csak figyelmesen megnézni az árbocon csimpaszkodó vagy a fedélzeten ténykedő liliputiakat, az őrszemet,

a fedélzeti korlátnál hátrahajolva felfele néző hajóst,

a gerendát cipelő két matrózt,

vagy magát a kormányost,

és cseppnyi kételyünk nem marad: ez bizony színtiszta kalapos szobor.

És ha kell még liliputi kalapos, tessék, itt a Harmincad utca utcatáblája.

Ahogy a pozsonyi legendáról, az 1897 és 1967 között a városban élt Lamár Ignácról készült szobor is kalapos szobor, hiába nincs a fején a kalap.

És nem perdöntő a félredobott kalap sem,

mint itt, gróf Károlyi Sándor szobrán, akit láthatóan országos gondok nyomasztanak (ebből a posztból ez is ki fog derülni rövidesen: az agrárium nehéz kenyér), és a jelek szerint a lemondóan pihenő bal kéz alá stócolt könyvek ezekre a gondokra nem adtak megoldást. A kalap végül a kompozícióban igen kiemelt helyre kerül, a nem-viselésnek erős hangsúlya van: úgy érezzük, ez az ember szinte rögvest, már a következő pillanatban venni fogja a kalapját.

Szóval nem Lenin-sapka,

nem is futballkapusnak

vagy festőművésznek való simléderes sapka,

nem pilotka, nem tányérsapka,

nem is a régi vasművességben használt csőrsisak,

nem tiara,

nem micisapka,

nem is Szent Korona,

nem Rembrandt-sapka Gutenbergen (ígérem, Gutenberg-sapkát is keresek majd Rembrandton),

hanem: a kalap.

Mint mondják, manapság nem divatos viselet kalapot venni, én ezt a tévhitet személyes tapasztalataim alapján erősen cáfolom, egyrészt remekül rejti a kopaszságot és kiemeli a fülek szépségét, másrészt nincs szembejövő ismerős az utcán, aki a kalapos embernek ne köszönne előre. Sokan még az ismeretlenek közül is üdvözlik az embert. Tény, talán kevesebben kölcsönös kalapemeléssel. Tény az is, hogy a kalap viselője azonnal helyét is elnyeri a társadalom hierarchiájában, még ha ez a hely időről időre változik is. És fülemben cseng még autóvezető-oktatónk egykori intése: óvakodjunk a kalapos sofőrtől.

Viselik a kalapot antik zenészek, mint például Donáth Gyula éppen pihenő pánsíposa a Vigadó homlokzatán,

vagy Hermész, íme, újra itt van, aki festett szeme, hosszú haja ellenére

igazi fiú Makrisz Agamemnon megfogalmazásában; de nem is kell az időben ilyen messze menni,

mert például az agrárvilágban,

hanyagul bomló búzakévével a kezünkben

szinte ma is a földműves-egyenruha legállandóbb elemének számít.

És ha például borászat,

akkor a bajuszon kívül dukál a lopótök meg az üvegedény. Ha álatterelés,

akkor pányva,

esetleg maga az állat,

a testetlen várakozás, hogy nőjön már végre a haszonnövény vagy jöjjön vissza az elkódorgott jószág,

vagy legalább legyen béke, nyugalom és egyetértés.

Föld vagy Víz, Tűz vagy Levegő — ez ugyanaz,

vagy simán a paraszti lét,

annak minden szomorúságával, bújával-bánatával, bajuszával együtt,

amin persze sokat enyhíthet, ha a kompozíció mögé gyönyörű kislányunkat is odabújtatjuk (ha van).

A népi fafaragók, civilben pásztorok is az egyenviseletben: bajusz és kalap.

Ha kicsit körülnéznénk az alföldi mezővárosokban, a gyűjtemény bizonyára jócskán szaporodhatna. De nem nézünk. Kossuth népének kétharmada mindenesetre nem visel kalapot,

Liszt népének pedig öthatoda nem,

csak egyetlen kezes juhász,

és Kun Béla csepeli munkásai is csak elvétve,

miközben egy másik ábrázoláson ő maga kalapjával mutatja az utat. Kun Béla Szoborpark-beli társa,

Szakasits Árpád nem mutat utat, kézben tartott kalapja jószerével a habozás, a tanácstalanság allegóriája.

Másutt a kalap éppen a határozottság szavatolója, mint ezen a polgármesteren, Sopron városának egykor büszke atyján.

De például a mérnökök egynémelyike visel kalapot,

ez a szemüveges, esernyős kis öregúr is, Schulek Frigyes, nagy dolgok megálmodója,

és a másik nagy álmodó, Lechner Ödön is (ez nem kalap, a feznél vagyunk újra)

ahogy Lechner fezben látható Ligeti Miklós fejszobrán is a szegedi dóm körüli nagy pantheonban,

aztán a vízépítő mérnökök, Szegeden Vásárhelyi Pál, a Tisza megszelídítője,

vagy azok a vízépítő mérnökök, akik később katonák lettek, még később nagykövetek, mint Asbóth Oszkár,

és nemcsak a föld, a házak, a víz és a gépek mérnökei, hanem sokan a lélek mérnökei közül is,

Janus Pannoniustól

Franz Kafkán,

Krúdy Gyulán,

Ady Endrén,

(de melyiken?,

melyiken?,

kérdezem újra, melyiken?,

mert ez a kalap azért nem akármi),

és ha nem Adyn, akkor Lédán (mert sose felejtsük el, hogy minden erős férfi mögött egy kalapos nő áll),

Babits Mihályon,

Móricz Zsigmondon,

Juhász Gyulán

(lám, az első Nyugat-nemzedék majd’ mindegyik képviselője szorongat valamilyen kalapot a kezében, nem is akármilyeneket),

természetesen József Attilán,

Berda Józsefen,

Ion Luca Cariagalén át

egészen James Joyce-ig,

aki olyannyira kalapos ember,

hogy a világ több szegletében,

így a falból előlépő szombathelyi ábrázolásán,

aztán Dublinban,

meg első isztriai tartózkodási helyén,

Pulában,

kedves, ma már főműve címéről elnevezett kávéházában, egy asztalnál ücsörögve,

és a másodikon, Triesztben, egy kis hídon áthaladva is kalapban ábrázolták. Pedig nem volt kopasz férfi, ő a kalapot alighanem elegáns viseletként, életformája részeként hordta. Ahogy a régi világ

egy másik gigásza, Verdi, vagy a Joyce-szal kortárs, mindenféle arcszőrzet nélküli gigász,

a mi gigászunk, Bartók Béla is. Vagy még egy tiszteletre méltó kalapos,

Raoul Wallenberg. És legyen kalapos, de bajusztalan, és mindjárt lovas alakunk,

aki egyúttal nő is,

azonmód sólyma is van,

de a lényeg:

hogy kalapos nő. De ő se árválkodjon egyedül műfajának, a lovasszobornak a képviseletében; íme egy társa Amszterdamból,

lóháton ugyancsak (mert ne feledjük, minden erős kalapos nő alatt ott áll egy ló),

ahogy ez istenségekhez és királyi sarjakhoz illik,

ám ő vadászsólyom nélkül,

de az esőben is mosolygósan: a népszerű Vilma királyné. És ne csak lovas-kalapos vagy költős-kalapos nő legyen — álljon itt valaki, hamisítatlan nő Bécsből, a Mura folyó allegóriája az Albertina alatti Duna–Bécs-szoborcsoportból.

És közkívánatra kerül bele ebbe a posztba a két Tisza-parti fát vagy inkább a köztük lévő semmit bámuló kalapos lány,

egy mezítlábas civil, de kétségtelenül ő is visszabillenti kicsit ezt a túlzott férfikalap-uralmat.

És ha már mezítlábas, és civil, és nő, és közkívánat,

akkor Skule Waksvik Napozó nője Oslóból,

és persze hogy fázik fenn, a messzi Északon, úgyhogy a második verzió már nem is mezítlábas. És hogy ne kelljen a messzi Skandináviába vágyódnunk,

ha napozó, kalapos nőt szeretnénk látni,

íme Martsa István csodálatos termtménye Balatonalmádiból, azonmód annak is példája, hogy a természet mindig visszaveszi azt, ami az övé (a mű eredeti címadása különben arról akar meggyőzni, hogy ez nem is kalap, hanem napernyő — de hát kalap ez; ha nem az, oda egész siófoki gyermekkorunk). Aztán kalapos, ücsörgő férfi, festő, nem lóháton, nem mezítláb, nem napozás közben, hanem egy bokor elé kuporodva, csizmában: Mednyánszky László:

és ha nem is ló- vagy szamárháton,

legalább bakon egy másik nagy festő, Rippl-Rónai:

A végére hagytam a leghíresebb magyar kalapost,

igen, őt, Nagy Imrét,

56 miniszterelnökét, aki nemcsak az egykori Ságvári téren, Budapesten,

hanem Szegeden, a Lenin-szobor egykori helyén, a régi pártház előtt is kalappal lett megörökítve. Részemről minden értelemben.

Szóval nemhogy le a kalappal — hanem éppen ellenkezőleg: Szobrászok! Alkossatok kalapos embereket!

*

A bejegyzésben szereplő szobrokról a Köztérképen:

Jean Cardot: Charles de Gaulle (Párizs, 2000)

Juraj Meliš: Napóleon katonája (Pozsony, 1997)

Kisfaludi Strobl Zsigmond: A magyar tábori vadászzászlóaljak első világháborús emlékműve (1941; a fejcsere 1949-ben történt)

Petri Lajos: Az erdélyi 2-es huszárok emlékműve (Tóth Árpád sétány, 1935)

Senyei Károly: Atlaszok (Zeneakadémia, 1907)

Bory Jenő: Utaskisasszony (Récsei Center, 1930)

Gregersenné Lux Alice: Hermész (Bem József utca, 1937)

Enes Nagy Sándor: Kunszt József kalocsai érsek szobra (Kalocsa, 2000)

Ligeti Miklós: Rudolf trónörökös szobra (Városliget, 1908/1995)

Paulikovics Iván: Habsburg Frigyes (Mosonmagyaróvár, 2006)

Kisfaludi Strobl Zsigmond: Szent Imre (Móricz Zsigmond tér, 1930)

Kuzmik Lívia-Ottimo Colengelo: Giuseppe Garibaldi (Nemzeti Múzeum kertje, 1932)

Róna József: Kossuth Lajos (Miskolc, 1898)

Róna József: Kossuth Lajos (Szeged, 1902)

Vanyúr István: Kossuth Lajos (Szigetvár, 2007)

Gyurcsek Ferenc: Kossuth Lajos (Révkomárom, 2008)

Somogyi József: Széchenyi István (Belváros, Duna-part, 1988)

Grantner Jenő: Ludas Matyi (Debrecen, Nagyerdei Vidám Park, 1962)

Szanyi Péter: A Pál utcai fiúk szobra (Práter utca, 2007)

Baráz Tamás: Gulliver (Budapest, M3-as bevásárlóközpont, 1998)

Csíkszentmihályi Róbert: A Harmincad utca utcatáblája (1974)

Stróbl Alajos: Károlyi Sándor gróf (Városliget, Vajdahunyadvár, 1908)

Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű (1969/1992, Memento Szoborpark)

Mikus Sándor: Labdarúgók (Népstadion, 1958)

Marton László: Egry József (újbudai változat, 1980)

Várady Sándor: Szuronyvívók (Népstadion, 1958)

Laborcz Ferenc: Fazola Henrik (Eger, 1965)

Damkó József: XI. Ince pápa (Buda, 1936)

Győrfi Lajos: Az 56-os pesti srác emlékműve (Corvin Mozi, 1996)

Boros Viktor: Szent István (Balatonboglár, 2000)

Donáth Gyula: Syrinx (Pesti Vigadó, 1884)

Makrisz Agamemnon: Hermész (Buda, 1984)

Kocsis András: Mezőgazdasági brigád (Népstadion, 1956)

Szűcs-Farkas László: Soltvadkerti Borudvar (2008)

Beszédes János László: Pányvavető (Városliget, 1928)

ifj. Vastagh György: Csikós (Budai Vár, 1901/1982)

Martsa István: Ülő paraszt férfi (Rákoskeresztúr/Rákosmente, 1969)

Andrássy Kurta János: Pásztorfiú (Budai Vár, 1957)

Pásztor János: Révész A halász és a révész szobrából (Balatonfüred, 1941)

Somogyi Árpád: Juhászok szobra (Hortobágy, 1983)

Rátonyi József: Kapoli Antal (Szigetvár, 1982)

Kisfaludi Strobl Zsigmond-Kocsis András-Ungvári Lajos: Kossuth-emlékmű (1952)

Stróbl Alajos: Liszt Ferenc (Zeneakadémia, 1907)

Maróti Géza: Arcok a Zeneakadémia homlokzatán (Zeneakadémia, 1907)

id. Kalló Viktor: Kun Béla-dombormű (1986/1992, ma Memento Szorpark)

Varga Imre: Kun Béla-emlékmű (1986/1992, ma Memento Szoborpark)

Marton László: Szakasits Árpád (1988/1992, ma Memento Szoborpark)

Kutas László: Sopronyi Thurner Mihály (Sopron, Városháza, 1998)

Tóth Sándor: Zsigmondy Béla mellszobra (Szeged, Szent István téri Víztorony, 2009)

Rétfalvi Sándor: Schulek Frigyes (Balatonlelle, 1989)

Zsemlye Ildikó: Lechner Ödön (Kőbánya, 2014)

Ligeti Miklós: Lechner Ödön mellszobra Szeged, Dóm-pantheon, 1930)

ifj. Mátrai Lajos: Vásárhelyi Pál (Szeged, Széchenyi tér, 1905)

Farkas Ferenc: Asbóth Sándor (Keszthely, Kastélykerítés, 2010)

Borsos Miklós: Janus Pannonius (Pécs, Püspöki Palota-kert, 1972)

Jaroslav Róna: Franz Kafka (Prága, 2003)

Varga Imre: Az öreg Krúdy (2004-es siófoki változat, az egy évvel korábban Nyíregyházán felállított verzió kalap nélküli)

Melocco Miklós: Ady Endre (Debrecen, 1977)

Farkas Ferenc: Ady Endre (Zalaegerszeg, 2001)

Melocco Miklós: Ady Endre (Tatabánya, 1975)

Borbás Tibor: Ady Lédával (Dunaújváros, 1978)

Marton László: Babits Mihály (Vérmező, 2008)

Varga Imre: Móricz Zsigmond (Móricz Zsigmond körtér, 2004/2013)

Segesdi György: Juhász Gyula (Szeged, Belvárosi híd, 1957)

Marton László: A Dunánál — József Attila (Parlament, 1980/2013)

Bíró János: Berda József (Újpest, 1992)

Ion Irimescu: Ion Luca Cariagale (Kolozsvár, 1954)

Veres Gábor: James Joyce (Szombathely, 2004)

Mate Cvrljak: James Joyce az Uliksban (Pula, 2003)

Nino Spagnoli: James Joyce (Trieszt, 2004)

Pátzay Pál: Verdi (Magyar Állami Operaház, 1966)

Varga Imre: Bartók Béla (Siófok, 2004)

Bottos Gergő Gábor: Raoul Wallenberg domborműves emlék- és utcatábla (Raoul Wallenberg utca, 1989)

Tóth Béla: Tatai Diana (1988)

Theresia van der Pant: Vilma királynő lovasszobra (Amszterdam, 1972)

Lapis András: Kalap alatt (Szeged, Korányi fasor, 1992)

Martsa István: Napozó nő (Balatonalmádi, 2015/1968)

Meszlényi János: Mednyánszky László (pesterzsébeti Múzeum, Gaál Imre Galéria udvara)

Trischler Ferenc: Rippl-Rónai József szamárfogatos kordéján (Kaposvár, 2009)

Varga Tamás: Nagy Imre (Budapest, 1996)

Lapis András: Nagy Imre (Szeged, 2003)

A Köztérképen nem szereplő, de itt látható szobrok a következők: Marianne szobra a párizsi Republique téren (Léopold Morice munkája, 1880-ban a gipsz, 1883-ban a bronz változatot avatták fel); Széchenyi Ödön mellszobra a kőbányai Katasztrófavédelmi Múzeumban (Holló Barnabás műve); a párizsi Alphonse Juin-szobor Daniel Landowski munkája; a bukaresti de Gaulle-szobor Mircea Spătaru műve, 2006-ban állították; Ney marsall emlékszobrát 1853-ban készítette François Rude, a l’Observatoire sugárúton áll; a pozsonyi Schöne Náci Juraj Meliš munkája, 1997-ben került a “vicces” pozsonyi szobrok sorába; Gutenberg szobra 1900 óta áll a bécsi Lügecken, Hans Bitterlich szobra, mely Max Fabiani mintája alapján készült; a dublini Joyce-szobor Marjorie Fitzgibbon műve, 1990-ben állították; a Duna-Bécs allegória az Albertina sarkánál 1869-re készült el, a főszobor és a folyószobrok, így a Mura is Johann Meixner művei. A szobor teljes nézete itt látható.

Skule Waksvik Napozó nője Oslóban áll, ki tudja, mióta, és az általam az internetről jól ismert szobrot külön kérésemre Altbäcker Zsuzsanna fényképezte le nekem, mi több, az 1927-ben született és 2018-ban elhunyt norvég szobrász személyét is ő azonosította, ezeket nagyon köszönöm neki.

A hortobágyi Somogyi Árpád-szoborról készített három képet külön köszönöm Szeifert Natáliának.